Nincs olyan magyar, aki ne ült volna gyermekkorában legalább egyszer törökülésbe, ne evett volna törökmézet és törökbúzából készült puliszkát, ne hallott volna a háremről, ne olvasta volna az Egri csillagokat, ne basáskodott volna a nálánál gyengébbeken, ne ismerné a janicsárokat, a törökverő Hunyadi Jánost és Kinizsi Pált, a kenyérmezei hőst. Sorolhatnám még tovább is. De minek? Mindennek a végén ott csúcsosodik az l526-os mohácsi ütközet, sok-sok bajunk forrása, amikor a magyar sereget szétverte Szulejmán szultán hada. Ezt követte majd a 145 évig tartó török uralom egészen 1686-ig, Buda felszabadulásáig, amelyet aztán az osztrák uralom és az ellene folytatott szabadságharcok sorozata követett. Hogyne ismernők a törököket. Hiszen még a magyar Himnusz is őket emlegeti. A Himnusz második szakasza Bendegúz vezérre utal, arra a hun királyra, aki a monda szerint Attila, Buda és Keve apja volt. Márpedig a hunok a török népek nagy családjához tartoznak a magyarokkal együtt.
A harmadik szakasz a győzelmeinket említi: Zászlónk gyakran plántáltad / Vad török sáncára. A negyedik és az ötödik szakasz pedig a vereséget idézi: Majd töröktől rabigát / Vállainkra vettünk / Hányszor zengett ajkain / Oszmán vad népének / Vert hadunk csonthalmain / Győzedelmi ének! Ezek után szeressük vagy gyűlöljük a törököket!? Ha arra gondolok, hogy Nyugat-Európa népei, akik valamikor legalább annyira féltek a kalandozó magyaroktól, mint mi a törököktől, és még imába is foglalták őket — ,,Isten mentsen meg bennünket a magyarok nyilaitól” —, lám, most társként fogadták be a magyarokat az Európai Unióba, és a távoli jövőben még a muszlim Törökországot is felveszik. Így igazán nincs okom a különcködésre. Annál is inkább, hogy Eurázsia egyik legdinamikusabban fejlődő, fiatal rokon nemzetéről van szó. Továbbá pedig igen jól fog ez a rokonság, mivel a török nyelveket beszélő népek kontinensnyi területen élnek, hisz Közép-Európától a Csendes-óceánig, a Jeges-tengertől Tibet vidékéig és a Földközi-tengerig terjed az általuk lakott terület. Közép-Európát is említettem, ahol éppen a törökök által legnyugatibb török népnek tartott magyarság él — és itt ne hagyjuk ki a székelyeket, akik Attila hun király révén a törökök legközelebbi rokonai. Még van egy dolog, amire fel kell figyelnünk. A Kárpát-medencén kívüli térség legjelesebb magyar történelmi emlékhelyei a mai Törökország területén találhatók, Izmitben, Rodostóban, Geliboluban, Edirnében, Büyükderében, Yeniköyben, Beykozban, Isztambulban és Kütahyában. Márpedig a száz évvel ezelőtt a Rákóczi-év kapcsán Háromszéken megfogalmazottak ma is érvényesek: ,,A nemzet, ha élni akar, mindennapi kenyerévé kell, hogy váljon a hős elődeinek kultusza, a múlt nagy emlékeire épül a jövendő dicsősége, s mely nemzedék őseit, nagyjait nem tiszteli, maga sem méltó az utódok tiszteletére.”
Mindezekről a székely—török kapcsolatok háromszéki szószólója, Sylvester Lajos Szőttesünkben török minták című könyvéből szerezhetünk bővebb ismereteket. Ő is, mint a háromszéki egyszeri lány, aki csak akkor találta el a tánclépést, ha a sarokból indult el, akárcsak én, a 2600 kilométert kitevő törökországi gyalogutam kezdetekor, Zágonból indítja könyvének mondanivalóját. Abból a faluból, ahol Mikes Kelemen született, akinek példája ma is arra lelkesít és nevel, hogy a zágoni, háromszéki, a csíki, a gyergyói, a székelyudvarhelyi, Küküllő és Maros menti székely, az erdélyi, felvidéki, kárpátaljai, délvidéki és magyarországi magyar ragaszkodjék ahhoz a földhöz, amelyen született, és ahhoz az emberi közösséghez, amely felnevelte. Olyanformán, ahogy azt az alcsíki Akó-kapunál emelt székely kapu felirata hirdeti: ,,Házad lehet akárhol, de hazád csak itt van.” Sylvester Lajos nem külső szemlélője, hanem cselekvő harcosa annak a magunk mentésére szervezett hadviselésnek, amely a népi diplomácia eszközeivel a magunk itthoni és a Kárpát-medencei magyarság megtartását szolgálja. A Magyarok Székelyföldi Társasága kezdeményezte és a Háromszéki Mikes Kelemen Közművelődési Egyesület támogatta (amelynek Sylvester Lajos elnöke is egyben) törökországi Mikes-zarándoklatokat népszerűsítő, Háromszékben megjelenő cikksorozatával a magyar nyelvterület török-kérdésekben legtájékozottabb embereivé tette Háromszék megye székelyeit.
Írásaiból olyan könyv kerekedett ki, amely a történelemkönyvek szemléletétől eltérően a maga igazi valóságában mutatja be a magyar népet, melyet a történelmi múltban vitézségéért és bátorságáért nagyra becsültek a törökök, a jelenben pedig testvéri szeretettel közelednek hozzá. A 234 oldalas könyv akár a Török kisenciklopédia alcímet is viselhetné, mivel minden, bennünket érdeklő és a közös történelmi múltunkhoz kapcsolódó esemény megtalálható benne, persze, a jelen is a maga biztató lehetőségeivel. Legnagyobb érdeme a könyvnek, hogy elolvasása után egy önmagáról valamit tartó nép hiszi, hogy a jövőben egy bizakodó, fiatal és életerős nyolcvanmilliós nép testvérévé válik, mely erőt kölcsönöz a megmaradásunkért folyó mindennapos küzdelmeinkhez. Ajánlom a könyvet azoknak, akik nem ismerik a törököket, és azoknak is, akik már ismerik, hogy még jobban megismerjék és tiszteljék őket. Fogadjuk el a nyolcvanmilliós török nép felénk nyújtott kezét abban a térségben, ahol a miénket csak vonakodva fogadják el. Ebben segít nekünk Sylvester Lajos könyve.