K. Tengeri Dalma: Egy merénylet margójára

A metrón kaptam a hírt, már a Blaha környékén, éppen itthon.

Támolyogva húztam a csomagom az ajtóhoz, le kellett szállnom.

Azonnal hívtam a barátnőmet, összeszoruló szívvel láttam, hogy online. „Szia, jól vagyunk…”-sírós hangon szólt a telefonba.

A könnyeimet nyelve váltottunk pár szót, aztán letettem, nem bírtunk beszélni. Nem ez az első eset, hogy pánikban hívjuk egymást Isztambulban, „Ugye nem voltatok OTT? Ugye nem jártatok KINT? Ugye jól vagytok?”

Nem ez az első, hogy az ankarai török rokonokat vagy az ottani magyar ismerőseimet keresem, miközben a torkomban dobog a szívem: ugye nem? ugye nem?

És az a baj, hogy nem is a második eset, és az a baj, hogy egyre gyakoribb, és az a baj, hogy egyre erősebb a félelem, és az a baj, hogy a fatalista török ismerőseink is egyre többen így éreznek!

Zokogva állok a Blaha aluljárójában. Mennem kellene tovább, de képtelen vagyok.

2 halott… 4 halott… 5 halott… Nő az áldozatok száma.

Közben sörrel kínál az egyik furcsa kinézetű figura, „ne szomorkodjon kedves, igyon egy kortyot!” Mosolyt nyomokban tartalmazó vicsort préselek ki magamból, szó nélkül eloldalog.

Az idő telik, az idő most is kíméletlenül telik, miközben szabad prédaként kóborolunk odakint a nagyhatalmak lekerített vadászterületén.

Kiút? Megoldás? Imádkozzunk? Ennél is többet? Újra es újra? Higgyünk, bízzunk, hogy a vadászpuska elkerül?

Egyelőre csak zokogok, tehetetlenül, ott a nagy oszlop mögött a Blaha aluljárójában…

K. Tengeri Dalma – Türkinfo