Törökország kevésbé ismert szépségei – Adorján Imre – 6. rész

Kastamonuból Beypazarıba Déli irányban hagyjuk el a várost és a 765. számú, jól kiépített úton kelünk át az Ilgaz hegység 1775 m magas hágóján. Ez Kastamonutól több mint ezer méteres szintkülönbséget jelent. Szerpentineken kanyargunk felfelé, majd lefelé. Egy lapályon lassan elérjük a 100. sz. főutat, melyről Çerkes-nél letérünk balra és az eddig folyóvölgyben vezető utunk ismét emelkedni kezd az Isik hegy 700 m-es hágójáig. Amint ezen átkelünk változik a táj, kevesebb az erdő, szelídebbek a patakok. Egy kicsi, de szép íves, valószínűleg oszmán-kori hídnál tartunk pihenőt a folyóparti fás, árnyas ligetben.

Kızılcahamam (ejtsd: Kizildzsahamam, jelentése: vörösfürdő) felkapott, gyógyvizéről nevezetes fürdőváros közelében felfigyelünk Yeşilöz (ejtsd: Jesilöz, jelentése megközelítőleg: jellegzetesen zöld) faluban balra, a folyó másik oldalán meredeken emelkedő sziklafal számos nyílására, amelyek nyilvánvalóan nem természeti képződmények. Azonnal megállunk, oda át- és fel kell jutnunk valahogy. Nagy örömünkre egy függőhídon át lehet kelni a folyón. Tetszik, ahogy a híd ingadozik a lépteink alatt. Esténként a sziklafalat biztosan kivilágítják, mert amint közeledünk, látjuk, hogy lámpaoszlopok vannak a nyílások előtt. Sajnos, a hely látogatottságát a széthajigált szemét is mutatja. Erről le kellene már szokniuk a törököknek, hiszen mindenfelé táblák hirdetik: „tartsuk tisztán a környezetünket!” A füle botjukat se mozdítják rá. Ebben is rokonok lennénk? Kicsit kapaszkodnunk kell még, aztán sorra bejárjuk a mesterséges barlangokat. Majdnem mindegyikben padlóba vájt terménytárolók (hombárok) sorakoznak. Befelé vigyázni kell, mert komoly balesetet is okozhat, ha valaki a világosból a sötétbe érve nem veszi ezeket észre. Tájékoztató tábla, felirat sehol, de sejtjük, hogy mivel közel járunk az egykori frígek központjához, ezeket is ők készíthették és használhatták. Feltevésünket a Beypazarıban szerzett ismereteink is igazolni látszanak.

Egy tüneményes kisvárosban, Güdül-ben állunk meg pihenni és ebédelni, aztán tovább megyünk. Utunk kezdetben terméketlen tájon, majd láthatóan zöldségtermelésre hasznosított földek közt halad, távolabb kopár hegyek emelkednek. Feltűnik úti célunk, széles többsávos autóúton megérkezünk a városba. Beypazarı Azt tudjuk, hogy a város neve a Kr.u. 6. századig Lagania volt, melyet egy török történész sajátos módon úgy értelmezett és fordított, hogy: „sziklacsúcs ország.” Nem vitatom értelmezését, csak kétlem helyességét, bár ha körülnézünk mindenfelé kopár hegyek meredeznek, a város is dimbes-dombos helyen épült. A bizánciak Lagania-Anastasios-ra változtatták nevét és püspöki székhely volt. A szeldzsuk törökök a 11. sz-ban elfoglalták és az egyre nagyobb számban beáramló türkmén törzsek közül a Gündüzalp – akiről a későbbiek során bővebben írok – által vezérelt Kayı (ejtsd: kaji) nemzetség szálláshelye lett. Az Oszmán Birodalom hadseregében fontos szerepet kapott a szpáhi (törökül: sipahi) lovasság, amelynek tagjai az uralkodótól kapott tímár birtokok fejében voltak kötelesek hadba vonulni. A szpáhik egyik anatóliai központja ebben a városban volt, amelynek az élén egy bej állt. Ezért nevezték Beğ Bazarı-nak (ejtsd: bej b/pazari, jelentése: a bej piaca/vására), amelyből a város mai neve származik. A széles, 2×2 sávos főútról jobbra térünk le a városközpont irányába, középen fákkal, virágokkal elválasztott ugyancsak többsávos úton. A kifele vezető utat javítják, aszfaltozzák, ezért rendőrök irányítják a forgalmat. Régi, bevált gyakorlatunk szerint egy rendőrtől érdeklődünk szállás ügyben. Csak részben járunk sikerrel, mert mondja ugyan, hogy a kereszteződéstől balra van több hotel is, de be akar terelni bennünket jobbra, egy nagy autóparkolóba. Kicsit alkudozunk, így megengedi, hogy a remélt szállók irányába vehessük utunkat. Mindjárt kettőt is látunk, megállunk, kipattanok a kocsiból, bemegyek a Selam Otelbe. Van komfortban, árban nekünk megfelelő szoba (fürdőszobás, 2 fő/éj 60 YTL), gyorsan megegyezek a kedves recepciós hölggyel. Együtt megyünk ki, míg ő kinyitja az egyik parkolóhely lelakatolt oszlopát, mely a földbe süllyed, addig én igyekszem át a túloldalra, hogy elmondjam a feleségemnek, minden rendben és megmutassam, hová álljon be az autóval. Ő türelmetlen, mert már egy morc rendőrrel kellett megbeszélnie, hogy esze ágában sincs itt, a tiltott helyen egyedül üldögélni az autóban, csupán arra vár, hogy a férje visszajöjjön és a szálló illetékese tegye szabaddá a parkoló bejáratát. Felvisszük a csomagjainkat, elhelyezkedünk, tusolunk. Első emeleti szobánk ablakából remek a kilátás az óvárosra. Felderítő útra indulunk. Keressük a turista információs irodát, amely minden nevezetes török városban van. Itt is gyorsan megtaláljuk a fülkét, melynek ablakán bekukucskálva látjuk, hogy egy árva lélek sincs bent, de vannak színes kiadványok. Pont ilyenekre fáj a fogunk. Toporgunk, morgolódunk, nyitva kéne lennie, hisz’ még dologidő van. Egy vidám fiatalember sietős léptekkel, integetve jön a városi teázó árnyas parkjából. Egy szó nélkül bemegy a fülkébe, kinyitja az ablakot és rakja elénk a prospektusokat, és ami a legfontosabb, egy térképszerű tájékoztatót. Amikor az anyanyelvén megköszönjük, akkor megszólal, érdeklődik, honnan jöttünk, hol szállunk, meddig maradunk. Nem sokat társalgunk, mert azt gondoljuk, ő szívesen visszamenne barátaihoz teázgatni, mi meg inkább kíváncsian nekiesnénk az ajándékba kapott ismertetőknek: mi az, amiről nem tudunk, amire indulás előtti tervezéskor nem számítottunk. Hát ilyesmire nem leltünk, de azt legalább pontosan megtudtuk, hogy mit, merre, hol találunk. Körülnézünk a park melletti csarnokban, ami nem más, mint a Gömüşcüler Çarşısı (ejtsd: gömüsdzsüler csarsiszi, jelentése: ezüstművesek piaca). Az épület tele van ékszerboltokkal, amelyekben főként a híres helyi ezüstművesek munkáit árusítják, de persze remek ékszereket lehet megcsodálni aranyból, mindenféle drága- és féldrágakövekből is. Van itt minden, gyűrű, nyaklánc, fülbevaló, boka- és nyakperec és ki tudja még miféle csillogó villogó csecsebecse. Nem éppen nekem való, inkább a feleségemnek, aki megígérte Anna unokánknak, hogy kap majd igazi török bejpazari fülbevalót. A Csarsi-ban kapható egy másik helyi nevezetesség is, mégpedig a nyomott mintás pamut textilből készült sokféle abrosz, kendő. Különlegessége miatt az egész országban elismert, ezért aztán elterjedt. Még nem vásárolunk, majd holnap, ha visszajöttünk a kirándulásból. Most egy jó vacsorára vágyunk. Kiválasztjuk az Osmanlı Sofrası (ejtsd: oszmánli szofraszi, jelentése oszmán étel) hangzatos nevű éttermet, amely a városismertetőben reklámozza magát, tehát elindulunk megkeresni. Útba esik az éppen felújítás alatt álló Suluhan (ejtsd: szulu-hán, jelentése: vizes/vízzel ellátott karavánszállás).Azon már meg se lepődünk, hogy a felújítás költségének nagy részét az EU állja. Nagy méretű tábla felirata büszkén hirdeti, hogy hány százezer eurót ad rá. Megint irigykedünk, közben arra gondolunk, milyen jó lenne, ha a Habsburg Birodalom biztonsága érdekében elpusztított várainknak legalább az „állagmegóvására” kapnánk pénzt, nemhogy az újjáépítésükre. Igen, de mi már ráragadtunk a mézesmadzagra, azt most már a törökök előtt kell lóbálni. Egy mellettünk elhaladó jól megtermett – nem az építésen dolgozó – munkás ránk köszön, mi viszonozzuk. Megáll, érdeklődik, kik vagyunk, honnan jöttünk stb. Válaszolunk, aztán beszédbe elegyedünk. Lassan kiderül, hogy ő fölösleges, kidobott pénznek, pazarlásnak tartja a hán felépítését, ezt bosszús hangon indokolja: „Ez a restaurálás nem termelő, hasznot hozó beruházás, munkahelyet nem teremt, az ilyesmikkel nem lehet csökkenteni a munkanélküliséget. Alig egy néhány ember dolgozik rajta, aztán azokat is szélnek eresztik…” Ilyeneket mond, de ezekre mi nem tudunk igazán mit mondani. Talán neki van igaza, de vajon a pályázatokon milyen feltételeket szab az EU? Ha műemlékvédelemre ad, bolondok lennének a törökök, ha nem élnének vele. A Suluhan mögötti szűk kis utcában rátalálunk éttermünkre egy régi egyemeletes házban. Belépünk a földszinti félhomályos helyiségbe, ami valamiféle rossz kiskocsmára emlékeztet. Egy felszolgáló lelkesen fogad. Előadjuk, hogy vacsorázni szeretnénk. Felvezet az emeletre, ahol a helyiségek berendezése valamelyest a régi török lakások hangulatát idézi. Idefent is félhomály van és rajtunk kívül nincs senki más. Étlap nincs, van helyette nagy szívélyesség, emberünk sorolja az ételeket. Semmi különlegeset nem ajánl, viszont megemlíti a „biftek”-et, ami jobb helyen frissen sült marhabélszín. Ilyet rendelek, de hozzáteszem, hogy „angolosan”, és megmagyarázom, hogy milyen az. A pincér tudálékosan bólogat, természetesen, természetesen… Feleségem kissé bizalmatlan, marad a köfténél (kb. fasírozottszerű húsgombóc). Lent láttam borpultot, ezért megkérdezem, milyen török vörösbort ajánlana hozzá. Szabadkozik, ő nem ért hozzá, ők nem isznak bort, inkább rakit, vagy sört, jobb, ha lemegyek vele és én magam választom ki. Megyek. A „török” borok jórészt spanyolok és olaszok. Végre találok egy „yerli mal” (ejtsd: jerli mal, jelentése: hazai/helyi áru) borfajtát. Felhozza, de nekem kell kihúzni a dugót, töltés, szaglás, ízlelés nincs, ez van. De a bor valóban finom, inkább félédes, mint száraz, illatos, jó utóízzel. Iszogatjuk, míg a frissen sült ételre várakozunk. Jól érezzük magunkat. Hozza az ételt, a köfte olyan, mint mindenütt máshol, a „biftek” viszont első ránézésre látszik, nem bélszín, vékony, taplószáraz sült marhaszelet. A mártás hozzá jóízű, csípős törökös, ez vígasztal, de reklamálok. A pincér sajnálkozik, mert a szakács szabadságon van, ételünket egy „beugró” készítette. Mondhatta volna hamarabb is, de hát ilyen az üzlet világa. Elkortyolgatjuk az egész palack bort, ez jó búfelejtőnek bizonyul és hat is hosszú autóút után. A számla se józanít ki, pedig egész utazásunk alatt ezért a kétes értékű vacsoráért fizettünk legtöbbet. Csak a 7 dl-es palack bor került 35 YTL-ba, de az legalább megérte! A szállóban már nem kellett álomba ringatni bennünket. Hamar nyugovóra tértünk. Az Inözü vádi Amerről Beypazarıba érkeztünk, arra megyünk vissza egy macskaugrásnyit, máris le kell térni balra az Inözü vádiba (jelentése: barlangos völgy). Jól kezdődik, kétoldalt meredek sziklák, patak balra, és a völgy egyre keskenyedik. A sziklafalakba itt is barlangokat vájtak a frígek, mint ahogyan azt már Yeşilöz falunál láttuk. Nem mászunk fel a nyílásokhoz, kiépített ösvény nincs, bár látszik, már többen felkapaszkodtak. Egy térképes eligazító táblánál leparkolunk, megállapítjuk, hogy a legjobb helyen vagyunk, innen tehetünk egy sétát a jobbra nyíló völgybe, mely ígéretesnek látszik, ezért aztán az Inözü vádiba torkolló Sabagöz völgybe indulunk. A völgy neve kétértelmű. Lehet „keleti szellő szeme/barlangja”, de egyszerűen „hét szem, vagy luk” az értelme. Valószínű, hogy már csak az öregek ismerik az elnevezés igazi jelentését, vagy már ők se… Érdekes sziklaalakzatok mindkét oldalon, a köves úttól balra pompásan zöldell a természet és gondozott gyümölcsös- és zöldségeskertek sora húzódik egészen a lent folyó patakig. Később észrevesszük, hogy az út mellett is víz csordogál, feljebb – ahová aztán mi is elértünk – eresztik bele a vizet a kis csatornába, melyet meg-megnyitva folyik az öntözővíz a kertekbe. Mindig csodáltam a török parasztok, kertészek leleményességét, olyan elképesztő helyeken is képesek termelni valamit, amire egy magyar paraszt lemondóan legyintene. Sok a diófa de van más is bőven a tüskés kerítésekkel óvott, művelt kertekben. Felfigyelünk még egy érdekességre. Két vadrózsabokor egymás mellett, az egyik lehetne akár nálunk Magyarországon, de a másik! Sárgavirágú, az illata nem kellemes, de akárhogy tanulmányozzuk, vadrózsa ez is. Ilyennel egész eddigi életünkben nem láttunk, pedig sokfelé megfordultunk.

Egyre forróbban süt a nap, kimelegszünk, izzadunk, mert ha nem is meredeken, de állandóan felfelé visz az út, amelybe most éppen bevilágít a déli napfény. Rábukkanunk arra a pontra, ahol egy patak vizét az öntözőárokba vezetik. Még egy keveset megyünk előre, de a táj köves, hegyi legelőre emlékeztető, sehol egy fa, sehol árnyék. Visszafordulunk. Visszatérőben mindig más a táj, más ragadja meg a figyelmet. Elérjük az autónkat, forró, mint egy kazán. Mind a négy ajtót kitárjuk, aztán klímát, ventillátort működtetve elautókázunk a szoros végéig, egy ipartelepig, ott visszafordulunk és beállunk annak a szép, kerthelységes étteremnek a parkolójába, amelyiket már korábban kiszemeltünk. Sajnos elfelejtettem a nevét, pedig még névjegyet is adtak és nincs feltüntetve a városismertetőn. Kár. A folyócska partján, árnyas diófák alatt, falábazatra épített, kis, 8-10 vendégnek helyet adó pavilonok egyikében foglalunk helyet. Még le se ülünk, máris fut a pincér, aki ajánlja, telepedjünk át egy másikba, közelebb a vízhez, hűvösebb a levegő, és ha szerencsénk van, láthatjuk a fákon ugráló mókusokat is. Megfogadjuk a tanácsát. Természetesen a tájnak és a helynek megfelelően pisztrángot kérünk roston sütve, salátával. A pincérkedő fiatalember egyetemre készül, csak szünidei munkát végez. Illedelmes, udvarias. Bárcsak ilyen pincérek lennének nálunk is és ilyen (gyors) lenne kiszolgálás! A terítés, tálalás kifogástalan. A képen is látható fémkancsóban a főépületnél csorgó forrás friss vizét kapjuk, de ha hidegebbre szomjaznánk, állandóan cserélik egy tálkában az olvadó jégkockákat. A pisztráng kitűnő volt és bőségesen elegendő, de amikor a fiatalember a desszerteket ajánlotta, felfigyeltem, a „hösmerim” szóra, hisz’ én ezt ismerem! Kértem, nem bántam meg. Mi ez a török édesség? Tájanként változó, de mindenütt azonosak fő alapanyagai: a durvára darált kukorica, melyet tejben, sok mézzel főznek össze, néha megpirítják, mint ahogy itt is. Mivel ízeket nem lehet írásban érzékeltetni, inkább elmesélem, ahogyan régen hallottam, a név és az étel eredetét: „Egy fiatal házas katona jutalom szabadságot kapott és rögvest sietett az otthonába, asszonyához. Az ifiasszony férje nélkül szegénységben élt, bár váratlanul betoppanó urának nagyon megörült, azt nem tudta, milyen finom étellel kedveskedhetne neki. Körülnézett a kamrában, talált darát, mézet, tejet, nagy hirtelen ebből készített valamit, de maga se tudta, mi sikeredik belőle. Miközben férje jóízűen falatozott, a felesége folyton azt kérdezte az urától: hoş mı erim? (ejtsd: hos mi erim, jelentése: ízletes-e vitézem/férjem?). A katonának ízlett, az asszonyka fűnek-fának elmondta, így terjedt el ez az édesség hösmerim néven egész Anatóliában”. Kümbetek az Inözü vádiban Ebéd után megnéztük a Yediler Türbesi-t (ejtsd: jediler türbesi, jelentése: a hetek síremléke, mauzóleuma). A hagyomány úgy tartja, hogy hét szúfi dervis jött Horaszánból (ma Irán), akik itt letelepedve egy dergah-ot, szúfi rendházat – a keresztény fogalmazásban: kolostort – hoztak létre, ahol ifjakat tanítottak, szállást és élelmezést is biztosítva számukra. Hosszú ideig éltek és tanítottak ezen a helyen, haláluk után pedig itt temették el mind a hét alapító dervist. A türbe kívülről nem látszik réginek, belsejének jellege oszmán kori épületekre emlékeztet. Ajtaja nyitva, lekapjuk a cipőnket, hogy belülről is megtekinthessük. Megszámoltuk a sírokat, valóban hét van, tehát, ha a hagyomány tévedne is, akkor is hét, valamikor kiemelkedő személyiséget temettek a belül kupolával fedett helyiségben.

A város felé továbbhaladva balra egy dombon hamarosan jól látható egy, első rátekintésre is az előzőnél sokkal régebbi stílusú kümbet. Itt az ideje, hogy megmagyarázzam, mi a különbég a „türbe” és a „kümbet” között. A magyarok számára nem idegen hangzású a türbe, hiszen ezekből több is van hazánkban, pl. Budán Gül Baba, Pécsett Idrisz Baba türbéje stb. Kümbet nincs Európában, így nálunk se, mert ez egy jellegzetes közép-ázsiai épület, melyet a 11. sz-tól a szeldzsukok honosítottak meg Anatóliában. A kümbetek teteje gyakran kúp, vagy sokszögű gúla. Ezeket sokszögű hasáb formájúra épített dob tarthatja. Nos, ez is az utóbbi típus, a kockaformájú épület sarok-éleit faragott kövekből, a falazást többnyire természetes kövekből építették. Nekirontunk a dombnak, egy alig kitaposott ösvényen csúszkálunk, kigörög talpunk alól a kőmorzsalék, de azért nagy nehezen felérkezünk. Ennek a mauzóleumnak sincs bezárva a kapuja. Azt hiszem, mivel a köznép tiszteletben tartja, látogatja az ősi sírokat, a vallásukra, hagyományukra emlékeztető régi épületeket, ezért nem zárják le azokat. Itt senki se lopja el – eddig legalábbis – a selyem-, arany-, ezüstfonállal hímzett, folyamatosan felújított koporsólepleket, szőnyegeket és egyéb berendezési tárgyakat. Amint belépünk, két különlegesség ragadja meg a figyelmünket. Az egyik, hogy a kümbet egészen biztosan szeldzsuk kori, amit a szépen rakott téglából épített csegelyek bizonyítanak. De hogy a majd’ meztelen kőfalat díszítő a cikcakkos festés piros, fehér és zöld, azaz magyar nemzetiszínű legyen, hát erre nem számítottunk. Két koporsóban, hímes szövettel letakarva ismeretlenek nyugszanak. Az imairányt mutató fülke, a mihráb vegyes építésű, mészkövet és stukkót (gipszet) is használtak.

A kümbet neve: Boğazkesen (jelentése: torokvágó, minthogy szorost elvágó/lezáró) és mivel a völgytorok kiemelkedő pontján áll, ez arra enged következtetni, hogy régen megfigyelő őrtoronyként is használhatták. A 13. századi épületet a Karamanoğulları (jelentése: karamánfiak) emelhették, ők akkoriban messzire kiterjesztették az uralmukat. A 15. századtól az Oszmánok ellenségei és a várnai csata (1444) előtt a magyarok szövetségesei lettek. De most élménybeszámolót és nem történelemkönyvet írunk… Kilépve a fényképezés után egymásra néztünk és felkacagtunk. A kümbet ajtajától egyenes, alig lejtő ösvény vezetett a kis kapus kerti bejáratig, amit érkezésünkkor nagy izgalmunkban nem vettünk észre. Azon aztán szép kényelmesen visszasétálunk az autónkhoz. Bevásárlás, városnézés Beypazarıban A szállóban felfrissülünk, aztán irány a bazár! A beypazari híres ezüstművességet már említettem, de nem szóltam a történetéről. Mint majdnem mindennek Törökországban, ennek is évszádokra visszanyúló eredete van. Az ékszereket a hajszálnál alig vastagabb ezüst drótok összehegesztésével alkotják. Ez a technika a „telkâri”. A török nyelvben a „tel” drótot, a perzsa eredetű -„kâr” végződés pedig a művit, művészit jelenti. Ezt a technikát és általában az ezüstművességet, de a művészi szövést is a 13. században az „áhi” szervezetek honosították meg Anatóliában. Ezek tulajdonképpen céhekként működtek, de igen nagy befolyásuk volt a vallási, szociális területeken is. Tehát a feleségem bement a bazárba, én pedig leültem egy árnyékos padra és várakoztam. Nem nagyon sokáig időztem itt, mert hamar megvette a rokonoknak és barátainknak, különböző színváltozatokban a szép mintájú pamut abroszokat, és a fülbevalót a leányunokának. Ez utóbbi helyett az 1990-ben feleségemnek ajándékozott együttes képét mutatom be, hogy elképzelhessék a „beypazari telkâri” remekeit és egy asztalterítőét, amit a török hölgyek a legváltozatosabb formákban öltözet, vagy ruházat-kiegészítőként is viselnek. A textilboltban ezekből több variációt megmutattak a feleségemnek.

Az új szerzeményeket elvittük a szállodába, majd sétára indultunk. Már számos török városban meggyőződtünk arról, hogy nem csupán a „világörökség” büszke címet elnyert Safranboluban vannak gyönyörű régi házak. Korábbi és a mostani utazásunk során is számos, a magyar utazók számára nem eléggé ismert gyönyörű kisvárost láttunk. Átvágunk a régi bazárnegyeden, mert a fényképezőgép táskámnak egy műanyag csúszó csatja eltörött, eddigi tapasztalataink alapján reméljük, hogy találunk egy mestert, aki kicserélné. Első próbálkozásunk sikertelen volt, de jó tanácsot kaptunk. Megfogadtuk, bementünk egy ló- és egyéb igavonó szerszámokkal foglalkozó szíjgyártó műhelyébe. Nagy örömmel fogadott, elmondtuk, megmutattuk, hogy mi járatban vagyunk. Azonnal keresett egy ezerféle kacattal teli fiókban egy szerinte megfelelő csatot. Megcsinálná? Meg. Mibe kerül? Legyen 50 kurus. (fél YTL, kb. 50-60 Ft.) Nevetséges összeg, rábólintok, s nekiáll a munkának. Teát rendel, megengedi, hogy rágyújtsak. Még a tea meg se érkezik, már kész is a munkával. A török vendéglátást nem lehet pénzben értékelni. A csat cseréje 50-be kerül, de egy tea, a legolcsóbb helyeken 30-50 kurus. Ha csak a mi két pohár teánkat számoljuk, az 60-100 kurus, azaz 1 YTL, tehát csak veszíthet az „üzleten”! Beszélgetünk, nagyszerű tanácsokat ad, térképet vesz elő, mindenben tájékozott. A vastag bőrök közül kitűnik egy sárga, a mutatóujjamnál is vastagabb tábla bőr. Megérdeklődöm, milyen állatnak van ilyen vastag bőre? A bivalynak, és ilyenből készülnek az erdei munkára fogott igavonók szerszámai, annak nagyon erősnek kell lenni. Azerbajdzsánból kell manapság importálni, mert kevés már a bivaly Törökországban. Ezen meglepődöm és sajnálom. Elköszönünk és az Alaaddin utcára kanyarodunk. Kár, hogy a széles utat csúnya, oda nem illő kőfalat imitáló, beton vályúval – másnak nem nevezhető – kettéválasztották. Vajon miért? Nem illik a házak régi arculatához.

Elballagunk az 1681-ben épült Nasuh Pasa – más nevén Evsat Hoca Nazır -, dzsámi mellett. Egyesek szerint a Sulu-hánnal egy időben épült, tehát már 1613-ban állt. Jellegzetes oszmán stílusú, négyszög alapon egy kupolával fedett épület. A nép egyszerűen Kurşunlu (ejtsd: kursunlu, jelentése: ólom) dzsáminak hívja, mert kupoláját ólomlemezek borítják. Minket jobban érdekel az Alaaddin dzsámi, amelynek építési ideje pontosan nem ismert, de mindenképpen szeldzsuk-kori, mint a neve is elárulja. A szeldzsuk szultánok közt többet neveztek Alaaddin-nek, de a nagy építkező I. Alaaddin Keykubad volt. Figyelemre méltó, hogy a pénteki imában ma is megemlítik az 1219-1237 közt uralkodó szeldzsuk szultán nevét. A kívülről jelentéktelennek látszó épület – amint azt már korábban megírtam –, „kereszthajós” és faoszlopos. Ez utóbbiak igen elterjedtek a szeldzsukok- és a bejségek korában. A legszebbek a legrégebbiek, amelyek Beyşehir-ben, Afyon-ban, Sıvrıhısar-ban innen elég messzire találhatók. A beypazari dzsámi belsejében figyelemre méltó a kő- és téglafalazás vegyes alkalmazása, amely a nagy falsíkokat megbontva, mozgalmas, díszes textúrát ad.

Lassan ránk esteledik, a bazársor kis üzleteit kezdik bezárni. Már napok óta köhögök, valószínű, hogy az autó légterét hűtő légkondiconáló száraz, hűvös levegője miatt. Feleségemnek eszébe jut, hogy ez ellen létezik egy nagyszerű ősi török csodaszer, ha találunk, vegyünk ilyet. A második gyógynövényboltban van is belőle. A finom és hatásos orvosság a Manisa mesir macunu (ejtsd: M. meszir madzsunu). Ennek is történelme van: Amikor a 16. században Nagy Szulejmán édesanyja, Hafsa szultána Manisában tartózkodott, megbetegedett. Gyógyítására a kor legnevezetesebb tudósa, Merkez Efendi, 41 különféle összetevőből: gyógynövényekből, fűszerekből és mézből, mézgából állított össze orvosságot. A nagyhatalmú úrasszony amikor meggyógyult elrendelte, hogy a Szultán dzsámi minaretjeiről szórjanak ilyen madzsunt a nép közé, ha valaki beteg, használja, épüljön föl. Ezért aztán 1539-től minden évben a nyár kezdetén, Nevruz-napján a mai napig megtartják Manisában a „szórás ünnepét”. Nem sorolom föl a 41 összetevőt, de amikor itthon elmeséltem háziorvosunknak, meglepetésemre felvilágosított, hogy ezek legtöbbje a mai hivatalos magyar gyógyszerkönyvben is szerepel. Sajnos a patikákban már nem készítenek recept alapján orvosságokat, mert a gyári, fix összetételű, előre kicsomagolt, dobozolt szerek kiszorították az időrabló, nagy figyelmet, pontosságot és sok kézimunkát igénylő, egyedi patikaszereket. Érdekes. Törökországban a több száz éves hagyománnyal rendelkező, természetes alapanyagú gyógyhatású készítmény az egész országban kapható, nyilván haszonnal előállítható és forgalmazható. Nálunk miért nem lehet hasonlóképpen? Visszatérünk szállásunkra, hogy másnap tovább folytassuk utunkat, melynek a végcélja Göynük…