Flesch István: Az Ararát kurd titkai – feledésre ítélt felkelők feltámadó emléke

Kis táblagépemre naponta érkeznek a Hürriyet gyorshírei. Bizonyára azért, mert érzékelik, hogy rendszeres lehívója vagyok a tekintélyes török napilap hírportáljának. Lehangolnak, elszomorítanak ezek a naponta többszöri jelzések. Arról értesítenek, hogy a kurd délkeleten hol itt, hol ott esett el egy-egy vagy egyszerre több török katona. Legtöbbször tűzszerész altiszt az áldozata a „terroristák” valamely robbanócsapdájának. De elesnek ott tűzharcban is török katonák, mégpedig a kurd hírügynökség szerint sokkal nagyobb számban, mint amennyit a török vezérkar hivatalos jelentéseiben bejelent. Mert ezen a vidéken valódi háború folyik. Sok, nagyon sok kurd „terrorista” és civil halottal. Ankara szerint terrorellenes, a „terrorista” PKK szerint védelmi háború ez, „folyamatos megtorló hadművelet”, válasz Ankara levegőből és szárazföldön indított támadására. Némely politikai szakértő szerint is Törökországban ma már nem lehet leegyszerűsíteni a kérdést arra, hogy „terroristák hajtanak végre merényleteket”. A merényletet nem is minden esetben lehet megkülönböztetni felkelők rajtaütésszerű támadásától. Főleg, ha nem civilek ellen irányul, hanem a célpont felismerhetően katonai volt. A kettő persze szinte már szétválaszthatatlanul összemosódik, s a megrendült közvéleményt aligha érdeklik a kurd robbantók szubjektív szándékai, ha például katonákat célzó, de civileket találó akciójuk színhelyét vérbe fagyott holttestek és megcsonkult, jajveszékelő sebesültek százai borítják.

Az algériai háború idején is folyt vita arról, vajon a függetlenségi harcosok szervezete, az FNL folyamodhat-e maga is a terror eszközéhez az arab lakosságot elnyomó francia gyarmatosítókkal és haderejük kegyetlen katonáival szemben. Például zsúfolt algíri kávéházak véres áldozatokat követelő felrobbantásával. A vitában ellentétes oldalon hallatta szavát két francia szellemóriás, Albert Camus és Jean-Paul Sartre is.

Most, a délkelet-törökországi harcok, kijárási tilalom és ostromzárak idején a kurdok körében felbukkannak már elfeledettnek hitt régi történetek. Elnyomatásukról, szabadságmozgalmaikról, levert lázadásaikról. Ilyen korszakokban – éppen a Törökországgal menekültügyben folyó európai uniós egyezkedés alatt – hirtelen és váratlanul felszínre kerül olyasmi is, ami sokak számára már teljességgel ismeretlen. Az újabb kurd válság felforrósodása közben vált szalagcímmé az újságokban „Said sejk végrendeletének rejtélye”.

Ugyan kinek jutott volna eszébe, hogy ennek a sejknek, az 1925-ös nagy kurd felkelés kivégzett vezérének egyáltalán fennmaradhatott valamiféle testamentuma? Pedig a hatalom megőrizte. De ez csak most derült ki. Azáltal, hogy a kurd vallási és törzsvezér két unokája nyilatkozott a sajtónak. Nem Törökországban, hanem az északi-iraki kurd autonóm terület elnökéhez, a Maszúd Barzánihoz közel álló Rudaw hírügynökségnek. Az isztambuli kemalista Cumhuriyet által kivonatosan ismertetett interjúban Fevzi és Faysal Fırat elmondta, hogy nagyapjuk annak idején az elnyomás és a kurd nemzeti önazonosság tagadása ellen indult harcba. Lázadásának célja az volt, hogy saját földrajzi területén szabadon élhessen, s felépíthesse a független Kurdisztánt. A halálos ítéletét Diyarbakırban (kurdul Amed) kimondó bíróság egyben végrendelet megírására kötelezte őt.

Said sejk az írásos fogalmazványt át is nyújtotta egy Ahmet Süreyya Ergeövren nevű jogásznak, aki rögtön továbbította a belügyminisztériumnak. Az egyik unoka még 2010-ben folyamodványban fordult a hatóságokhoz az okmány kiadását kérvényezve. Ezt azonban megtagadták arra hivatkozva, hogy a testamentumot „titkosították, ezért nem hozható nyilvánosságra.” Faysal ennek ellenére valamiképpen úgy értesült, hogy nagyapja írásba adta: a felkeléssel ki akarták vívni a Kurdisztáni Iszlám Köztársaság megalapításának lehetőségét. Az unokának nem adták ki a sejk efendi megmaradt személyes tárgyait sem. A sejktől azonban fennmaradt egy levél, amelyet a bírósági eljárás közben írt, s amely később egy újságíró birtokába jutott. Ebben ez olvasható: Nem félek. Az én valódi peremben csak Allahnak és vallási lelkiismeretemnek tartozom elszámolni. Unokáim bosszút fognak állni kurd népemért. Az első kurd felkelés 1925. február 13-án kezdődött Elazığ, Palu, Bingöl és Diyarbakır térségében. Résztvevői többek között követelték az iszlám vallástörvény, a saría, törökül şeriat helyreállítását.

A megmozdulást 25 ezer török katona néhány hónap alatt leverte. A francia hatóságok lehetővé tették a törököknek, hogy csapatszállításra igénybe vehessék a bagdadi vasút észak-szíriai szakaszát. Így könnyűszerrel hátba támadhatták a felkelőket. A vezér, Said sejk már április 25-én fogságba esett. Az úgynevezett keleti független törvényszék halálra ítélte, s 1925. június 29-én negyvenhat társával együtt kivégezték a diyarbakıri Dağkapı Meydan piacterén. Nyughelye ismeretlen, mert a család kérése ellenére sem tették hozzáférhetővé az erre vonatkozó levéltári aktákat. Leszármazottai azt is hiába kérték, hogy a történelemkönyvekből távolítsák el azt a kitételt, amely szerint a Said sejk vezette kurd felkelés a „Török Köztársaság ellen irányuló reakciós lázadás volt”, és re-habilitálják őt és társait. Diyarbakırban van egy dzsámi, amely a kivégzett sejk nevét viseli.

A lázadás után a hatóságok mintegy húszezer kurdot erőszakkal áttelepítettek délkeleti szálláshelyéről az ország nyugati részébe. Ettől kezdve hivatalosan tagadni kezdték a különálló kurd identitás meglétét. Az oktatási minisztérium kiiktatta a használatból a kurd, a láz vagy a cserkesz népcsoport nevét. A keleti tartományokban bezáratták az összes derviskolostort. A már március óta érvényben lévő úgynevezett rendfenntartási törvényt nemcsak a kurdok ellen használták fel, hanem megrendszabályozták a sajtót is. A legfontosabb napilapok és folyóiratok közül Isztambulban bezárattak nyolcat, s hasonló sorsra jutott több tartományi sajtótermék is. Az intézkedés egyaránt sújtott konzervatív, liberális és baloldali, marxista lapokat. Csak két országos napilap maradt meg, Isztambulban a Cumhuriyet (Köztársaság), Ankarában pedig a Hȃkimiyet-i Milliye (Népfelség). Isztambulban letartóztattak és a „keleti független törvényszék” elé állítottak kilenc vezető újságírót. Azzal vádolták őket, hogy a kormány igaztalan bírálatával kedvező feltételeket teremtettek a kurd felkelés számára. Végül szabadlábra helyezték őket, de nem folytathatták munkájukat. Az 1925-öst újabb kurd lázadások követték, s nem is nagy sokára. A lázadás szellemét nem sikerült elfojtani, a parázs tovább izzott, majd 1926-ban újra lángra lobbant. A láng pedig 1930-ra kurd tűzvésszé változott az elpusztított örmények szent hegye, az Ararát vidékén. Ennek története azonban a nemzetközi irodalomban is csak nagyon hézagosan van feltárva.

Amikor a nagy keleti szomszéd, Irán uralkodóját megkoronázták, Törökország nem elégedett meg dísztávirat küldésével. 1926. április 26-án Ankarából ajándékul egy díszkardot, valamint két Junker típusú harci repülőgépet küldött. Teherán népe el volt bűvölve a török nagyvonalúságtól. Az ajándékozó bőkezűség mindenekelőtt arra szolgált, hogy enyhítsék a két ország közötti feszültséget, amelynek legfőbb okai a két országban élő kurdok voltak. Ez a probléma rögtön szóba is került abból az alkalomból, hogy Reza Pahlavi sah fogadta a török nagykövetet, Memduh Şevket Esendalt. Az uralkodó elmesélte a megbízólevelét átadó diplomatának, hogy néhány évvel korábban milyen „török hírekkel” traktálta őt a brit nagykövet, aki egyben kikérte ezekről a véleményét.

Azt állította, hogy a törökök saját uralmuk alatt kívánnak létrehozni egy olyan Kurdisztánt, amelyhez annexió útján csatlakoztatnák az Iráni Kurdisztánt is. A sah erre így válaszolt: „a törökök Kurdisztánját nem ismerem, de Irán Kurdisztánját nem adom. Inkább a fejemet vágatnám le, semmint bármilyen indokkal ilyesmihez hozzájárulnék.” Korábban pedig a török katonai attasénak, Hüsamettin ezredesnek kijelentette: Azt hiszem, hogy Törökország szemet vetett iráni Azerbajdzsánra, hiszen az azeriek törökök, s ezt Törökország nem hagyhatja figyelmen kívül. Mindamellett a mai Törökországtól idegen az ilyen politika, mert Mustafa Kemal pasa rendkívül éles elméjű személyiség. Őutána azonban megtörténhet, hogy Törökország visszatér az ifjútörökök politikához…

Törökországot viszont zavarta Iránnak a kurdokkal kapcsolatos politikája. Irán menedéket nyújtott İsmail Simko agának, aki kurd törzsi uralmat vezetett be a török–iráni határvidéken. A törzsfőnök 1926-ban lázadást szított, majd Irakba menekült. Onnan Törökországba akart bejutni. A török–iráni–iraki hármas határon iráni katonák 1929-ben megölték. Törökország 1926-ban semlegességi és megnemtámadási szerződést kötött Iránnal, majd júliusban egy szovjet–iráni–török hármas szerződés megkötése végett együtt utazott Moszkvába a sah jobbkezének számító Timurtaş és a teheráni török nagykövet. A tervet nem sikerült megvalósítani, de Timurtaş a szovjet fővárosból Ankarába érkezett, s ott töltött 15 napot.

Ayşe Hür török történésznő szerint 1927 és 1930 között olyan események történtek Törökországban és a Szovjetunióban, amelyek erősen kihatottak a kurdok sorsára, s a török nacionalista politika egyenesen rasszista jegyeket kezdett magára ölteni. Irán gyanakvással viseltetett a területén élő kurd és azeri kisebbséggel kapcsolatos török szándékok iránt. Törökország viszont azt gyanította, hogy Irán ellene hangolja a közös határ mindkét oldalán élő kurdokat. Egy incidens aztán, amely 1926. május 16-a és június 17-e között játszódott le, kiváltképp kiélezte a viszonyt. A hivatalos török történetírás a „lázadás” kategóriájába erőltetve írt le egy olyan bűncselekményt, amely lényegében csak állatrablás volt. Egy Yusuf Taso nevű bandita ugyanis az akkori Beyazıt kormányzóság Kalecik falvából nagy számban elhajtott állatokat, s a lábasjószágokat felterelte az Ararát (Ağrı Dağı) lejtőire. De hát lehet-e banditizmust felkelésnek nyilvánítani? – kérdi a kiváló történész, kutató és publicista a Taraf című baloldali napilapban megjelent tanulmányában.

A török kormány mindenesre a rablók megbüntetése végett mozgósította a fegyveres erők 28. számú ezredét. A katonai egység azonban a fegyveres gengszterekkel megütközve vereséget szenvedett, s visszavonulás közben kénytelen volt hátrahagyni málhás állatokat, sőt két ágyút is. A parancsnokság június 15-én viszont már a 9. hadosztályt vetette be. Ám Taso és emberei június 17-én egérutat nyerve Iránba menekültek, s így a török haderő ismét dolgavégezetlenül tért vissza táborába… Törökország a kudarcért Iránt kárhoztatta. Az oszmán állam és az iráni Kadzsar dinasztia területe között ugyanis még 1913-ban úgy jelölték ki a határt, hogy a Büyük Ağrı és a Küçük Ağrı, vagyis a Nagy-Ararát és a Kis-Ararát hegyeinek keleti lejtői Iránba nyúltak át. Ha a lázadókat meg-szorongatták, akkor ezek egyszerűen át tudtak szökni a Dombat-völgy iráni falvaiba. Ankara ezért évekig nyomást gyakorolt Teheránra, hogy neki kedvező határmódosítást hajtsanak végre.

Miután a kurdokat üldöző török fegyveres erők 1927. szeptember 13-tól 20-ig ismét sikertelenül üldöztek kurdokat, Ankarába érkezett Irán népszövetségi képviselője, Furugi. Októberben egy négyezer embert számláló kurd alakulat váratlanul rajtaütött Beyazıt vidékén, s a török hadsereg több altisztje és közlegénye is átszökött Iránba. Eközben Furugi urat egészen november végéig tét-lenül várakoztatták ankarai szállodai szobájában, ezalatt azonban leállíttatták az Iránnal való kereskedelmi forgalmat. A népszövetségi képviselőnek végül elege lett, hazautazott, otthon viszont a brit nagykövetnek kijelentette, hogy „Törökországban nehezen múlik ki a pántürkizmus.” Mint Ayşe Hür írja, a megszégyenítő fegyveres kurd rajtaütés a „beyazıti incidens” néven vonult be a török történelembe, s lényeges részét alkotta a köztársaság megalakulása óta folyamatosan jelen lévő kurdkérdésnek.

Az 1925-ös nagy kurd felkelés után életbe léptetett úgynevezett keleti átrendezési terv értelmében Irakba, Iránba és Szíriába száműzték a „főkolomposként” kivégzett Said sejk gyermekeit, valamint, a Cemilpaşazade és a Bedirhan kurd arisztokrata családokat. Ennek következményeként 1926 májusától kezdve jazidi, szunnita és alevi törzsek kezdtek az Ararátra menekülni. Előzőleg megalakították törzsszövetségüket Celali Halit bej vezetésével. A hegyre menekülők száma egyre nőtt, annak arányában, ahogy mindinkább bővítették az áttelepítésre vagy száműzetésre kijelöltek körét. Különböző kurd törzsi társadalmi rétegekből Libanonban megalakult a Hoybun, kurd nyelven a Xoybun (Szabadság) szervezete, amelyben a török hírszerzés értesülései szerint helyet foglalt az Örmény Forradalmi Szövetség, a Dasnak több tagja is. „Ily módon egyfajta kényszerházasság jött létre olyan kurdok és örmények között, akik korábban tettesként és áldozatként találkoztak” – írta Hür. A szervezet kurd szárnya független kurd állam megteremtésében jelölte meg célját.

A Hoybun irányításával megkezdődött a kurdok lassú csoportos felvándorlása az Ararátra; érkeztek olyan kurd értelmiségiek, arisztokraták, törzsi vezetők, akik különböző időszakokban menekültek el Iránba, Irakba és Szíriába. Iránból velük tartottak a Sikan törzs tagjai is. A szervezet gondoskodott arról, hogy a hegyi akciók irányítása szakértő kezekben legyen, ezért erre a célra az oszmán hadsereg volt törzskari tisztjét, İhsan Nuri őrnagyot és csoportjának tagjait jelölte ki. Ők már bizonyítottak: a „beyazıt incidens” az őrnagy, valamint társai, Bireyo Haso Telli, Şemikanlı Timur és Ferzende első sikeres hadművelete volt.

Mire beköszöntött az 1928-as esztendő, az Araráton megalakult „egy pöttömnyi kurd köztársaság”, amely állítólag angol közvetítéssel megpályázta a népszövetségi tagságot is. Volt már sárga-piros-zöld lobogója, Ağrı (Ararát) címmel újságja, nemkülönben egy jól kiképzett és felfegyverzett hadereje is, amelynek sorkatonaságát több ezer fő alkotta. Az Araráti Kurd Köztársaság területe kibővült volna Bitlis és Van helységekkel is.

Az ankarai kormány felismerte a helyzet súlyosságát, ezért megtett mindent, hogy elkerülje a legrosszabbat. Jelentős haderőt, összesen 12 ezer katonát helyezett készenlétbe Mardinban, Adanában és Diyarbakırban. Másfelől azonban igyekezett jobb belátásra bírni a lázadókat, s közkegyelmet ajánlott. Egy nemzetgyűlési képviselőkből, tartományi kormányzókból, kerületi elöljárókból és egy csendőrparancsokból álló bizottság találkozott İhsan Nurival és hatvan emberével. İhsan Nuri azonban nem engedett, nem hátrált meg. A török történész asszony érdekes jelenségnek találja, hogy a kormányoldalon egy kemalista kurd veterán, Süleyman Nazif ellenezte leghatározottabban, hogy közkegyelemben részesítsék a lázadókat. „Itt már nincs helye prédikációnak, jó tanácsnak, irgalmasságnak – jelentette ki. Minden lázadónak, aki fegyvert fogott, a fejével együtt le kell vágni a kezét.” Ez a fenyegetés némelyekre hatott, ezek lejöttek a hegyről, de Iránban aztán újra összeálltak.

A banditizmus, a pártütés és az államhatalommal szembeni ellenállás bűncselekményének megítélésére 1930 márciusában megalakítottak egy öttagú különbíróságot. Megszabták, hogy e bíróság maga véglegesítheti az ítéleteket, fellebbezésre nem adva lehetőséget. A külföldi sajtó már felkapta a törökországi kurd felkelés hírét, amikor az ankarai és isztambuli újságok erről először csak június 10-én tájékoztatták a hazai közvéleményt Incidens keleten címmel.

Július elején a török fegyveres erők két hadteste hadműveletet kezdett 80 harci repülőgép támogatásával, amelyek az Acél Sasok kötelékébe tartoztak. Akkoriban a török légierő becslések szerint 300 géppel rendelkezett. A felkelők elleni hadjáratban részt vevő Acél Sasok száma később elérte a 200-at, a katonák száma pedig a 66 ezret.

A Cumhuriyet című napilap 1930. július 30-án az alábbiakban így írta le a hadszíntér helyzetét: „Az Ararát (Ağrı Dağı) hegyvidékén 1500 rabló keresett fedezéket az ottani barlangokban. Harci gépeink sorozatos és heves bombázásokkal támadják a rablókat. Az egész hegyet betölti a robbanások döreje és a fegyverropogás hangzavara. A török légierő Acél Sas gépei nagy árat fizettetnek a lázadókkal. A banditáknak menedéket nyújtó falvakat földig égették. A hadjáratban elpusztultak száma 15 ezerre tehető. A Zeylan-völgy telis-tele van holttestekkel. (…) Ezen a héten a földön is megkezdődik a büntető hadjárata. A parancsnok, Salih Omurtaki pasa maga vezeti majd a tisztogató hadműveletet. Innen nem lesz menekvés.”

Mindennek ellenére azonban sehogyan sem sikerült gyorsan elfojtani a felkelést. A központban nyugtalankodni kezdtek. És furcsa módon egy külföldi újság, a The New York Times kürtölte világgá, hogy az akkor éppen kedvelt tengerparti fürdőhelyén, Yalovában kikapcsolódást kereső Mustafa Kemal pasa aggodalmaskodott leginkább. Sőt annyira, hogy már azon gondolkodott, mi lenne, ha a hadszíntérre utazna, és személyesen ő venné kézbe a felkelés leverésének irányítását. Emellett legmagasabb szinten vita robbant ki arról, hogy a felkeléssel kapcsolatban miként szorítsák rá Iránt kétértelműnek tetsző magatartásának tisztázására. Az ankarai kormány benyomása szerint ugyanis Irán nemhogy beavatkozna a lázadás elfojtásába, hanem mintha még támogatná is a kurd felkelőket.

Az Iránra való nyomásgyakorlás „keménységi foka” tekintetében nézeteltérés alakult ki két tábor között. Az egyik oldalon a köztársaság elnöke, Mustafa Kemal és a keleti területek főfelügyelője, İbrahim Tali bej által képviselt „galambok” voltak. Velük szemben foglaltak állást a „héják”, vagyis İsmet İnönü kormányfő és Tevfik Rüştü Aras külügyminiszer. A „héják” kerekedtek felül, ami azt jelentette, hogy visszahívták az erélytelennek tartott eddigi teheráni török nagykövetet, s helyére a „vasöklű” Hüsrev Gerede bejt nevezték ki.
Nehéz és kényes feladatára a felszabadító háború dicső hadvezére, az inönüi csata hőse, İsmet pasa miniszterelnök készítette fel. „Önnek az iráni kormánnyal úgy kell tárgyalnia, hogy Teheránban érezzék: ön mögött egy már nemcsak mozgósított, hanem bármikor bevetésre kész hadsereg áll. Ilyen fellépésére van szükség, mert ez felel meg ennek a súlyos helyzetnek” – így bocsátották útjára a diplomatát. Hüsrev bej rászolgált a bizalomra, s azzal bizonyította rátermettségét, hogy „rábírta” Iránt, egyezzen bele a határon átnyúló török hadműveletbe. A török egységek a szomszédos ország területére lépve ostromgyűrűbe fogták az Ararátot, s a török harci gépek reggeltől estig gyújtóbombákkal szórták be a hegyvidéket. Érdemes azonban egy pillanatra megállni Hüsrev Gerede kiküldetésénél és személyénél. İsmet pasa kormányfő nagyon értette a módját, hogy „megfelelő embereket megfelelő helyekre küldjön”.

A „vasöklű Hüsrevet” a sorsfordító második világháború elején követként Berlinben tartotta, mert tudta róla, hogy németbarát és szovjetellenes. Kiküldöttje szoros kapcsolatokat ápolt Hitlerrel és a külügyminisztériummal. A török miniszterelnök viszont eleve nem bízott a németekben, főként első világháborús frontélményeinek hatására, miközben azonban eleinte ügyesen egyensúlyozott a hozzá közel álló szövetségesek és a hadseregével már Isztambul kapuja előtt álló náci Németország között. Ennek a diplomáciának, nyaktörő politikai kötéltáncos mutatványnak volt része Hüsrev bej „favorizálása” mindaddig, amíg a hadi szerencse a német fegyvereket kísérte a szovjet fronton. Az 1941-es nagy német nyári győzelmek idején Ankarában már azt suttogták, hogy leváltják Şükrü Saraçoğlut, és helyére kormányfőnek Berlinből hazahozzák Hüsrev Geredét. Hasonlóképpen a „német kapcsolatok ápolásának embereként” foglalkoztatta İnönü a nácibarát és szovjetellenes Recep Peker befolyásos képviselőt és kormánypárti főtitkárt, aki egy 1935-ös berlini látogatása után már azt javasolta, hogy német mintájú egypártrendszert honosítsanak meg Törökországban is. İnönü azonban rögtön megszakította „felfuttatásukat”, és háttérbe szorította őket, mihelyt világossá vált a német vereség. De térjünk vissza a kurd felkeléshez, 1930-hoz.

Ekkor kirobbant egy belpolitikai válság is, amely egy időre az újságok címoldaláról kiszorította a kurd felkelés híreit. A Szabadelvű Köztársasági Párt (SCF), amelynek megalapítására a köztársasági elnök a „belső demokratizálás” jegyében beszélte rá régi barátját, Ali Fethit, meglepetésre hatalmas sikereket ért el a helyhatósági választásokon. Az SCF széles körű rokonszenvet keltett, és sokakat ellenzéki, kormányellenes tüntetésekre késztetett. Több helyütt rendbontás történt, a rendőrség közbelépett, előfordult haláleset is. Az eseményekben érződött, tükröződött az országos kiábrándultság, a gazdasági világválság következtében romló megélhetési viszonyok és az általános borús törökországi közhangulat hatása. Mustafa Kemal ezek után abbahagyta a „demokráciával való kísérletezgetést”, Fethi barátját „leléptette”, és elküldte Londonba nagykövetnek.

E lehangoló belpolitikai közjáték alatt azonban az Ararát vidékén, a Zeylan-völgyben egyre sokasodtak a halottak. Ekkor egy nagyon „rossz szöveggel” színre lépett İsmet pasa. Idézett szavai így hangzottak: „Ebben az országban csak a török népnek van felhatalmazása arra, hogy etnikai és faji jogokat követelhessen. Senki másnak nincs joga erre.” Szeptember 18-án pedig az igazságügy-miniszter, Mahmut Esat Bozkurt mondta el az égei-tengeri partvidék Ödemiş városában gyűlölködő nacionalizmustól áthatott, hírhedt beszédét, amellyel még főnökén is jócskán túltett. „Ennek az országnak a török az egyetlen ura, kizárólagos birtokosa. Azoknak, akik nem a tiszta török fajhoz tartoznak, ezen a szülőföldön csak a szolgaléthez van joguk, csak a rabszolgaléthez van joguk. Ezt az igazságot egyaránt meg kell tudnia barátnak és ellenségnek, sőt íme, most meg kell hallaniuk a hegyeknek is” – mondta, szégyenletes, leplezetlenül rasszista szavait egyenesen az Ararát, Ağrı Dağı harcosaihoz intézve.  Szeptember 17-én bejelentették, hogy a büntető hadjárat véget ért, de a bombatámadások még novemberig folytatódtak. E hadi kiadásokra Svájctól 10 millió frank hitelt vettek fel.

Hür asszony örmény forrásokra hivatkozva azt írja, hogy a kurd felkelés idején a török fél ötvenezer embert vesztett, s felégetett 500 kurd falut. Kurd források szerint a felkelők lelőttek 12 török repülőgépet. Ezzel szemben a török katonai alakulatok elpusztítottak 203 falut. Török részről mindezeket a számokat eltúlzottnak minősítették.

Ami a bírósági eljárásokat illeti, az ezek során kiszabott ítéletek dossziéi még hozzáférhetetlenek. A Dagens Nyheter című svéd napilap 1932. május 23-i jelentése szerint azonban az Adanában megtartott bírósági tárgyalásokon 44 személyt ítéltek halálra, 31 embert ki is végeztek. A Celali törzs tagjainak egy részét az iráni Tebriz és Teherán vidékére száműzték, másik részét Törökország égei-tengeri és trákiai vidékére. A felkelés katonai vezére, İhsan Nuri a vereség után Iránba menekült. 1976-ban közlekedési baleset következtében vesztette életét Teheránban.

Törökország most, a felkelés leverése és a felkelők menekülési útvonalainak számbavétele után elérkezettnek látta az időt arra, hogy kieszközölje az 1913-as iráni–török határvonal módosítását. Erre 1932 első hónapjaiban Mustafa Kemal tett javaslatot, amely területcserét irányzott elő. Ennek lényege az ő szavai szerint az volt, hogy az „Ararát, Ağrı Dağı 1913-ban Iránban maradt vidékéért Törökország cserébe bizonyos részt kínál fel saját földjéből. A területcseréről folytatandó tárgyalások előtt a sah fogadta az iráni delegáció vezetőjét, Haszan Arfa tábornokot. „A tét most nem egyik vagy másik hegy, ilyen vagy olyan, közeli vagy távoli magaslatok, csúcsok – közölte. Az én célom az, hogy országaink között megszüntessük az évszázadok óta tartó viszálykodást és megosztottságot. Egyáltalán nem fontos, hogy ez vagy az a hegy vagy vidék kié lesz, hanem azt tartom lényegesnek, hogy egymás barátai lehessünk.” A szerződést 1932. január 23-án írták alá.

A lausanne-i békeszerződés aláírásának 10. évfordulóján amnesztiát hirdettek. A kedvezményezettek között nem kevesen voltak olyanok, akiket az 1923-as szerződés alapján külföldre száműztek. Törökország azonban ez alkalommal sem ismerte el a száműzött kurdok jogát a hazatérésre. Reza Pahlavi 1934-ben fényűzően megrendezett törökországi látogatásra érkezett, amelyet a felek új „barátságuk diadalünnepének” szántak. A perzsa vendég egy teljes hónapot töltött el anatóliai utazással. Benyomásai fokozták csodálatát Atatürk és rendszere iránt, amelynek reformjait buzgón tanulmányozta hazai hasznosítás céljából. 1937 májusában Teheránban aláírtak egy újabb kétoldalú szerződést, majd az év júliusában az iráni főváros elnöki palotájában aláírták a helyszínről elnevezett szadabadi megnemtámadási szerződést Törökország, Irán, Irak és Afganisztán részvételével.

Törökország és Irán viszonyában többé már nem okozott problémát a kurdkérdés. A törökországi kurdokra azonban a harmincas években még egyszer kegyetlenül lesújtott az állam ökle. A halálosan beteg Atatürk életének utolsó hónapjaiban a mai Tunceli tartományban, a régi Dersim vi-dékén 1937–1938-ban ötvenezres török haderő vert le egy újabb kurd felkelést, miután a kurdok hiába kértek segítséget a Népszövetségtől. Ekkor is falvak egész sorát tarolta le a török hadsereg, s a barlangokba menekülő emberek ellen mérges gázt is bevetettek. Tízezer kurd férfi, nő és gyermek vált a megtorlás áldozatává. Százezer kurdot Dersimből is áttelepítettek töröklakta területre.

Ennek az írásnak a témája azonban most elsősorban az 1930-as Ararát-vidéki kurd felkelés, annak következményei és nemzetközi kihatásai, ezért nem mehetünk bele az említett későbbi esemény részleteibe.
Amikor megalakult az „Araráti Kurd Köztársaság”, a hivatalos török történetírás szerint az angolok a kérdést igyekeztek a Népszövetség tárgyalási napirendjére tűzetni. És angol hírügynökség, a Reuters volt az első is, amely jelentette, hogy a török fegyveres erők leverték a kurdokat…

A Szovjetuniónak fontos szerepe volt a kurdok elleni török fellépés eredményességében – írja Ayşe Hür. A szovjet diplomaták helyeselték, hogy Irán átengedi a Kis-Ararátot Törökországnak, és sürgették a kurd lázadók leverését. Irán megnyitotta területét a török haderőnek, és erősen akadályozta, hogy saját állampolgárai segítsék a kurd felkelőket. A Komintern (Kommunista Internacionálé) is aggodalommal figyelte a kurd felkelést, és „imperialista terv részének” minősítette. Ezzel szemben az araráti felkelés alatt az örmények mind a Szocialista Internacionálé 1930-as zürichi ülésén, mind pedig az Egyesült Államokban a The New York Times oldalain beszámoltak a kurdok elleni hadműveletekről. A Szocialista Munkásinternacionálé megállapította, hogy a török kormány nemcsak a felkelésben részt vevő kurdokat, hanem azokat is pusztította, akik nem vettek benne részt.

Hür asszony tanulmányának utolsó részében felteszi a kérdést: ki emlékszik még a Vörös Kurdisztánra? A kérdés jogos, mert a Kaukázus-vidék történész szakértői közül sem mindenki ismeri pontosan e szovjet időkbeli közigazgatási alakulat népének hányatott sorsát, viszontagságos történetét. Vörös Kurdisztán, kurd nyelven Kurdistana Sor kerületének megalakításáról a szovjet hatóságok 1923. július 16-án hoztak határozatot. Területe megközelítőleg ott helyezkedett el, ahol a Szovjetunió széthullása után kirobbant véres örmény–azeri háború dúlt. A vidék, amelyen már a 9–10. századtól kezdve kimutatható a kurd jelenlét, és oszmán–perzsa vetélkedés színtere is volt, 1822-ben került orosz fennhatóság alá. Bár a kaukázusi kurdoknak biztosítandó autonómia gondolata már a cárok idején felmerült, az ezzel való kísérleti próbálkozás a bolsevikokra maradt. Némely történész ezt azzal magyarázza, hogy Moszkva ebben az olajban gazdag vidéken igyekezett jobban ellenőrzése alá vonni az ott egymással szemben álló „mikronacionalizmusokat.” A vidéken a húszas évek elején súlyos éhínség ütötte fel a fejét, ezért Lenin az ottani vörös katonai alakulat parancsnokságának sürgetésére 40 millió rubel értékű segélyszállítmányt küldetett.

Az 1926-os népszámlálás adatai szerint Vörös Kurdisztán 51 ezres lélekszámú lakosságából 73 százalék síita kurd, 26 százalék síita török és 0,51 százalék örmény volt. De csak 6800-an beszéltek kurdul, a többieknek török volt az anyanyelve. Nem sokáig tartott azonban a kaukázusi kurdok „kerületi önállósága”. 1929. április 8-án átrendezték Azerbajdzsán közigazgatási beosztását, s hat év után felszámolták a kurd kerületet. Ám egy újabb átszervezési határozattal 1930. május 25-én Lacsin központtal mégis újra kialakítottak egy vörös kurdisztáni „körzetet”, amelyet aztán július 23-án egyetlen tollvonással már újra meg is szüntettek.

Ennek a kapkodó, hirtelen intézkedésnek pedig az volt az oka, hogy Moszkva nemes gesztust kívánt gyakorolni a vele baráti viszonyt ápoló török kormány irányába, amelyet akkor erősen aggasztott az araráti kurd felkelés…

Flesch István – Türkinfo