FOGYÓ HOLD – Tanulmányok a török népi kultúráról – Kartográfiai törekvések a török néprajztudományban

Bartha Júlia FOGYÓ HOLD

Tanulmányok a török népi kultúráról

Forrás: Folklór és etnográfia 95, Debrecen, 1997

Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

Kartográfiai törekvések a török néprajztudományban

Törökország történetében a 19. század közepétől felerősödik az a mozgalom, amely a nyelvújítást és a népi kultúra felemelését célozza. Az oszmán dinasztia keretében élő soknyelvű, sokféle kultúrájú és vallású népcsoportokat a turáni eszmerendszer fogta össze és lendítette az új fejlődési irányba.

Ebből táplálkozott a nyelvújítási mozgalom, melynek legelszántabb képviselői a népi írók voltak.[1] Közülük is ki kell emelnünk Ziya Gökalp nevét, aki először vitt a köztudatba olyan fogalmakat mint nemzet, nemzeti kultúra, etnikum. 1923-ban jelent meg A törökség alapelvei [2] című munkája, amelyben megfogalmazza a nemzet mibenlétét, sorra vizsgálja azokat az antropológiai, nyelvészeti és egyéb kultúrhatásokat, amelyek a történelem folyamán a nemzet létrejöttéhez hozzájárultak. Két alapvető fogalommeghatározása miatt idézik gyakran a kultúrtörténészek: ez a medenijet és a harsz. A medenijet az elit kultúráját, a nemzeti kultúrát jelenti, a harsz pedig a népi kultúra sajátossága, eredeti szelleme, alkotóerejének kifejeződése. Ebből táplálkozik a nyelvújítás szándékától áthatva újjászületett török irodalom,[3] indulhatnak meg a nyelvészeti kutatások, és létrejöhetnek a népi kultúra kutatásának intézményei. A tudománytörténet hőskorszaka századunk húszas éveitől kezdődik, és szinte töretlen lendülettel tart a második világháborúig, újabb hullámában a hatvanas évekig. A kezdeti nehézségeken túljutva – ami főleg az európai terminusok pontos fogalmi meghatározását jelenti [4] –, lassan megjelennek az alapvető kézikönyvek. Törökre fordítják A. V. Gennepnek az áőeneti rítusokról írott könyvét, [5] Saintyves folklór kézikönyvét, [6] de saját szerzőgárda is jelentkezik, így Hámit Zübeyir Kosay szerkesztésében 1939-ben megjelenik a Néprajzi kalauz, 1939-ben az Etnográfia és folklórkalauz, 1949-ben Findikoglu-Rustow etnográfiai-kalauza, 1960-ban E. Yener Néprajzi kalauza, 1972-ben Ülkütasirnak A köztársaság és a folklór-etnográfia kutatása, Boratavnak A török népi irodalom 1969-ben, A török folklór 1973-ban és Baykurtnak A török folklór című munkája 1976-ban.[7]

Az anyagi és szellemi kultúra kutatása külföldi kutatók bevonásával indul. Mindenki örömmel tesz eleget a törökök meghívásának, hiszen a szinte érintetlen Anatólia, a civilizáció bölcsője mindenkit nagy reményekkel tölt el, és szakmai sikerekkel kecsegtet. Francia és angol kutatókon kívül magyarok is kapnak lehetőséget, sőt a magyar kutatások és a magyar intézményrendszer szolgál mintaként a török tudományszervezők előtt. A nyelvészeti kutatások terén már bejáratott útja volt a török-magyar tudományos kapcsolatoknak, már a múlt század derekától Budapesten működő Turkológia Tanszék munkáját is jól ismerték a török kutatók, sőt, Németh Gyula, 1916-17-ben megjelent német kiadású török nyelvkönyvének [8] latin betűs átírással közreadott szövegét még Atatürk is tanulmányozta, amikor az arab írásjegyekről a latin betűs írásra való áttérést tervezték.[9] Természetesnek tűnt tehát, hogy amikor a ’30-as években megfogant az Ankarai Egyetem létrehozásának gondolata, a Hungarológiai Intézet megalapítása is szerepelt a tervekben. 1936-ban nyitotta meg kapuit az egyetem Nyelvi?Történeti?Földrajzi Karán belül. [10] Feladata az volt, hogy átültesse a magyar tudományos élet eredményeit, tapasztalatait, megismertesse a magyar történelmet és irodalmat, s magyar nyelvre oktassa a leendő szakembereket. A Hungarológiai Intézet [11] elsőként kinevezett vezetője Rásonyi Nagy László volt, akinek fő kutatási témája a török-magyar érintkezések nyelvi, főként onomatológiai (személynévadás) és történeti problematikája. A Hungarológiai Intézet áldásos munkáját jelzi, hogy a kiválóan képzett szakemberek számos szakmai cikket és szépirodalmi művet lefordítottak. Tayyib Gökbilgin történelmi témájú írásokat, Şerif Baştav Németh Gyula cikkeit, valamint az Attila és hunjai című könyvét fordította. (1962-ben Isztambulban jelent meg.) [12] Tahsin Saraç fordításában második kiadást is megért egy Petőfi-válogatás, Vural Yildirim pedig Kosztolányi és Déry Tibor írásaiból fordított. A török?magyar kulturális kapcsolatok szervezésében, ugyanakkor a tudományos kutatások megindításában és az alapvető intézmények létrehozásában elévülhetetlen érdemei voltak Mehmet Fuat Köprülünek (1890-1966), és Hamit Zübeyir Koşaynak (1898-1984). Mindkettőjük erősen kötődött Magyarországhoz, így nem véletlen tehát, hogy a párhuzamosan meginduló nyelvjárási és néprajzi gyűjtések magyar mintára történtek.

Életrajzaikba pillantva megértjük az okát. Mehmet Fuat Köprülüt 1938-ban a Kőrösi Csoma Társaság, 1939-ben a Magyar Tudományos Akadémia választotta tiszteletbeli tagjává. 1914-ben megjelenő cikkében [13] a szellemi néprajznak mint új tudománynak, kijelöli a helyét a társadalomtudományok rendszerében. Indítványára szerveződik 1927-ben Ankarában az Anatóliai Néptudományi Kör (Anadolu Halk Bilgisi Dernegi), ami rövid idő után nevét megváltoztatva mint Török Néprajzi Társaság (Türk Halk Bilgisi Dernegi) vonul be a tudománytörténetbe. Első kiadványuk, a Néprajzi Hírek (Halk Bilgisi Haberleri) az ország különböző helyein gyűjtött etnográfiai adatközléseket hozza. A gyűjtőmunka megkönnyítésére Gyűjtési útmutatót (Halk Bilgisi Toplayicilarina Rehber) adnak ki. A legnagyobb dolog azonban mégis az volt, hogy az ország különféle vidékein széles körű, szervezett néprajzi gyűjtést indítottak. A török tudománytörténet másik kiválósága Hamit Zübeyir Koşay, archeológus, folklorista, aki az 1930-as években a múzeumok országos igazgatója volt, így pozíciójánál fogva is sokat tehetett a tudományszervezés és a nemzetközi kapcsolatok kiépítése terén.[14] Kiválóan beszélt magyarul, 1917-ben jött Magyarországra, itt végezte a Polgári Iskolai Tanárképzőt, majd Eötvös-kollégistaként 1923-ban az egyetemet. Németh Gyula és Gombocz Zoltán tanítványaként doktorált. Török részről elsősorban ő, magyar oldalról Györffy István volt a kulcsembere a két ország közötti néprajzi együttműködésnek. Györffy Istvánnak a török kultúra iránti érdeklődése közismert. (Alig 14 évesen kezdett ismerkedni a török nyelvvel.) 1909-től gondozta a Kereskedelmi Akadémia Keleti Múzeumának anyagát, lehetősége volt az Akadémia által szervezett törökországi és balkáni tanulmányutakon gyűjtéseket folytatni. Dobrudzsai útjain főként a helynevekkel foglalkozott, és az etnikai csoportok szálláshelyeit vázolta. Az 1916-ban megjelent etnikai térképe máig az egyetlen olyan forrásértékű munka, amely a romániai és bulgáriai török népcsoportokról alapvető támpontot adhat a további kutatásokhoz.[15] A vele közel azonos korú Mészáros Gyula révén is kapcsolata volt a törökséggel, hiszen Mészáros 1904-1996 közötti isztambuli gyűjtései, valamint a Volga-vidéki csuvasok és tatárok között gyűjtött anyaga 1909-ben került a Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztályára, ahová ugyanabban az évben Györffyt kinevezték gyakornoknak. 1918-ban a Lenárd-féle expedíció tagjaként jelentős munkát végzett Törökországban.

Bár az expedíció célja más irányú volt – a gazdasági együttműködés lehetőségeit kellett kipuhatolniuk – Györffy a néprajzkutató szemével mérte a terepet. Az expedíció munkájáról így számol be: Gyűjtésem anyaga főleg településföldrajzi és a népi építkezés szempontjából fontos. E területet ez irányban még egyáltalán nem vizsgálták. Ez irányban gyűjtésem kimerítő. Nagy súlyt fektettem ezenkívül a földmívelés tanulmányozására is. Gyűjtésünk értékét emeli, hogy megfigyelhettünk a népéletből több olyan jelenséget, melyet a kis-ázsiai kutatók ? akik többnyire nyáron végezték tanulmányaikat – a dolog természeténél fogva nem láthattak.[16] A háborús viszonyok közepette csak üggyel-bajjal térhettek haza, így a kutatóút során készült 650 felvétel közül csak 150-et, és az Észak-Bythiniáról készített etnikai térképet hozhatták haza. Az Isztambulban maradt anyag valószínűleg valamelyik archívumban várja, hogy valaki felkutassa; ami hazakerült, annak pedig a II. világháború végleg megpecsételte a sorsát. Az expedíció tudományos eredményeiről a Kőrösi Csoma Társaság 1922. januári ülésén számol be, s közzéteszi a Társaság akkor induló folyóiratának első számában is.[17] 1921-től több közleménye foglalkozik a török falu településszerkezetével, a népi építészettel és magyar párhuzamaival.[18] Ilyen előzmények után érthető, hogy mindent megtett, amikor lehetőség nyílt a török?magyar tudományos együttműködésre, bár maga többé nem lépett török földre. A közös kutatások, tapasztalatcserék szervezésére a legmagasabb szinten folytak tárgyalások, ezt jól illusztrálja az a tény, hogy 1930-ban a török kulturális miniszter, Ahmed Zeki Vali Magyarországra látogat, sőt egy alkalommal még Györffy szülővárosában, Karcagon is megfordul Tagán Galimdzsán és Györffy István kíséretében. Hamit Zübeyir Kosay személyében nagyszerű partnert találtak, elsősorban neki köszönhető, hogy több magyar kutató tehetett tanulmányutat Törökországban. Ő szervezte meg Bartók Béla 1936-os gyűjtőútját, de rajta kívül Fekete Lajos, Halasi Kun Tibor, Palotay Gertrúd és a Néprajzi Múzeum munkatársa, Tagán Galimdzsán is dolgozhatott ott. A második világháború és az utána következő politikai változások más irányt szabtak a jól induló közös kapcsolatoknak. A törökök figyelme elfordult Nyugat-Európa irányába, bár a Hungarológiai Intézet révén nyelvészeti és irodalmi szálak összekötötték a két országot, de mindebből a néprajztudomány alig részesült.

A kutatás szervezeti kereteinek létrehozásában jelentős lépés volt az 1955-ben alakult Népművészetet és Népszokásokat Vizsgáló Társaság (Halk Sanatlarini ve Ananelerini Tetkik Cemiyeti), újabb nevén a Török Folklórkutatás Társasága (Folklor Araştirmalari Kurumu), amely azóta is működik, konferenciákat szervez, kiállításokat rendez és kiadványok megjelentetését gondozza. 1964-ben Török Folklórintézetet Létesítő Kör (Türk Folklor Enstitütü Kurma Dernegi) néven bizottság alakul, amely 1966-ra létrehozza a Török Folklór Társaságot (Türk Folklor Kurumu), melynek azóta is rendszeresen megjelenő folyóirata a Folklór, számos kiváló, a nemzetközi megmérettetésben is helytálló írásokat közöl. Ezzel egyidőben tűnnek fel olyan folyóiratok, mint Folklórposta (Folklór Postasi), Török Folklórkutatások (Türk Folklor Arastirmalari), Török Néprajzi Folyóirat (Türk Etnografya Dergisi), a meginduló regionális kutatások bizonyítékaként a Szivasz Folklórja (Sivas Folkloru). Az anyagi kultúra kutatásáról azonban kevés szó esik. Amilyen lendülettel indult a kutatási célok, módszerek, az ezeket segítő testületek, archívumok létrehozása, olyan döcögősen alakult a szakemberképzés. A Fuat Köprülü és Hámit Zübeyir Koşay köré sereglett nagy nemzedék ereje fogytán már csak tervként foglalkozhatott az utánpótlás kinevelésével. Törökországban máig nincs független tanszéke a néprajzoktatásnak. 1938-48 között az Ankarai Egyetem Nyelvi-Történeti-Földrajzi Karán Pertev N. Boratav irányításával népköltészet-kurzusokat szerveztek, ugyanezen a tanszéken etnológiai és szociálantropológiai képzés is indult, de a mindenkori vezetők egyéni érdeklődésétől, kutatási területeitől függött, hogy a német iskola vagy a francia etnológia, esetleg az amerikai antropológiai irányzatok valamelyike szabja meg a képzés és a kutatás irányát. Nagy jelentőségű volt a török tudománytörténetben Sedat Veyis Örnek munkássága, aki ugyancsak más pályáról került a népi kultúra kutatására. Teológusként végzett 1953-ban az Ankarai Egyetemen, majd Németországban a Tübingen Egyetemen etnológiát hallgatott, 1960-ban ugyanott doktori szigorlatot tett. Hazatérése után a német iskola szellemével termékenyítette meg a török tudományt, előbb docens, majd 1971-től professzorként szervezi az etnológusképzést. Utóda Orhan Acipayamli, a francia etnológia szellemiségét vitte az Ankarai Egyetemre. Nyugdíjba vonulása után Gürbüz Erginer (S. V. Örnek tanítványa volt) vezetésével folyik a szakemberképzés.

A tudománytörténet rövid ismertetése után lássuk, miként illeszkedik be az európai kutatást jellemző térszemlélet egy olyan kis-ázsiai ország tudománytörténetébe, amelynek tradíciói ugyan más irányt diktáltak volna, mintáért mégis az európai tudomány felé fordult. Az európai néprajzi kutatásban a térszemlélet – a kultúrjavak előfordulási helyét is számbavevő vizsgálat – kialakítása terén kiemelkedő jelentőségű volt Wilhelm Mannhard munkássága.[19] A táji variációkat figyelembe vevő módszer újdonság volt a néprajzi kutatásban. A térszemlélet kialakulásában azonban közrejátszottak a társtudományok, elsősorban a nyelvtudomány, az archeológia és az antropológia, de mindenekelőtt a megsokasodott földrajzi tudásanyag teremtette meg a térbeli látásmód feltételeit. Hogy a nyelvészeti kutatások, nyelvjárási atlaszok terén bevált kartografikus eljárásmód a néprajztudományon belül atlaszkeretekben is alkalmazható, a német munkák nyomán bebizonyosodott. Az első komoly vállalkozások a két világháború között láttak napvilágot.[20] Ami újdonság volt a korábbi próbálkozásokhoz képest, az, hogy a térképre vitt anyag már nemcsak illusztrációként szolgált, hanem a jelenségek térbeli elrendeződéséből kirajzolódó problémák adják a vizsgálat alapját. Az 1937-ben Párizsban rendezett első nemzetközi néprajzi kongresszustól kezdődően minden jelentősebb nemzetközi fórumon felmerült a kartográfia elméleti és módszertani problémája. A török néprajztudomány a bevezetőben vázolt okok miatti majd fél évszázados fáziskésése a térképészeti módszerek alkalmazásában is megmutatkozott. 1975-ben, Isztambulban az első nemzetközi folklórkongresszuson Nejat Birdogan vetette fel a néprajzi atlasz készítésének időszerűségét.[21] Ismerteti a módszer alkalmazásának előnyeit, leginkább azt hangsúlyozva, hogy a módszerrel lehetővé válik a tájegységek közötti kapcsolat kimutatása, s a kulturális elemek elterjedtségének vizsgálata. Felhívja a figyelmet azokra a kérdéskörökre, amelyekre a vizsgálatok során tekintettel kell lenni. Így a folklórjelenségek változására, terjedésére ható tényezőkre, úgymint: etnikai, táji csoportok, vallási csoportok. A paraszti gazdálkodást befolyásoló ökológiai tényezőkre (hegyi falu, erdős vidék települése, folyó melletti település stb.).

A mondák gyűjtésénél a mondaképző elemek térképészeti jelölésére (természeti képződmények, mondahősök nevének előfordulása). Javasolja a népzene sajátosságainak vidékenkénti gyűjtését. Kitér a viselet, a lakodalmas szokások, gyermekfolklór, néptánc, építkezés, gazdálkodás területén gyűjtött adatok kartografikus feldolgozásának jelentőségére. A munkához 1:100 000 léptékű térképek használatát javasolja, s példaként mutatja be saját munkatérképeit. Nejat Birdogan felvetése több szempontból érdekes megvilágítást ad a török néprajznak. Igazodik a minden tekintetben mintaként kezelt európai tudományos szemlélethez, hangsúlyozza azokat az elvárásokat – etnikai csoportok kérdése, vallási megoszlás, ökológiai tényezők szerepe –, amelyek egyébként kerülendő témák Kis-Ázsia országaiban. Olyannyira tabuként kezelt dolgok, hogy a török szerzők, noha tisztában vannak azzal, hogy mit jelentenek az etnikai sajátosságok a kultúrában, az etnikumokat mégsem jelölik, pusztán az adatok származási helyét tüntetik fel. Ez ugyan nagyjából utal az etnikai csoportokra, hiszen nagy valószínűséggel lehet tudni, hogy mely vidéket milyen népcsoportok népesítettek be, de sem pontos statisztikai adatok, sem más adekvát források nem állnak rendelkezésre. Ezzel olyan akadály került a tudományos kutatás elé, amely jó időre megkérdőjelezi az atlasztörekvések lehetőségét. Nejat Birdogan munkája mégis figyelemre méltó, jóllehet, az általa javasolt munkamódszerek, a jelölés nem igazán kiforrottak, az atlasz lapjai nem kezelhetők könnyen, de ez a munka során kialakult volna. Ugyanezen a kongresszuson Hamit Zübeyr Koşay a kultúra találkozási pontjairól beszélt. Arra intett, hogy a kultúrát nem szabdalják politikai határok, hogy azt történeti-földrajzi egységében kell vizsgálni, ha kell, Elő-Ázsiától Kínáig gyűjtsenek összehasonlító adatokat, hogy világosabban kirajzolódjék a migráció révén bekövetkezett változások iránya. Példaként hozza az amerikai szociál-antropológia szemléletét és vizsgálati módszerét.[22] Tehát nem a szemléleten, az ötletek hiányán, hanem sokkal inkább a térséget jellemző kusza politikai viszonyok hatásán múlott, hogy az első nemzetközi folklórkongresszuson felvetett tervet negyedszázad elteltével is csupán törekvéseknek tekinthetjük. Noha az eltelt idő alatt kiváló összefoglaló munkák, a regionális kutatások megindulását illusztráló művek születtek, a kartográfia módszere nem terjedt el a török kutatók körében.

J e g y z e t e k 1. A mozgalomról lásd Germanus Gy. 1984., 106?131; vö.: Naciye Güngörmüs 1992., 16?18; Ömer Seyfettin 1992., 1?5. 2. Gökalp, Ziya 1923.; uő.: Halk medeniyeti Başlangiç. In: Halka Dogru 1329. (1913); uő.: Usullere Dair: Halkiyat?I. Masallar. In: Küçük Mecbua 18. 1338. (1922). 3. A török nemzeti irodalom előfutáraként Ömer Seyfettint (1884?1924) tiszteljük, aki nem kisebb feladatot tűzött maga és pályatársai elé mint azt, hogy a népnyelvet, ezáltal a népi kultúrát az irodalom rangjára emelte. Hárem címmel magyarul megjelent kötetében (ford. Puskás László) 22 novelláját olvashatjuk. 4. Lásd: folklor-halkiyat fogalmak körüli vita. Fuat Köprülü 1914. 5. Gennep 1939. A mű eredeti cím: Rites de passans. 1909. Ford. P. N. Boratav. 6. P. Santyves 1951. 7. A török néprajztudomány történetének első korszakában megjelent fontosabb munkák: H. Z. Koşay 1939; uő. 1951.; uő. 1952.; uő. 1974.; Findikoglu?Rustow 1949.; M. S. Ülkütaşir 1938.; 1966.; 1972.; E. Yener 1960.; S. Baykurt 1976. 8. Németh Gyula: Türkische Grammatik (Sammlung Göschen 771), Berlin-Leipzig, 1916.; Türkisches Lesebuch mit Glossar. Volksdichtung und moderne Literatur (Sammlung Göschen 775), Berlin-Leipzig, 1916.; Türkisches Übungsbuch für Anfänger (Sammlung Göschen 778), Berlin-Leipzig, 1917. 9. Az új török ábécé létrehozásánál a magyar nyelv rendszerének hasonlósága, a magánhangzó-illeszkedések, a ragozás, a két nyelv közös artikulációs bázisa miatt érdeklődtek a magyar írásrendszer iránt. A magyar nyelvújítás eredményei és módszerei szolgáltak mintául. 10. Az Ankarai Egyetem Bölcsészettudományi Karának neve: Ankara Üniversitesi Dil ve Tarih?Cografya Fakültesi. 11. Az ankarai Hungarológiai Intézet történetét ismerteti Kakuk Zsuzsa 1990., 116?126. 12. Kakuk Zsuzsa 1990., 116?126. 13. Fuat Köprülü. Ikdam Gazetesi, 1914. febr. 6. 14. Kakuk Zsuzsa, im. 15. Györffy István 1916., 390?405. 16. Kőrösi Csoma Arch. I., 1921., 252. 17. Györffy István 1921., 250?251.; uő. 275?276.; uő. 1929., 17?18.; 1929., 16?17.; 1929., 15, 19. 18. Bartók kutatóútját az I. nemzetközi folklórkongresszuson elhangzott előadásában is említi, sőt Bartók három előadásának szövege is megjelent Törökországban. Koşay, H. Z. 1976., 195?201.; vö. Arsunar, F. 1937. és Bartók 1936. 19. Barabás J. 1963., 28. 20. Barabás J. 1963., 43. 21. Birdogan, Nejat 1976., 75?78. 22. Koşay, Hamit Zübeyir 1976., 195?201. I r o d a l o m -Arsunar, F. 1937 Béla Bartok ‘un üç konferansi. In: Ankara Halkevi Yayini, 18. 1936. ? Anadolu ‘nun pentatonik melodileri -Baykurt, S. 1976 Türkiye ‘de Folklor. Ankara -Birdogan, N. 1976 Türkiye Folklor ve Etnografya Atlasi. In: Uluslararasi Türk Folklor Kongresi Bildirileri. I. C. Genel Konular. Ankara -Findikoglu, Z. F. 1949 Folklor ve Etnografya Kilavuzu. Ankara -Gennep, V. 1939 Folklor. Ankara -Gökalp, Z. 1922 Asullere Dair: Halkiyat?I. Masallari. In: Küçük Mecbua 18. 1338. 1913 Türkçülügüm Esaslari. Ankara, 1923; Halk Medeniyeti ve Başlangiç; In: Halka Dogru. 1329 -Güngörmüş, N. 1992 Magyar tudósok szerepe a török nyelvújítási mozgalomban. In: Jászkunság, 3. sz. -Györffy I. 1916 Dobrudzsa. In: Földrajzi Közlemények; 1921 A Lenárd-féle kisázsiai expedíció. In: Kőrösi Csoma Archívum. I.; A török falu. In: A Falu. nov. 15.; uo. dec. 15.; 1929 Törökországról. In: Levente, jan. 1.; A török nép és életmódja. In: Levente, jan. 15.; A török népművészet. In: Levente, febr. 1.; A török nép jövője. In: Levente, febr. 15. -Kakuk Zs. 1990 Az ankarai Hungarológiai Intézet története. Keletkutatás, Tavasz. -Koşay, H. Z. 1939 Etnografya ve Folklor Kilavuzu. Ankara; 1951 Ankara Budun Bilgisi. Ankara, 1939.; ? Alaca?Höyük. Ankara; 1952 Halkbilgisi Kilavuzu. Istanbul; 1974 Makaleler ve Incemeler. Ankara; 1976 Türk Folklor Araştirmalarinda Mukayese ve Tarihî Metoda Yönelis. In: I. Uluslararasi Türk Folklor Kongresi Bildirileri I. C. Genel Konular. Ankara. -Köprülü, F. 1914 Yeni Bir Ilim: Halkiyat?Folklore. In: Ikdam Gazetesi, febr. 14. -Németh Gy. 1916 Türkische Grammatik (Sammlung Göschen 771). Berlin?Leipzig, Türkisches Lesebuch mit Glossar. Volksdichtung und miderne Literatur (Sammlung Göschen 777). Berlin-Leipzig,; 1917 Türkisch-Deutsches Gesprächsbuch (Sammlung Göschen 777). Berlin -Leipzig; Türkisches Übungsbuch für Anfänger (Sammlung Göschen 778). Berlin- Leipzig -Örnek, S. V. 1971 Türk Halkbilimi. Ankara, 1977.; Anadolu Folklorunda Ölüm. Ankara -Saintysves, P. 1951 Folklor Elkitabi. Istanbul -Ülkütaşir, M. S. 1972 Cumhuriyetle Birlikte Türkiye ‘de Folklor ve Etnografya Çalismalari. Ankara; 1976 Türkiye Türklerinde Ad Verme ile Ilgili Gelenek ve Inançlar. In: I. Uluslararasi Türk Folklor Kongresi Bildirileri. I. C. Genel Konular. Ankara -Yener, E. 1960 Etnografya Kilavuzu. Ankara
Bartha Júlia