Az Ezeregyéjszaka népei

„Mondtam neki, hogy mi magyarok is egy kicsit törökök vagyunk. Legszebb szavaink tőlük származnak.”
Az Ezeregyéjszaka népei Gyér meseszálon függ piros élte, Az első hajnalt rettegte, félte – Te ki kezedben Hozod halálom Hajnal, ne jöjj el, Mesélni vágyom. Szép dús a hajam, Gyöngyszín a testem, Tizenhat évvel Sohsem szerettem, Csak ne legyen hajnal, Csak legyen még éjjel, Nagy Szultán mulatlak Ezeregy mesével! Seherezáde századik éjjel Tartja urát, a szultánt mesével, Mesél alélva Álomra vágyva, Sóhaját fojtja Szőnyeges ágyba. Allah, segíts! Hogy El ne felejtsem.

Kusza fonalamat Most még el ne ejtsem. Egy kis erőt adjál, Egy kis mesét adjál Csak egy napra valót. Csak ma el ne hagyjál! Seherezáde ezredik éjjel Tartja urát, a szultánt mesével. „Ezer napom terhét, Alig, alig bírtam, Két szép fiút szültem, Sok szép könnyet sírtam. És bár fájdalomban Görnyedtem és féltem – Ezer bágyadt éjen Sok mesét meséltem. Pihenni, pihenni! Nem szólani csókról, Csengő gyönyörökkel Megrakott hajókról. Pihenni, pihenni – Nem félni a reggelt, Elaludni napom – Míg az időm eltelt. –” De ha kifogy az álomjószág, A nehéz pallósú valóság Napot neked vajjon még ád-e, Szegény Seherezáde? – (Lesznai Anna) Ady dúlt örmény-arca, Babits és Zrínyi horvát koponyája, Petőfi szlovákos fekete s Péterfy és Tömörkény németes kék szeme s a bulyba-tárász Móricz s a Cyrano nagy orrát hordó Vitéz Mihály (s Mátyás király) s a hajdu vagyis – hajjaj ! – balkáni Arany János, Veres Péter s a Don Quijote Krúdy, a lengyeles Lőrinc, a mongol Áron s Gyuri, a hindu ajku; S a janicsár Szabó Pál, a szép-finn Kosztolányi (a szép-olasz Széchényi és a szép-kurd királyfi: nagy Rákóczi Ferenc!) s a fél-kún, fél-román Attila (meg Erdélyi) s én a fél-besenyő – – Belül épp ettől oly más s pompás a gyuromány, Mit kelt örök kovászod, páratlan Tekenő! (Illyés Gyula) A keleti mesevilág népei. A muszlim, keresztény és zsidó próféták honfitársai. A Svédországért cserbenhagyott városaik szent helyek. Megérkezésemkor Svédország még svéd volt. Mi, baltiak, kelet-európaiak, finnek – bár idegennek tartottak minket is – hasonlítottunk a bennszülöttekhez. A sötétebb bőrű olaszokat meg-megmustrálták. Órákat ültek a kávéházakban, egy csésze rossz skandináv kávé és egy pohár csappvíz mellett (ami miatt nem egy svéd kávéház tönkrement), és értelmetlen nyelvükön az olasz liga eredményeit elemezték, a skandináv szépségek után fütyültek (és össze is házasodtak). Így kezdődött/folytatódott a svéd világ felbomlása. A svéd polgárt felháborította ez, de azt is tudjuk, hogy a bennszülöttek már nagyon unták a svédül való élést. Az európai bevándorlás volt a nyitány, az idegen kontinensekről jöttek már igazán zavarba hozták őket. Nagyon sok Ázsiából jött ember nem látott még nagyvárost: Isztambult vagy Damaszkuszt vagy Bagdadot. (Nekünk Budapest után Stockholm egy vidéki városka volt, még ha tündérien szép is.)

Amikor ezek a Biblia, az Ezeregyéjszaka és a Naszreddin Hodzsa kalandjainak szereplői felbukkantak, a bennszülöttek az ötszáz éve felépített lutheri világ szétrombolójának érezhették ezt a középkeleti honfoglalást. Igaz, hogy unták már a kis káté és a „nehogy azt hidd, hogy valaki is vagy” diktatúráját, de a megváltást nem a közelkeletiek bevándorlásától várták. Az elmúlt két évszázadban már építettek Stockholmban zsinagógát, sőt katolikus templomot is. Már ez is szorongásokat okozhatott. Azután jöttek a görögkeletiek, majd a szír keresztények temploma, és épülnek a mecsetek is. Az emberek félnek az idegentől. A zsidókat és a katolikusokat már, azt hiszem, valamelyest megszokták, főleg azért, mert még furcsább emberek is jöttek. Az arám keresztények Mezopotámiából, az Eufrátesz és a Tigris országából jöttek Svédországba. Ókori babiloni és asszír hangulatot rontok, amikor a tájékozatlan olvasónak fel kell sorolnom a mai nemzeti államokat is. Irán, Irak, Törökország és Szíria. Iszlám világból jöttek, keresztény hitükhöz hűen. A muszlim környezetben nem volt könnyű dolguk, hitük miatt üldözték is őket. A törökországi keresztényirtás kapcsán, az első világháború idején a „közvélemény” csak az örményekről beszél (mert íróik és befolyásos személyeik voltak), az arám keresztényekről elfelejtkezik. Mezopotámiában csak keresztényeknek hívták magukat. Messze Európában volt az ígéret földje, ahol mindenki keresztény. De amikor ők Svédországba érkeztek, és tatár, arab, zsidó ábrázatukkal és szokásaikkal bemutatkoztak, mondván, hogy ők keresztények, akkor a bennszülött „keresztények” reakciója sértő volt: nem számít, majd a mentő elszállít. Belátták, hogy nem nevezhetik magukat keresztényeknek egy olyan világban, ahol mindenki az. Ez úgy hangzik, mint az, hogy a víz nedves. Saját nevet kellett kitalálni; aki ezt a keresztény bevándorló tömeget egy népnek tartja, asszírnak nevezi magát. Politikai célból egyesíteni próbál valamit, ami egyesíthetetlen. Hasonlítsuk össze a zsidó cionizmussal. És ha már a zsidókat megemlítettük, a keresztényeknek sincs anyanyelve. Akik Szíriából menekültek, arab nyelvűek, magasabb fokú nyelvi és kulturális felkészültségük van.

A többieknek az arám meg egy furcsa török tájszólás, továbbá a kurd az anyanyelvük. A kurd anyanyelvűeket nagyon sajnálom, mert nem kevés szégyenli, és tagadja nyelvét (a kurdokkal szembeni ellenérzés a keresztények között szinte általános). Az arám anyanyelvűek dicsekedhetnek, hogy Jézus nyelvén beszélnek. A templomi nyelv meg a papok által ismert archaikus arámi nyelv ez. Egyszer voltam egy istentiszteleten. Mintha az eltűnt idők zsinagógájában lettem volna. Nem héberül, hanem a Talmud nyelvén – arámul – szólt a liturgia. Először láttam zsidókat. A hetvenes évek elején egy hétre leköltöztem városukba, ismerkedtem, de mintha egy korábbi életemben találkoztam volna velük. Már püspökük is volt. A püspök fogadott, jól beszélt angolul. Szervezték a hit fennmaradását. A belső ellentmondások darabolják őket is. Az évtizedes svédországi tartózkodás, az üldöztetés megszűnte, a svéd többség közömbössége kereszténységüket nem inspirálja eléggé. Az evangélikus gondolkodást és kultúrát Svédországban elkerülni lehetetlen (mindannyian evangélikusok vagyunk), és középkeleti kereszténységük néhány évtized múlva fűszer lesz csupán. Az arám keresztények gyönyörű lányaikat kacér ruhában, nyakláncukon nagy kereszttel gyakran látom a „HÉV”-en Södertälje és Stockholm között. A keresztény kézművesekkel és üzletemberekkel mindenfelé találkozom. Állandóan hallom, hogy ők keresztények (értsd: nem muszlimok vagy zsidók). A kamatot nem ismerik, a disznóhúst nem eszik. Futballcsapataik megszégyenítik a bennszülöttekéit. Rátartiak. Gyökereiket sosem fogják elfelejteni. Nosztalgiázó arám szekularizált keresztények lesznek egyszer ebben az európai szekularizált „keresztény” világban. A kurdok. Sok törökországi kurd telepedett le Svédországban. Néhány magas képzettséggel, akiket az irodalom és a könyvtár érdekelt. Ezekkel volt kapcsolatom. A többség iskolázatlan volt, a nők jó része analfabéta. Az iraki kurdoknak jobb lehetőségeik voltak anyanyelvükön tanulni, és a kurd kultúrában élni, könyvkiadásuk is jelentős volt, de mert arab betűkkel írtak, és tájszólásuk is más volt, a Törökországban pária kurd nem tudta ezeket olvasni. Képzelje el az olvasó a magyar irodalmat sokfajta ortográfiával: latin, arab, cirill és örmény betűkkel. A kurd ortográfia és a sok nagyon eltérő tájszólás megnehezíti a jövőbeni érvényesülésüket. Ez persze semmiség a török nacionalizmussal összehasonlítva.

A keresztény kurd nem hajlandó kurdnak nevezni magát, sőt tagadja anyanyelvét, mert a kurdokban valamikori elnyomóit látja. Bár arámul – keresztényül – nem tud, a kívülállóknak „keresztény” nyelvűnek mondja magát. Egy fiatal kurd költő szerint a görögök civilizáltabbak, mint a törökök. Civilizáltságuk titka – gondolom magamban –, hogy „ők” sem szeretik a törököket. Különben ezzel a fiúval találkozom néha, és minden alkalomkor lenácizza a törököket. Faluégetések, vérengzések emlékei miatt egy egész népet megbélyegez. Mindig megpróbálok átmenni az utca másik oldalára. Amikor elhatároztam, hogy nyugdíjba megyek, kiléptem mindenfajta szövetségből, csak a kurd könyvtár baráti társaságából nem. Valahogy ízléstelennek tartottam volna. Pedig „a kurdok” néha az idegeimre mennek. Mint annyi sértett nép. A hetvenes években sok kurd menekülttel és gazdasági bevándorlóval ismerkedtem meg, írtam is egy füzetet a kurdok könyvtári ellátásáról. Törökországban a kurd nyelv tiltva van. Latin betűs könyvek csak Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban jelenhettek meg. A tanultabb kurdok már beszerezték azt a néhány könyvet – füzetecskét –, ami megjelenhetett. A többiek analfabéták voltak, a legjobb esetben törökül tudtak olvasni. Tehát, akik ismerték a „kurd” betűket, azok birtokolták a könyveket, akik meg nem, azoknak természetesen nem is kellett. De azért minden könyvet megvettünk a könyvtárnak. És jöttek hozzánk a kurdok könyveket nézni, mint az oltárképet. Nem kellett rejtegetni azokat többé. A kurdokról szóló füzetre, amely 1978-ban jelent meg, nagyon büszke vagyok. Leírtam a kurdok történetét, törökországi sorsukat, sőt függelékként írattam egy kurd-svéd könyvtári társalgási szótárt is. A füzet egy mondatára egy kurd író éles hangú levéllel reagált. Azt írtam ugyanis, hogy sok kurd tud törökül olvasni. A levelében az állt, hogy én török kém vagyok, és itt is rájuk akarom kényszeríteni elnyomóik nyelvét. Persze, harminc év távlatából már nem tudhatom, hogy azon kívül, hogy az igazat írtam, mi járhatott az eszemben.

De úgy gondolom, már akkor is tudtam, hogy a ráerőszakolt nyelveket is becsülni kell, és ha az emberiségről, nem csak a kurd kérdésről akarnak tudni valamit, akkor nem szabad csak úgy eldobni ezt az erőltetett nyelvet és kultúrát: Dosztojevszkijt, Strindberget, Montaigne-t és mondjuk Petőfit, a szervetlen kémiát vagy a cukorbetegek számára írt szakácskönyvet. A török és arab kultúra kizárása a majdani független Kurdisztánból tragédiához vezethet. A levélíró nem említette, hogy úgy gondoltam, a kurd témájú török könyvek a törökök felvilágosítására használhatók. Állami támogatással az elmúlt négy évtizedben több ezer kurd könyvet adtak ki Svédországban, főleg szépirodalmat. A független Kurdisztánban melyik kurd tájszólás lesz az uralkodó? Kétnyelvű lesz? Mi lesz a felsőfokú oktatás nyelve? Milyen betűket fognak használni? Verseket, meséket, népdalokat, ábécés-könyveket, saját kurd sorsuk krónikáját majd a nép nyelvén fogják olvasni. De hány meg hány évtizedbe fog telni, amíg Shakespeare szonettjei, a Karamazov testvérek, a Varázshegy, a meteorológiai statisztika, a régió története, a megértés és együttélés etikája meg lesz majd mindkét kurd nyelven? Szervezettebb népeknek is hosszú idő kellett, hogy csak Kazinczy nyelvújítását és Széchenyi Tudós Társaságát említsem. Az információ századában a modern embernek már több identitása van (vagy kellene legyen): egy nemzeti, egy regionális és egy globális. A keresztény kurd tagadja kurdságát, a hasán lógó nagy kereszttel szimbolizálja ezt. De kurd dalokat énekel és kurdul álmodik. A stockholmi kurd könyvtár megnyitására az itteni török szövetség nagy csokor virágot küldött, mint ahogy Sütő András szemének kiverésekor a stockholmi Sergel téri tüntetésen románok is részt vettek. A könyvtáravatáson a török újságírónő a szolidaritás hangján beszélt a kurdokról. A törökök. Svédország leghíresebb portréfényképészét már több mint harminc éve ismerem. Sokat beszél, hangosan kacag. Otthon franciául beszélt, svéd feleségével ugyanis Párizsban ismerkedett meg. Szívesen nevezi magát költőnek.

Svéd verseket fordított törökre, törököket és franciákat svédre. De a fényképei tették híressé. Beckett, Ionescu, Sartre, Camus és sok más európai nagyság fogadta és hagyta magát megörökíteni a kis kövér török fényképezőgépe által. Mondtam neki, hogy mi magyarok is egy kicsit törökök vagyunk. Legszebb szavaink tőlük származnak. Ezeket az ázsiai vándorlások idején és a több mint százötven éves török világ alatt tanultuk meg. Kosztolányi háromszáz csókot adott a sötét alagútban a bájos török lánynak, megköszönvén a háromszáz kölcsönszót, amit még egy új Mohács sem tudna visszavenni. A törökök tanítottak meg minket fürdeni (az északi vikingeket is egyébként, amikor lenn jártak Konstantinápolyban), a kertészetet is (Gül Baba), tőlük kaptuk a török paradicsomot meg a törökmézet. A kálvinistáknak meg a zsidóknak ma is hálával kellene emlékezniük a Buda felszabadulása előtti időkre. Lenne Bethlen és Nagyenyed? A török időben virágzott a budai gettó. De jó, hogy kurd barátaim nem tudnak magyarul, és nem olvashatják ezt a szerelmi vallomást. Őbennük a török katonák faluégetései és mindenfajta kegyetlenségei élnek, mint a keresztényekben a „kurd” kegyetlenkedések. Az arabok. A hetvenes évek közepén Olaf, Alexandriából ideköltözött könyvtáros egy konferencián előadást tartott az arab könyvek katalogizálásának problémáiról. Erre az előadásra csak azért emlékszem, mert végigmosolyogtam, ugyanis akkor még nem láttam arab nyelvű könyvet. Könyvekre van szükség, nem katalogizálásra! A stockholmi nemzetközi könyvtárban manapság több ezer arab könyv van, az arab kölcsönzők a legszorgalmasabb könyvtárlátogatók közé tartoznak. Az arabok muszlimok és keresztények. Az arab zsidók nagy többsége ma már csak zsidónak tartja magát. Egy izraeli tizenéves (ma már biztos ötven) lányt megkérdeztem, milyen nyelven beszélnek otthon. Természetesen héberül, mondta. Úgy tagadják a nagy arab kultúrát, mint az arám keresztények a kurdot vagy a törököt. A zsidó arab kultúra természetesen nem tűnhet el, ezt csak fanatikus izraeli és palesztin politikusok kívánják. Lehet, hogy most parlagon hever, de a kötődés olyan régi és annyira szükséges, hogy csak a nacionalisták kívánhatják a végét. Ehhez még hozzáteszem, hogy az arab könyveket ugyanaz a könyvtáros katalogizálja, aki a héber és a jiddis nyelvűeket. Bocsánat, hogy most megint prédikálok; ugyanis olvasómat – remélem, igaztalanul – alábecsülöm. Ne higgyék, hogy arab kölcsönzőink vallásos, egzisztenciális vagy nacionalista kérdésekkel foglalkozó könyveket kölcsönöznek elsősorban. Egy fiatalember arab nyelvű szájharmonika-tanfolyamot kívánt. Természetesen Koránunk és Bibliánk is van, Kommunista kiáltvány is, szakácskönyvek meg Proust és detektívregények, Freud meg Szolzsenyicin, Dalai Láma. A könyvtár a káosz birodalma, a káosz szeretetét prédikálja. A bizonyosság és az egyetlen igazság utáni vágy teszi az emberiséget tönkre.
Gulyás Miklós