Aranyszarv – „Isztambulban kevesebben tudnak németül, mint Berlinben törökül.”

Isztambulban kevesebben tudnak németül, mint Berlinben törökül. Viszont a lényeg már Berlinben megtanulható. Kesmír panitoja dzsalmiba! Kiragasztottam térképét a falra. Az egyetlen város az egész világon, ahol a 111-es busz kontinenseket köt össze. Kétszáz évvel ezelõtt még nem volt 111-es viszonylat, a szót sem ismerték. Byron lord szabályos gyorsúszással szelte át az Aranyszarv-öbölt: két óra húsz perc alatt érte el Ázsia partjait. Csak mi tudjuk, hogy romantikus átkelésének szépséghibája: szerelme hamis szüzességet esküdött neki.

Vagy ezt én találtam ki? Az utazás lázában égtem napokon át, mígnem egy betegség áthúzta terveimet. Állapotom súlyosabbra fordult, amikor kiderült, nem utazhatom. Mohamed bosszúja, gondoltam, kellett nekem félreérthetõen nyilatkoznom. De hát a zsidó Mózes is renegát volt, ráadásul embert ölt, mielõtt Jehova kiválasztotta volna… Feküdtem az ágyon. A kékbe veszõ hegyek egyre közelebb jöttek, és az enyészõ szürkeség élénk színekre váltott. Utazás az elmaradt utazásért cserébe? Utazás a mámor állapotában, altató- és kábítótablettákkal, utazás a fájdalom késhegyei között? Leértékelt áruk üzlete. Olyan vidék, ahol minden a lehetõ legnagyszerûbb, de valami mégis hibádzik. Kis lyuk, parányi csupán, néhány öltéssel bestoppolható, csak tudd, hogy hol rejlik; másképp felfut a szem, elbomlik az anyag, tönkremegy a szerkezet. Feküdtem az ágyon, és minden tökéletesnek látszott. A nõvérkék csodálatos teremtések, arany pontocska ragyog az orrcimpájukban. Az egyik elkezdi, bekopog az ékszerészhez, aki egyben belövõvel is rendelkezik, illetve bekopog a belövõhöz, aki egyben aranyos ékszerekkel bír, aztán futótûzként terjed a divat, mint a szóbeszéd. Utazás a mesék birodalmába. Hófehérke és a hét törpe? Egyedi változata egy horrorisztikus történetnek. Heten sorakoztak fel ágyam mellett suhogó, kék gumiköpenyben. Hosszú acélkábelekkel birkózni kezdtek, miközben velem nem törõdtek. Pedig én is megvívtam a rám tekeredõ kábelhurkokkal. Ennek, mármint tusakodásomnak látványa bárkit lefegyverezett volna, a heteket azonban hidegen hagyta: részvéttelenül veszõdtek saját huzalaikkal. Kicsoda Hófehérke? Azon már nem is töprengtem, hogy ágyam rajta van-e a „mesék térképén”. Nem töprengtem, viszont eszembe jutott, hogy töprenghetnék. Mert ha nem kerülök fel a térképre, megszûnök létezni! Az interneten folyamatosan követhetõek az átalakulások. A Schillerstrasse sarkán elsõbbséget adó autót jelképezõ piros téglalap a következõ percben a Weimarerstrassén van (az utcát jelképezõ vonalon). De nem akarok ebbe belebonyolódni, mert a térképkészítõk paradoxonjainak száma nem ismer határt, egyszóval végtelen. A nõvérkék gömbölyded formái gömbölydedebbek nem is lehetnének, viszont némi kutakodás után mindenki tükrén kifehéredik egy folt.

Jolanda, a legszebb nõvér, talán õ az egyetlen kivétel. Kedvessége nem ismer határt. Belép a kórterembe, és az ablak melletti ágy lakója, aki egy SS-tisztet játszó német filmszínészre emlékeztet, akár õ is lehetne, csak már megöregedett, és most valami baja van, szóval, amikor Jolanda bejön, Herr Schimek orrfacsaróan árasztja magából az Axe-illatot. Ez az a dezodor, amitõl a reklámokban feláll a nõk hátán a szõr. Herr Schimek már hajnalban felkelt, zuhanyozott, borotválkozott, fogat mosott. Ami nem kis erõfeszítésébe került, úgyhogy erõfeszítésének nyögései között szinte elhalt a boldog füttyszó, amivel a kezdõdõ napot köszöntötte, akár az énekesmadarak. Látomások az éj árkaiban, amelyek futóárokszerûen átnyúlnak a reggel országába is! Az árkok mélyén még maradt a látomásokból, csatakos lovak alélt horkanásaival fel-felütik fejüket. Jolanda személye átragyog a fénytelenségen, betemetõdnek az árkok, fény gyullad a parányi kórteremben, és hûs folyadék ömlik szét ereimben. Jolanda, az angyal. A lehetõ legkékebb ez a reggel. Halkan, zümmögve gördül föl a redõny. Széles és bõvizû fényfolyam érkezik az ég felõl, majd deltaként kiszélesedve ömlik a város légöblébe, vakító hullámzással. A háztetõkön még sûrû, hószerû pára, aztán hirtelen mindent beragyog az örömhír: új nap köszöntött rátok, emberek! Fritz illatosan fekszik ágyában, vigyázzállásban, tenyerét a varrásra szorítva: vasalt pizsamáit naponta szállítja a felesége. De Jolanda csak velem törõdik. Gyöngéd, készséges és adakozó, mintha egyetlen pillantásomra kinyílt volna szívében a szerelemvirág. Büdös vagyok, csatakos és romlott, de õ mosolyogva hajol fölém, lehúzza rólam a takarót, és vidám szavakkal serkent, nyomás kispajtás, nyomás a fürdõbe. És hiába tiltakoznék. Velem jön, kioldja a madzagokat, hogy lehulljon rólam a hálóing, amelyre azt mondja: szexi kis darab!

Láthatóan lenyûgözi saját gyöngédsége, és ez tovább sarkallja. Folyton kérdezgeti, mi volna jó nekem, hogyan állítsa be a zuhany csapját, hol dörzsölgessen szappanlével, mondjam. A dörzskendõt a kezére húzva lép a zuhany elé, nem törõdik a ráspriccelõ vízzel, csak mosolyog és mosolyog. Az élet egyre szebb, mint egy színesedõ szappanbuborék. Erõtlenül hagyom, hadd illessen, hadd matasson, hadd gyógyítson; csak tenyeremet emelem szégyenlõsen szemem elé. Már nem is élek, mert nem él az, aki ezt átéli. Arra a napra Jolanda lett megfigyelésem tárgya, az angyal a város fölött, akirõl ki kell derítenem, hogy vajon hamis szárnyakat hord-e õ is, és a leleplezõdések éjjelén, a végítélet napján mindene átalakul-e. Nincs hatalmam. Az ég alattvalója vagyok én is. Mindenkinél hibádzik valami. Amikor bejönnek hozzám, ki azért, hogy vért vegyen, ki a lázamat méri, ki a vérnyomásomat, ki a teámat hozza, és kíváncsi, nem enném-e valamit, a kedvesség mögött látom a szemembe tolakvó szépséghibát. Az arcon egy pörke, piros folt a nyakon, feles hurka a tokán, szõrszálacska a szemöldök szögletében. És így tovább. Jolanda viszont, akárhányszor bejön, sem szavaiban, sem mozdulataiban nyoma sincs a repedésnek, a csorbaságnak, még csak helye sincs hasonlónak. Aztán hazament. Éjszaka megteltem képzeletem termékeivel, sziporkázó köröcskékkel és téglalapokkal, idomokkal és síkokkal, azok kölcsönhatásából és metszeteibõl származó újabb síkokkal, a legbonyolultabb, olykor nem-euklidészi rajzokkal. Reggel már egyedül mosakodtam, de persze Jolanda emlékével. Késõbb az ablakhoz ültem, figyeltem, ahogy színes kerékpárok szaladgálnak alattam, és valahányszor betért egy autó a fákkal szegélyezett parkolóba, azt lestem, vajon nem Jolanda száll-e ki belõle, hogy a naptól vöröslõ haját megrázva, fölpillantson messzi ablakom felé, és rengõ mellekkel siessen be az épületbe. Kevéske hatalmat adj, Istenem, vagy legalább gyorsabban múljon az idõ. Apró elfoglaltságaim között szerét ejtettem, hogy a szobatelefon török nyelvû ismertetõjét áttanulmányozzam, majd az endoszkópiai beavatkozás kockázatára figyelmeztetõ információs lapot is, szemfülesen megjegyezve néhány újabb török szót, mint amilyen a köstüly, libemik, hamagür. Ám legkedvesebb foglalatosságom a vizelet ellenõrzése maradt, erre Jolanda külön megkért. Az élet kútjába nézek, tisztasága az élet szépségét jelenti, zavara a sötétség odvát. Konkrétabban? Ezüsttel kevert arany, komló és orbáncfû tea, az illata õszibaracké; sõt, csobogása is jellegzetes, ahogy feledve az ólmos álmok zavarosságát, üdén pezseg már: ez a boldog állapot. Oda kell eljutnom! Ha leszálltam a poklok tárnájába, a visszatérés megkönnyebbüléssel jár, ellenben az ilyenkor szokásos mámor ne lazítsa figyelmemet. Habár nem emlékszem semmire, a képek mégiscsak koponyámban vannak. Szörnyû képek azok! Egyszerre legyek a jó és a rossz ismerõje.

Egyszerre lássam a múltat és a jövõt, lássak a fényben és a sötétségben. Konkrétabban? Hajoljak figyelmesen a sugár fölé, nyitott szemmel, nyitott füllel, nyitott orral… Jegyezzek meg mindent. Rendben, kispajtás?! És lassan eljött a másnap, azaz a harmadnap. A rendes kerékvágásban ébredtem, enyhe merevedésemet egy felidézhetetlenül bonyodalmas álom okozta. Kedvem lett volna álomnaplót vezetni, és átadni Jolandának, igen, neki még a leírhatatlant is le tudtam volna írni. Hátha elolvassa, és gyönyörû kis kulcsokkal rajzolja tele a margót… Már messzirõl felismertem lépteit… A kilincs ujjongott tenyerének érintésétõl… Kitárta az ajtót, és bejött hozzám… Aztán megkérdezte, jól vagyok-e, és meg se várva válaszomat, mosolyogva közölte, délben hazamehetek. Ennyit mondott, és máris lépett tovább Herr Fritz Schimekhez, akinek fülébe súgta, hogy holnap eljõ a nagy nap, asztalra fektetik, és belekukucskálnak a szívébe is. Jól láttam, hogy csókot lehelt a gestapós fülcimpájára? Óh, ebben a tökéletes mozdulatban, amelytõl Fritz arca kisimult, és szemének fehérje felragyogott, ledobva sárgás, véreres leplét, ebben a csókban mégiscsak ráláttam valamire, ami áthasította a tökéletesség burkát. Miképpen lord Byron az alkonyatban fürdõ Aranyszarv-öbölt… Írnom kell Jolanda csókjáról, persze nem sokat, mert lélekjelenléttel nem bírnám sokáig; nem vagyok jól. Talán néhány mondatot, mégis. A tökéletesség félreértés volt, mégis magával ragadott. Nem volt igaz semmi sem. Csak a vágyak idõ elõtti beteljesülésére törekvõ képzelet, a mámor szárított élesztõjével beoltott képzelet tette azzá. Igen, így élek, dagadó képzeletem járataiban, titokzatos utazások papírkulisszái között. Kiteregetett térképek fölött, Istenem… Képzeletben is csak lord Byron bírok lenni, aki szintén papírmasék között élt, a nagyszerû emlékezet disneylandes csodái felé csapkodva délceg karjaival.
GRECSÓ KRISZTIÁN – Élet és Irodalom