„Mindent elhittem, mert el akartam hinni!”

Glória fogta magát, és Törökországba ment nyaralni a barátnőivel. Akarta is, meg nem is, ott is volt lélekben, meg nem is. Aztán történt valami, ami miatt később ismét visszautazott. Az ő – nagyon is tanulságos – története következik:

„Olyannyira fáradt és lelkileg lemerült voltam, hogy szinte élni is nehezemre esett. A barátnőim kitalálták, pihenésre van szükségem. Csapjunk egy csajos szeptemberi nyaralást. És már azzal a lendülettel keresték is, hogy hova utazzunk. Nos, mivel képzeletünknek határt szabott a pénztárcánk, Alanyára esett a választás. Bármennyire hihetetlen, úgy kellett feltuszkolni a repülőre. Nem érdekelt semmi, gondoltam, majd egy hetet alszom, és legalább kipihenem magam. Semmi nem érdekelt, amikor megérkeztünk. A lányok élvezték a tengert, a bókokat, a finomabbnál finomabb ételeket, én zombiként naphosszat ültem a tengerparton, és bámultam magam elé. Nem is értettem, miért vagyok ott. Először jártam Törökországban, de valahogy nem hozott lázba semmi. Utolsó este táncos mulatság volt a szállodában. Kicsit kimentem a partra sétálni, olyan jólesett mezítláb járni egyet a finom homokos tengerparton.

Arra lettem figyelmes, hogy valaki jön utánam, egyre közelebb kerül hozzám, majd mellém ér, és bátortalan hangon jó estét kíván. Az egyik pincér volt a szállodából. Annyira meglepődtem, nem is értettem, mit mond. Ő csak beszélt és beszélt törökül, amiből egy kukkot sem értettem, de összeszedve minden erőmet, bemutatkoztam angolul, és megkérdeztem, mit szeretne. Csak nézett rám a hatalmas barna szemeivel, és azt ismételgette, güzel, güzel.

Vicces volt a beszélgetésünk, ő törökül, én angolul, és közben észrevétlenül együtt sétáltunk tovább a tengerparton. Kézzel-lábbal próbálta megértetni magát, de ott akkor számomra egyáltalán nem volt fontos, mit mond. Jó volt hallani a dallamos beszédét, jó volt látni, ahogy nézett rám. Hajnalig küzdöttünk a szavakkal, amelyekből semmit nem értett egyikőnk se. De a tekintetén éreztem, hogy már levetkőztetett. Mindössze pár óra telt el, és azon kezdett az eszem járni, hogy miért nem csókol meg végre. Hol volt egész héten? Miért nem vettem őt észre? Mennem kellett, és telefonszámot cseréltünk.

Reggel indultunk haza, egész úton azt hallgattam a lányoktól, hogy végül is nekem sikerült egyedül „bepasiznom”. Folyamatosan az járt az eszemben, hogy ugyan minek adtam meg a telefonszámomat. Még fel sem szállt a gép, már három sms-t írt. Olyan vicces volt, hiszen keverte a törököt és az angolt. Cikáztak a gondolatok a fejemben. Szinte semmi nem történt köztünk, mégis csak arra tudtam gondolni, hogy mihamarabb vissza kell jönnöm. Úgy éreztem magam, mint tini koromban. Zakatolt a szívem, teljesen levett a lábamról, pedig csak egy búcsúcsókot kaptam (vagy adtam?).

Teltek-múltak a hetek, jöttek mentek a suta sms-ek. Angolul próbáltunk beszélni, én jobban tudok, ő kevésbé. De nem is ez számított. Egyszerűen jó volt arra ébrednem, hogy csilingel a telefonom, és érezni: valaki mindig gondol rám. Mit is mondhatnék, a szép szavakat hamar megtanulta angolul. Mesélt magáról is, megtudtam, hogy egyedül él, a szezonban van csak munkája, ezért télen nehezebb, hiszen akkor nem dolgozik. Egy kisvárosban lakik messze a tengertől. Egy hónapig azért nem jelentkezett, mert nem volt pénze telefonra. A telünk békésen telt, egyre többet tudtunk meg egymásról. Legalábbis én akkor így hittem. Talán furcsa lehet, de szinte beleszerelmesedtem.

Nagyon vártam a júniust, mert akkor tudtam kimenni hozzá. Óriási izgalommal készültem, úgy éreztem, minden napsugár csak rám süt. Lefoglaltam a szobát a szállodában, ahol dolgozott, és biztos voltam benne, két hét csoda vár rám.

A barátnőim óva intettek, jöttek a kérdések, miért nem ő küldi a repülőjegyet, miért nem ő foglalta a szállást?

„Nem akartam ezzel foglalkozni, hiszen felnőtt, önálló, 40 éves nő voltam. Nem kihasználni akartam valakit, hanem egy társat találni, ha már így hozta a sors.”

Az első rossz érzés akkor fogott el, mikor közölte, nem tud kijönni elém a reptérre. Nem az bántott, hogy nem volt ideje, hanem az, hogy ezt az indulásom napján közölte. Amikor megérkeztem a szállodába, picit furcsálltam, hogy nem érem el telefonon, és két napig nem láttam, nem jelentkezett. Majd harmadik nap a reggelinél ő dolgozott a szálloda éttermében. Kimérten váltott velem pár szót, jelét sem adta a hatalmas boldogságnak, hogy újra láthat. Azt mondta, délután tudunk egy kicsit beszélni, várjam a tengerparton. Nem tagadom, nagyon rosszulesett, de hát mindenkinek lehet rossz napja.

Türelmetlenül vártam az öt órát. Azt számolgattam, hány napot tudunk majd együtt tölteni. Kicsinosítottam magam, és pontosan jelentem meg a randin. Fejben már minden romantikus dolgot elterveztem. Ő késve jött, közölte, hogy a szállodában, ahol dolgozik, nem lehet velem egy szobában, nem sétálhat velem kéz a kézben, mert tiltja a szabályzatuk. Ha szeretnék vele lenni, vegyek ki egy szobát a szomszédos szállodában, és akkor ott együtt lehetünk. Mintha leforráztak volna, nem akartam elhinni, hogy ezzel az emberrel levelezgettem idáig. Ő írta azt a sok szépet? Mindezt miért nem közölte, mielőtt ideutaztam? És mégis, mintha megbabonázott volna, úgy cselekedtem, ahogy kérte. Annyira az övé akartam lenni, nem is tudtam normálisan gondolkodni. A két hét alatt 3 alkalommal jött el hozzám. Akkor is csak pár órára.

Nem voltak fergeteges, mindent elsöprő szeretkezések, nem volt semmiféle romantika. Előfordult, hogy közölte, fáradt, legyek türelemmel, picit alszik, és utána engem is „kielégít”. A nappalok azzal teltek, hogy vártam őt, az estéket egyedül töltöttem a tengerparton ücsörögve, és azon tűnődtem, mit keresek én itt. És mégis, úgy éreztem, kell nekem. A maga durva és számomra bunkó modorával. Volt valami benne, ami vonzott, de nagyon.

Két hét soha nem telt még el ilyen lassan. Az utolsó napon a reggelinél letett egy szál virágot az asztalomra, rám mosolygott, és úgy viselkedett, mintha minden napunk tömény romantikával telt volna el. Azt mondta, este elvisz egy szép helyre, mert nagyon szeret. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy én vagyok a legszebb és legcsodálatosabb nő a földkerekségen. Elfelejtettem minden rosszat, és csak az estét vártam.

Egy csendes kis helyre vitt, turista szinte nem is volt a környéken. Megvacsoráztunk, majd a fülembe súgta, annyira vágyik rám, menjünk a szobába. 10 perc „romantika” után búcsúzkodni kezdett, mert korán kelt másnap. Búcsúzóul annyit mondott, hogy a következő hónapban eljön hozzám Magyarországra, mert kapott 3 hét szabadságot.

Mindent elhittem, mert el akartam hinni, és úgy tettem, mint aki csodálatos két hetet töltött Alanyában egy remek török pasassal. Mindent rózsaszínben láttam, amikor felszálltam hazafelé a repülőre. Tervezgettem, hogy milyen lesz, mikor eljön hozzám. Madarat lehetett volna velem fogatni, bár ha egy kicsit is őszinte vagyok magamhoz, erre semmi sem adott okot.

A repülőn a mellettem ülő hölggyel beszédbe elegyedtem, vagyis inkább ő kezdeményezte, mert olyan boldog volt, hiszen egy csodás gyűrűt kapott a szerelmétől. Áradozott róla, hogy mennyire remek ember, igaz, sokat dolgozik, és nem tudtak minden nap együtt lenni, de ez nem jelent semmit. A fő, hogy szereti, gyűrűt vett neki, és megígérte, télen bemutatja a családjának. Arra gondoltam, lám, vannak még csodák, milyen szép is a szerelem. Elővette a telefonját, és megmutatta a kedvesét.

Amikor megláttam a fotójukat, azt hittem, megfulladok, nem kaptam levegőt. Hányingerem lett, ordítani akartam, szétfeszített a düh, a tehetetlenség. Hogy is van ez? Az ő kedvese az én kedvesem? Egy pillanat alatt megértettem mindent, mikor nem ért rá velem lenni, éppen vele volt. Képtelen voltam normálisan gondolkodni, és igen, megmutattam az örömmámorban úszó hölgynek a közös fotónkat, amit az utolsó estén készítettünk. Egy szót sem szólt, levette az ujjáról a gyűrűt, és letette az ülés alá. Nem szóltunk egymáshoz, úgy éreztem, hogy meghalok szégyenemben. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg leszálltunk Budapesten.

Nem tudom, hogyan kászálódtam le a gépről, nem tudtam, hogyan fogok hazamenni, hiszen még vonatoznom is kellett. Bűntudatom volt, mert elrontottam más boldogságát, lehet, hogy a másik nővel komolyan gondolta. Amíg vártuk a csomagokat, a hölgy odajött hozzám, és csak annyit mondott, hogy rohadtul utál engem, de mégis köszöni.

Hosszú hónapok teltek el, mire egy kicsit sikerült összeszednem magam. Egy évvel később ugyanoda mentünk a barátnőimmel. Tudtam, hogy nem kérhetek rajta semmit számon, de mégis fontosnak tartottam, hogy a szemébe nézzek, és elküldjem a bánatba. Amikor megláttam, rájöttem, hogy semmi értelme, hiszen meg sem ismert! Később megtudtam, hogy a „mi kedvesünk” valójában nős, 4 gyermek édesapja, és azzal tölti szabad óráit munka közben, hogy egyedül utazó nőkkel ismerkedik.

Lehet, hogy a „mi” esetünk nem törvényszerű, de azért azt gondolom, hogy nem árt vigyázni. Jó lecke volt számomra, már tudom, mire kell figyelni. Bár ha őszinte akarok lenni, nem vágyom többé török férfira…