Yılmaz Gülen búcsuztatása…

Harmincegy éve múlt, hogy megismertem Yılmaz Gülent, vagyis Attila bátyát. Álmaim után futottam, aztán az élet előre elképzelhetetlen, különös örvényei Budapestre sodortak. Akkor ismertem meg Őt. Pontosan harmincegy éve. Egyszercsak belépett az életembe. Az élet különös kegyelme volt, hogy váratlanul elém került egy idegen országban, ahol számomra idegen nyelvet beszéltek az emberek. Kell Önöknek mondanom? Hiszen mindannyian ismerték: mosolygós ember volt, aki mindig nagy figyelemmel hallgatja, akivel beszél, kérdez, válaszokat keres, fontosságot tulajdonít a részleteknek, és a mi a legfontosabb: olyan optimista, amilyennel addig még soha nem találkoztam. Pozitív életszemlélete és végtelen derűlátása megdöbbentett!

Elhangzott búcsúbeszédek:

Tarik Demirkan

EBEDİ VEDA

Bundan nerdeyse günü gününe 31 yıl önce tanıdım Yılmaz Gülen’i, yani Atilla Abiyi. Düşlerimin peşinde koşarken, hayat, önceden asla tahmin edilemez garip girdaplarında beni Budapeşte’ye sürüklemişti. Onu o zaman tanımıştım. Tam 31 yıl önce. Birden hayatıma girivermişti. Yabancısı olduğum bir ülkede, dilini konuşmadığım insanlar arasında ansızın karşıma çıkıvermesi, benim için hayatın ilginç bir lütfuydu. Onu size anlatmama gerek var mı? Hepiniz onu tanıyorsunuz: Güler yüzlü, karşısındakini pür dikkat dinleyen, sorular soran, yanıtlar arayan, ayrıntılara çok önem veren ve en önemlisi de o zamana dek hiç karşılaşmadığım kadar iyimser bir adamdı. Hayata bu pozitif bakışı ve sonu gelmez iyimserliği beni şaşırtmıştı! Ben 21 yaşında, Türkiye’den yeni gelmiş ruhunda dinmez kasırgalar esen bir gençtim! O ise, geminin sakin bir limana çekilmesinin önemini bana hissettirmeye çalışan orta yaşlarda bir adam „bir gün sular durulur, nehirler kendi mecralarını bulur” der gibiydi ve bunu duyarlı bir şekilde, karşısındakinin tepkilerini anlamaya çalışarak, onu asla incitmeyen bir bilgelikle yapardı. Oysa o yıllarda benim şu anki halimden bile gençti! Onun yaşadığı fırtınaları da sonraları öğrenecektim! Ellili yıllarda o da, düşlerinin peşinde Avrupa’nın bilinmezliğine yelken açtığında, meçhul geleceğin onu nasıl, nerelere sürükleyeceğini elbette tahmin bile edemiyordu. İnsanların kaderlerini Soğuk Savaşın ürkütücü ve acımasız yüzü belirliyordu. İnsan kalabilmenin koşulu, insana inanmaktı Geleceğin bugünden daha güzel olacağını inadına savunmaktı ve bu nedenle de düşlere sahip çıkmaktı. O sanırım bunu başardı! Soğuk Savaş’ın ayazında, çevresindeki sevdiği insanlarla ve düşleriyle yüreğini sıcak tuttu. Sonuna kadar insan kaldı! Benim isyankar kuşağım için Atilla Abi, ve onun kuşağı önemli bir halkaydı! Bizim şahsen tanıyamadığımız, ama Türkiye düşünce ve sanat tarihinin önemli isimlerini, Sertelleri, Nazım Hikmetler’i, kitaplarıyla eserleriyle değil, ruhlarıyla bize taşıyan kuşaktı. Bizim Attila Abimiz için, Nazım Hikmet, Nazım Abiydi! Unutulmasın ki, eğer bugün Nazım Hikmet’in kendi sesinden şiirlerini dinleyebiliyorsak, bunda en büyük pay, bu kayıtların yapılabilmesi nedeniyle, onundu. Buna rağmen, O’nu tanıyan herkesin çok iyi bildiği gibi alçakgönüllüydü. Kendisi hakkında, yaptığı işlerin önemi hakkında konuşmayı sevmezdi. Bunun nedeni yaptığı için önemini küçümsemesi değildi elbet. Çünkü her şeyi mükemmel yapmaya çalışan, titiz bir insandı. Ama „önemli olan, iş, ben yapmasam başkası yapardı” derdi. O yılların unutulmaz, Gün ablanın yemekleriyle başlayıp, gece yarılarına kadar uzanan sohbetlerini düşündüğümde; elinden düşürmediği sigarasıyla, kahvesiyle, dinleyen, soran, anlatan, hep karşısındakinin isteklerini tahmin edip yerine getirmeye çalışan neşeli bir insan gözümün önüne geliyor. Ve gözlerimin önünden gitmeyen bir başka an: Atilla Abinin son günü. 12 saat sonra hayatını kaybedeceği hastane odasında onu ziyaret etmiştik. Çok zor nefes alıyordu. Acıları vardı. Olası tedaviler üzerine konuşmuştuk. O efsanevi iyimserliğini hala taşıyordu. Her yolu deneyecektik. „Ama demişti,” gülerek „yaşım da seksen, gittiği yere kadar gider. Ben hazırım…” Şimdi düşünüyorum da, onunla, otuz yılı aşkın, uzun ve yoğun arkadaşlığım boyunca „kişisel ölüm” üzerine konuştuğumuz sadece bu kadardı. Ölüm, o an geldiğinde kabul edilecek bir şey, hayatın bir parçasıydı onun için. Ama o an gelinceye dek uğraşılacak başka şeyler vardı. Ölüme dair sarf ettiği bu kısa cümlenin ardından birkaç gün sonra alacağı „pro kultura hungarica ” ödülü üzerine konuşmuştuk. Bu ödülü alacağı için sevinçliydi. Hatta kafasında, yapacağı konuşmayı bile şekillendirmeye başlamıştı. Konuşmasını „ödünç” yani Macarca „kölcsön” kavramı üzerine kurmayı planlıyordu. Hayatının son yıllarında büyük emek vererek Türkçe’ye kazandırdığı tarihi eserlerden, Türkiye’de yaşayan Macar mültecilerden, özgürlük kahramanlarından bahsedecekti. Türkler ve Macarlar arasındaki ilişkilerde bir şeylerin hep oradan buraya, buradan oraya taşındığını, „ödünç verildiğini”, iki ülke iki kültür arasında yaşamsal enerjinin bundan kaynaklandığını vurgulayacaktı. Kim bilir, belki de aslında anlatmaya çalışacağı kendi hayatı olacaktı. Belki de düşlerinin peşinde koşarken, yıllar sonra tekrar kazanacağı vatanını kaybeden, ama aslında her şeyin geçici olduğunu bilen, ve bu yüzden de gülümsemesini asla yitirmeyen bir adamın öyküsünü anlatacaktı. Evet, söyleyeceklerim bu kadar. Benden bugün için bir konuşma yapmam istendiğinde, onu yitirmenin acısını değil,, onu tanımış olmanın, ruhunun hiç değilse bir kısmını açtığı arkadaşı olmanın onurunu sizlerle paylaşmanın daha doğru olacağını düşündüm.. Anısını hep birlikte koruyalım…

VÉGSŐ BÚCSÚ Harmincegy éve múlt, hogy megismertem Yılmaz Gülent, vagyis Attila bátyát. Álmaim után futottam, aztán az élet előre elképzelhetetlen, különös örvényei Budapestre sodortak. Akkor ismertem meg Őt. Pontosan harmincegy éve. Egyszercsak belépett az életembe. Az élet különös kegyelme volt, hogy váratlanul elém került egy idegen országban, ahol számomra idegen nyelvet beszéltek az emberek. Kell Önöknek mondanom? Hiszen mindannyian ismerték: mosolygós ember volt, aki mindig nagy figyelemmel hallgatja, akivel beszél, kérdez, válaszokat keres, fontosságot tulajdonít a részleteknek, és a mi a legfontosabb: olyan optimista, amilyennel addig még soha nem találkoztam. Pozitív életszemlélete és végtelen derűlátása megdöbbentett! 21 éves, Törökországból éppen csak akkor érkezett, háborgó lelkű ifjú voltam! Ő középkorú férfi, aki megpróbálta érzékelteni velem, mennyire fontos a hajó nyugodt vizekre kormányzása. Mintha az mondta volna, hogy egyszer minden folyó megtalálja a maga medrét − de annyi érzéssel, bölcsen, a másik reakcióira figyelve szólt, hogy még véletlenül se bántson meg. Holott fiatalabb volt, mint most én! És csak később tudtam meg, milyen viharokon ment át Ő! Amikor az ötvenes években az álmait követve a távoli Európa felé bontott vitorlát, Ő sem tudhatta, hová fogja az ismeretlen jövő sodorni. A félelmetes és kegyetlen hidegháború beleszólt az emberek életébe. Ahhoz hogy az ember ember maradhasson, hinnie kellett az emberben; abban, hogy a jövő szebb lesz, mint a jelen, és ezért meg kellett őrizni e álmait. Azt hiszem, ez neki sikerült! A hidegháború fagyos légkörében a számára kedves emberek és álmai segítségével megőrizte szíve melegét. Mindvégig ember maradt! Az én lázadó nemzedékem számára Attila bátya és nemzedéke fontos láncszem volt! Ez a nemzedék a török gondolkodás és művészet személyesen már nem ismert személyiségeit a műveiknél is fontosabb formában, lelkületükkel ismertette meg velünk. Attila bátyánk számára Nazım Hikmet, Nazım bátya volt! Ne felejtsük el, hogy főleg neki, a felvételek készítőjének köszönhetjük, hogy Nazım Hikmet verseit a saját előadásában hallgathatjuk. Mindezek ellenére − ahogy mindenki tudja, aki szerette − szerény volt. Magáról, a munkájáról nem szeretett beszélni. Természetesen nem azért, minha lebecsülte volna azt, amit csinált. Nagyon gondos volt, minden hibátlanul akart végezni, de azt szokta mondani, hogy „a munka a fontos, ha én nem csináltam volna, elvégezte volna más”. Ha ezeknek az éveknek a Gün által készített ételekkel kezdődő, aztán az éjszakába nyúló feledhetetlen beszélgetéseire gondolok, kezében az elmaradhatatlan cigarettával és kávéval, a hallgató és kérdező, a másik kívánságait fürkésző és teljesíteni igyekvő, jókedvő ember jelenik meg lelki szemeim előtt. És egy másik pillanat, amelyet nem tudok felejteni: Attila bátya utolsó napja. Meglátogattuk a kótházban, ahol 12 óra múlva élete véget ért. Nehezen lélegzett. Fájdalmai voltak. A rá váró kezelésről beszéltünk. Legendás optimizmusát még akkor sem veszítette el. Mindent meg akartunk próbálni. „De már nyolcvan éves vagyok, minden előfordulhat. Én kész vagyok…” − mondta mosolyogva. Most gondolok arra, hogy a három évtized alatt, hosszú és erős barátságunk során a „személyes halál”-ról mindössze ennyit beszéltünk. A halál az érkezése pillanatában elfogadandó dolog, az élet része volt számára. De addig a pillanatig más dolgokkal kell foglalkozni. A halálról mondott rövid mondat után a Pro Cultura Hungrica díjról beszéltünk. Néhány nap múlva vette volna át. Örült a díjnak. Már azon törte a fejét, hogy mit fog mondani, amikor átveszi. A „kölcsön” fogalmára alapozta volna beszédét. Utolsó éveinek munkájáról, a törökre fordított történelmi művekről, a Törökországba menekült magyar szabadságharcosokról készült beszélni. Azt akarta aláhúzni, hogy a török−magyar kapcsolatokban mindig „kölcsön adtunk” egymásnak valamit, ami a két nép, a két kultúra között életadó energiaforrássá vált. Ki tudja, talán a saját életéről szólt volna. Annak az embernek az életéről, aki mindig az álmait keresi, hazáját, amelyet vissza szeretett volna szerezni, elveszíti, de tudja, hogy minden mulandó, és ezért nem veszíti el soha derűjét. Igen, ennyit akartam mondani. Amikor azt kérték tőlem, hogy itt beszéljek, arra gondoltam, hogy elvesztésének fájdalma helyett inkább arról a büszkeségről szólok, hogy ismerhettem Őt, barátja lehettem, akinek bepillantást engedett a lelkébe…. Őrizzük meg mindannyian az emlékét!

Tasnádi Edit

Drága Attila! Erről nem volt szó! Pontosabban nem erről volt szó! Laudációra készültünk, nem búcsúztatásra. Megkaptad a Pro Cultura Hungarica emlékérmet, az egyetlen olyan kitüntetést, amelyet a magyar kulturális kormányzat nem magyaroknak adományoz. Az elmaradt díjátadási ünnepség előtt kértünk Tőled életrajzot, s Te a Rád jellemző szerénységgel így foglaltad össze nyolc évtizednyi életedet: „1930-ban születtem Isztambulban. Gimnáziumi tanulmányaim befejezése után az Isztambuli Műszaki Egyetemen, majd Németországban (Darmstadtti és Berlini Műegyetemeken) öt évig tanultam. 1954-ben kerültem Magyarországra. A Magyar Rádió török adásaiban mint külső munkatárs kezdtem dolgozni, amellett a Műegyetemre jártam. 1957-ben lettem a Magyar Rádió belső munkatársa. A későbbiekben mint főmunkatárs és szekcióvezetõ dolgoztam egészen 1991 végéig. Azóta nyugdijas vagyok. Magyar nyelvből felsőfokú vizsgával rendelkezem. Munkaköröm miatt – és OFFI-tagként – gazdasági, politikai, kulturális és műszaki-tudományos területen fordítottam török nyelvre. Pár hónapig az ELTE Török tanszékén lektorként működtem.” Fél évszázadot töltöttél el a Magyar Rádióban. Itt kaptad a magyar és a török nemzeti tudat számára egyaránt kedves Attila nevet; mosolygós, derűs lényeddel itt lettél mindenki kedves Attilája, és lettél vérbeli újságíró, vérbeli rádiós. Két évtizeden kereszül dolgoztam egy szobában veled. Voltál munkatársunk és főnökünk, de bárhogy erőltetem az emlékezetem, nem emlékszem, hogy nyugodtságodat, higgadtságodat bármikor elveszítetted volna. Mindig türelmes voltál magyar munkatársaiddal, amikor hibáinkat kellett javítgatnod. A török adások régen megszűntek, megszűnt már a Külföldi Adások Főszerkesztősége is, de a Magyar Rádió régi munkatásai emlékeznek Rád… Pótolhatatlan tagja lettél egy másik közösségnek, a Magyar-Török Baráti Társaságnak. Neked köszönhető, hogy a magyar történelem azon nagyjairól, akik törökországi emigrációba kényszerültek – Thököly Imréről, Zrínyi Ilonáról, Rákóczi Ferencről és Kossuth Lajosról a török érdeklődők is olvashatnak. Nem volt könnyű dolgod, hiszen sokszor több évszázados idézeteket kellett átültetned, sokszor a törökök számára ismeretlen történelmi, vallási stb. fogalmak számára kellett török kifejezést találnod. Páratlan műgonddal készített fordításaidat a török szakemberek is elismeréssel illették. Pontosságodat, precizségedet, önzetlen segítőkészségedet a Török Füzetek számára készített fordításaid kapcsán, a lap megjelenésének két évtizede alatt folyamatosan tapasztaltuk. Mindannyian köszönjük! A magyarországi turkológia régi adósságát törlesztette a Magyar-török szótár. Készítőgárdájának oszlopos tagja voltál, mint ahogy a befejezéséhez közeledő Török-magyar szótár munkálatainak is. Tartozunk Neked azzal, hogy befejezzük ezt a munkát! Távozásod mindannyiunkat megrázott, de a legnagyobb veszteség, a legnagyobb fájdalom családtagjaidé, mindenek előtt Güné, aki jóban és rosszban, otthon és a munkában, távol hazátoktól, szülővárosotoktól társad volt. Nehéz a távollét − ezzel a címmel jelent meg Nazım Hikmet verseinek egy magyar válogatása. Sorsotok talán egy kissé hasonlított a nagy török költőéhez. Több mint fél évszázadon keresztül távol éltél Te is hazádtól, ráadásul évtizedekig úgy, hogy reményed sem lehetett a hazalátogatásra. Úgy remélem, Magyarországot legalábbis második hazádnak érezted. Talán azért is jött szívesen Nazım a testvérnek nevezett magyar földre, mert itt Veled is találkozhatott. Legyen Neked könnyű a mi hazánk földje. Nem fogunk elfelejteni…

Sevgili Attila, Bunu yapmayacaktın! Daha doğrusu, şimdi yapmamız gereken bu değildi! Ebedi ayrılık törenine değil, kutlamalara hazırlanıyorduk. Macar Kültür Bakanlığı’nca yabancılara verilen tek kültür nişanı olan „Pro Cultura Hungarica”‘ya layık görülmüştün. İptal olan ödül töreni için senden hayat hikâyeni istemiştik ve sen de seksen yıllık ömrünü, sana özgü alçakgönüllülükle şöyle özetlemiştin: ” 1930 yılında İstanbul’da doğdum. Liseyi bitirmenin ardından önce İstanbul Teknik Üniversitesine, ardından da Almanya’da (Darmstadt ve Berlin Teknik Üniversitelerinde) beş yıl eğitim gördüm. 1954 yılında Macaristan’a geldim. Teknik Üniversitesine yazıldım ve bir yandan da Macar Radyosu Türkçe yayınlarında çalışmaya başladım. 1957 yılından itibaren Radyo’da artık kadrolu olarak çalışıyordum. Ardından Radyo’da kıdemli gazeteci ve Türkçe yayınları bölüm yöneticisi olarak 1991 yılına kadar çalıştım. O zamandan beri ise emekliyim. Macarca yüksek lisan sertifikasına sahibim. Hem işim itibarıyla ve hem de Devlet Ceviri Bürosu (OFFI) bünyesinde ekonomik, siyasi, kültürel ve teknik-bilimsel bir çok materyeli Türkçe’ye çevirdim. Birkaç ay boyunca da ELTE Üniversitesi Türkoloji bölümünde okutman olarak çalıştım.” Budapeşte Radyosu’nda yarım yüzyıl çalıştın. Hem Macar ve hem de Türk ulusu açısından çok değerli olan „Attila” ismini burada aldın. Yüzünden hiç eksik olmayan gülümsemenle, neşeli mizacınla herkesin dostu, sevgili Attila’sı oldun; gerçek bir gazeteci ve gerçek bir radyocu sıfatını kazandın. Yirmi yıl boyunca seninle aynı odayı paylaştım. Çalışma arkadaşımdın, yöneticimdin, ama hafızamı ne kadar zorlarsam zorlayayım sükûnetini, soğukkanlılığını kaybettiğin bir tek anı bile hatırlamıyorum. Macar çalışma arkadaşlarına karşı, onların hatalarını düzeltirken asla sabrını yitirmezdin. Radyonun Türkçe yayınları çoktan kapandı! Yabancı Dilden Yayınlar Bölümünün kapısında da çoktan kilit asıldı, ama Budapeşte Radyosunun eski elemanları seni hala çok iyi hatırlarlar! Bir başka topluluğun, Macar-Türk Dostluk Derneği’nin de yeri doldurulamaz parçası oldun. Türkiye’ye iltica etmek zorunda kalan Macar tarihinin büyük kahramanları, Imre Thököly, Ilona Zrínyi, Ferenc Rákóczi és Lajos Kossuth senin sayende ilgi duyan Türk okuyucuların ulaşabileceği kaynaklar haline geldiler. Bunu yaparken işin hiç de kolay değildi. Zaman zaman yüzyıllarca öncesinin metinleri Türkçe’ye aktardın. Türklere yabancı olan tarihi, ya da dinsel vb. kavramların Türkçe karşılığını bulmak zorunda kaldın. İnanılmaz bir özenle çevirdiğin bu metinler Türk uzmanlar tarafından da takdirle karşılandı. Dernegin yayin organi olan Türk Defterleri’nin hazırlanmasındaki çeviri katkılarında gösterdiğin itinayla, titizlikle ve karşılık beklemeyen yardımseverliğinle yirmi yıl boyunca yanımızdaydın. Sana teşekkür ederiz! Macarca –Türkçe Sözlüğün hazırlanması Macaristan’daki Türkoloji’nin çok eski bir özleminin gerçekleşmesiydi. Bu sözlüğü hazırlayan ekibimizin en temel üyelerinden biriydin. Ayni şekilde bu hazırlıklarında artık sonuna yaklaştığımız Türkçe-Macarca Sözlük için de bu geçerliydi. Bu sözlüğü tamamlamak şimdi senin için boynumuzun borcu oldu! Aramızdan ayrılışın hepimizi sarstı, ama bu kaybı ve acıyı en derinden yaşayanlar da ailen ve özellikle de doğduğunuz şehirden ve memleketten uzak geçen bu yıllar içinde iyi ve kötü her şeyi paylaştığın, işteki ve evdeki hayat arkadaşın Gün oldu. „Gurbetlik zor iş” : Nazım Hikmet’in bir şiir derlemesi Macarca bu başlıkla yayınlanmıştı. Büyük Türk şairiyle kaderleriniz de benzedi. Sen de memleketinden elli yıl boyunca uzakta yaşadın. Daha da kötüsü on yıllar boyunca, memleketine dönmeyi ümit bile edemedin. Umarım ki, Macaristan’ı ikinci vatanın olarak kabul ettin. Kimbilir, belki deNazım da „kardeş Macar toprağı” olarak gördüğü ülkemize digerleri arasinda seninle burada karşılaştığı için severek gelirdi. Ülkemizin toprağında rahat uyu. Seni unutmayacağız!…

Mihályffy Balázs, imám

A Mindenható és Könyörületes Allah nevében „Ó EMBEREK” szól az írás. Vagy így: „Ó KIK HISZNEK”, vagy „Ó ÁDÁM GYERMEKEI”… Sosem olvasható az „Ó MUZULMÁNOK”, vagy „Ó ZSIDÓK”, vagy „Ó KERESZTÉNYEK” megszólítás. Mert mi mind emberek vagyunk és a Te búcsúztatásodra is testvérünk, Attila, Gülen Yilmaz, így érkeztünk: emberként az emberhez. Attila, Te ott, ahol most vagy, már jól tudod, milyen kicsinyes volt a földi lét, mily hangyányi az a dimenzió, amiben mi itt igazságunkat keressük. Te ott, ahol most vagy, látod a piramis csúcsát, azt az egy világosságot, ahova mindnyájan tartunk, ahova kicsinyességünk révén csak saját utunkat tartjuk az egyetlen abszolút lehetőségnek. Te, ahol most vagy láthatod, hogy minden út ugyanoda vezet, a Te utad is, akár a piramis élei, melyek különbözőek, mégis egy csúcsban érnek véget. Te, ahol most vagy már nem szorítanak a korlátok, Tiéd a végtelen, de a végtelen minket is magába ölel, így nem válunk el, hiszen mi is a végtelen részei, a Te részeid vagyunk és azok is maradunk. Családod, feleséged gyászol. E gyászban itt vagy velünk, hiszen még nem mentél el. Tudjuk, hallasz és látsz, bár felfogni nem tudjuk miként, de valami miatt érezzük, hogy itt vagy. Tested az, ami elment, nem Te. EMBER voltál, akihez az Írás szól. És most szólítottak a végtelenből, Neked pedig menni kellett. Onnan a piramis csúcsa mellől ugye milyen parányiak, vagyunk? Láthatod, hogy mi is útban vagyunk, mindnyájunk a megfelelő oldalon, ki közelebb Hozzád, ki távolabb, de mind oda érkezünk. Mászunk, mászunk, könnyezve, izzadva, még nem felismerve azt, amit Te már tudsz: csak jó és rossz van semmi más, Te pedig a jó oldalon voltál mindig, most is ott vagy. A halál gyász, a gyász szomorúság és elkel a vigasztaló szó, vagy éppenséggel a néma csönd. De ez mind rólunk szól, akik itt maradtunk. Lehet, hogy a Te oldaladról a halál más. Lehet, hogy ott a megkönnyebbülés, az örök élet, az örökös megváltás, ezt elmondani még senki sem tudta nekünk. Mi, hisszük, hogy ebben van részed. Hisszük, hogy most ott vagy azokkal, akiket Te, Attila szerettél, akik előbb mentek el, ott vagy a nagy történelmi hősökkel, művészekkel, tudósokkal és jeleket adsz nekünk. Érezni fogjuk intéseidet, visszaköszönnek mondataid, gesztusaid és ez mindig valami megmagyarázhatatlanul szükséges időpontban fog bekövetkezni. Mindenkivel így van ez, akit szeretnek. Szeretni pedig csak azt lehet, aki maga is tud szeretni. Szeretet az örök élet, szeretet nélkül nincs Teremtés, szeretet kellett ahhoz, hogy az Isten megteremtse a világot, szeretet kell mindenhez, ami megszületik, szeretet nélkül nincs nemzés, sem műalkotás, Te pedig ezt a szeretetet adtad, most ez hiányzik azoknak, aki ezt kapták. A Te szeretetednek vákuumába hozzátartozóid gyásza került, így a gyász és a szeretet egy helyre kényszerült. Majd jön az idő és marad a szeretet, az örök. Búcsúzni jöttünk tőled Attila, de ez nem igazi búcsú, hiszen mi is oda tartunk, ahol most Te vagy. Anyagaid visszakerülnek az örökös körforgásba, de Te magad, a nem anyagi mivoltod körbeöleli szeretteidet továbbra is. Menj hát békével, Allah békessége kísérjen utadon, legyen részed a bűnök bocsánatában, a feltámadásban és az örökkévalóságban. Ámen