FOGYÓ HOLD – Tanulmányok a török népi kultúráról – Hagyományos árucsereformák a keleti kereskedelemben

Bartha Júlia FOGYÓ HOLD Tanulmányok a török népi kultúráról

Forrás: Folklór és etnográfia 95, Debrecen, 1997

Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

Hagyományos árucsereformák a keleti kereskedelemben A keleti civilizáció, a kereskedelem fejlődése minden bizonnyal összefügg a Kína-Kelet-Turkesztán-Pamír-Perzsia-Európa útjait összekötő nagy nemzetközi árucsereforgalmat bonyolító útvonallal – történelmi terminológiával: a selyemúttal. Időszámításunk előtt a 2. századtól már létezett ez az útvonal, s élénk forgalmat bonyolítottak rajta. Nemcsak selymet, hanem mezőgazdasági termékeket, fűszer-féléket, kerámiát szállítottak, s nemcsak az árucsereforgalom, hanem az érintett országos kulturális migrációja is ehhez az útvonalhoz kapcsolható. A szárazföldi kereskedelem fejlődése és fellendülése a muszlim országokban a mekkai zarándoklatokkal is kapcsolatba hozható, hiszen az évente ismétlődő zarándoklatok óriási tömegeket mozgósítottak, amelyek ellátásához töménytelen mennyiségű árura, főleg élelmiszerre volt szükség. A muszlim országok kereskedelme a 8-10 századra óriási fejlődésen ment át. A kereskedelmi útvonalak behálózták Kis-Ázsiát, az Arab-félszigetet és Észak-Afrikát. A karavánutak mentén szerájok épültek, ahol az utazók megpihenhettek, feltölthették megfogyatkozott víz- és élelmiszerkészletüket, s áruik egy részétől is megszabadulhattak. A szerájokhoz hatalmas raktárak tartoztak, hovatovább a nagybani kereskedelem központjaivá váltak. A nagykereskedők itt raktározták és árulták feldolgozatlan áruikat és adták tovább a helybéli kiskereskedőknek.

A nemzetközi kereskedelmi utak mentén hatalmas városok jöttek létre, kialakult az árucsere-forgalom intézményrendszere. Kezdetben csak a szerájokban, később azokon kívül is óriás raktárépületek épültek, melyeket funduq-nak, vagy hán-nak neveztek.[1] Nagy kiterjedésű udvarokat zártak közre a 2-3 emeletes közraktárak, melyeket fedett átjárók kötöttek össze. A hánok nemcsak raktározták az árukat, hanem egymással is árucsere-kapcsolatban álltak. Az allepói üvegedényeket szíriai termékekkel együtt damaszkuszi kereskedők árulták, az Indiából származó ámbra, fűszerek és értékes faanyagok az egyiptomi kristályüvegekkel és szövetekkel egyiptomi zsidók hánjaiban halmozódtak. A közepes nagyságú városokban a hánok száma száz alatt lehetett, de a nagyvárosokban, mint Kairó vagy Bagdad, melyek a muszlim hitélet és kereskedelem szervezésének központjaivá váltak a kora-középkorban, a hánok száma több százat is elérhetett.[2] A hánok a tőzsde szerepét is ellátták, áraikat a mindenkori kereslet-kínálat határozta meg. A Koránban lefektetett törvények szerint az állam csak háború vagy éhínség idején avatkozhatott az árak szabályozásába, akkor is csak az alapvető élelmiszerek – kenyérgabona, datolya, olaj – esetében. Forgalmuk kiváltképp a zarándokútra induló karavánok összeverődésének idején nőtt meg, több tízezer embert kellett főleg élelmiszerrel ellátniuk.[3] A leggazdagabbak azonban minden bizonnyal a kézművesek, ékszerészek, kelmeárusok hánjai voltak. Népes kiszolgálószemélyzet, teherhordók, árukezelők, kutyás éjjeliőrök biztosították a zavartalan kereskedelmet és az áruk biztonságos őrzését. A nagyvárosokban, kikötők mellett vásárokat rendeztek, ahol főleg gabona, datolya, olaj, szőnyeg, aszalt gyümölcs, sózotthal, szappan és faáruk cseréltek gazdát. A vásárokat a városok központi helyén, nagyforgalmú tereken vagy kikötők szomszédságában tartották.[4] A török nyelv perzsa eredetű jövevényszóval (pazar, bazar) jelöli a vásártartásra kijelölt napot.[5] Hagyományos csütörtöki (persembe pazari) és keddi (sali pazari) vásárokat tartottak, s nyilván a hét utolsó napja is vásárnap volt, mert pazar szóval is illették.[6]

A vásári forgatag, az árubőség és az állandó vásárhelyeken jöttek létre a keleti kereskedelmet leginkább jellemző bazárok. Eredetileg fedett utcasorok voltak, amelyekre kétoldalt nyíltak az üzletek. Elsősorban az éghajlattól függött, hogy milyen formában alakították ki a a bazárokat. A középkori Iránban Turkesztánban, a Kaukázuson túli vidéken, Afganisztánban és Mezopotámiában a bazárokat boltíves tetőkkel borították, de Szíriában és Egyiptomban, ahol kevés a csapadék, a gerendákra terített gyékényszőnyeg is megtette. A Fekete-tenger és a Kaszpi-tenger vidékén nyitott bazárt építettek, de a járókelőket szélesre hagyott eresz védte az esőtől.[7] Törökország területén ma is megtalálható mindkét forma. A csapadékos vidéken a fedett bazár jellemző, míg Belső-Anatólia városában a nyitott bazár. A boltok és kézművesműhelyek rendszerint együtt épültek, s mindmáig így is működnek, megvalósítva az árutermelés és kereskedelem komplex egységét. A bazárok ily módon rendszerint egyetlen szakma, céh kézműveseit is kereskedők fogták össze. Valóságos utcasorokat alkottak a különféle mesterségek és üzleteik. Jó részüket szinte érintetlenül megőrízte az idő, mások viszont az átalakuló életmód áldozatául estek. Legszemléletesebben talán a nemezelők esete példázza az utóbbit. Törökországban Balikesir környékén, Afyonban, Konyában, ahol még élő mesterség a nemezelés utcasorra fűzve egymás mellett találunk 10-12 boltot és műhelyt, Iszpartában pedig már csak az utcanév utal a hajdan volt pezsgő életükre. Általánosan elmondható, hogy a nagy bazárok a települések központjában jöttek létre, közéjük szétszórtan telepedtek meg az egyéb szakmák – pékek, pecsenyesütők, italárusok bódéi: A szakmánkénti tömörülés nemcsak az árak, hanem a minőség ellenőrzését is szolgálta. A kontárokat nem tűrték maguk között, szigorúan büntették őket. Apróbb csalások azonban mindig is voltak, az aranyművesek „finoman ráleheltek a mérleg egyik serpenyőjére, vagy viaszt ragasztottak az aljára”. A súlyok nem voltak egységesek. Nemegyszer városonként sőt mesterségenként változtak. A ratl Mekkában 120 dirhemet ért (1 dirhem = 3,28 gr), Kairóban 440, Bagdadban 130, Damaszkuszban 600, Szíriában 600, Aleppóban 720, Konstantinápolyban 1200, az Eufrátesz-parti Harranban 720, Jeruzsálemben 800, dirhemmel volt egyenértékű. A szabvány szerinti könyök hat ujjnak felelt meg. (Egy ujj 6 egymás mellé tett árpaszem szélességének felelt meg, egy árpaszem viszont 6 egymás mellé fektetett öszvérfarokszőrrel volt egyenlő szélességű.)

Nem csoda, hogy kevesen ismerték ki magukat a mértékegységek között. Annak ellenére, hogy a mértékegységeket hitelesítették, a fémek ötvözetét szabványok írták elő nem kevés bonyodalom származott a számításokból, jócskán akadt dolguk a bazárok rendtartóinak. A korabeli magyar források közül 1553-ból Dernschwam János [8] feljegyzései a legbecsesebbek, aki Konstantinápolyban kereskedőudvarok, vámházak, boltok, szatócsbódékon kívül bedesztenekről [9] is tudósít: „… a bedesztennek nevezett két nagy kereskedőcsarnokot, amelyet a császár kőből építtetett és boltoztatott amelyekben mindenféle aranyholmit és selyemárukat árulnak (…) ennek a két kereskedőháznak felül nincsenek boltozatai csak négy faluk áll és középen néhány pillér és elválasztó fal, két szintben, erős kváderkőből; a templomokhoz hasonlóan ezeken nyugszik a boltozat; az ablakok a magasban vannak. És a falak mentén minden árussorban magasított dobogók állnak, melyek másfél bécsi rőf magasak, kifelé pedig két rőf szélesek, miáltal hat ember egymás mellett elfér a piaci árussoron. (…) Ez a két kereskedőcsarnok a legelőkelőbb egész Konstantinápolyban, bennük sok-sok országból érkezett mindenféle selyemholmit árulnak a különböző nemzetiségű kalmárok.”[10] Minden bizonnyal a mai isztambuli fedett bazár elődjéről kaptunk képet. Minden bazársoron megtalálható a nyalánkságok szentélye, az édességbazár, ahol helvát és más keleti ínyencséget, mézes ostyát, cukorkát, gránátalmával, gyömbérrel, ánizzsal ízesített finomságokat árulnak. A török árucserét tekintve nincs olyan éles határ a bazár és a piac között, mint gondolnánk. Ha meg kellene fogalmaznunk a különbséget, azt kell mondanunk, hogy a bazár értékes áruk és kézműves műhelyboltok, a piac pedig idényáruk, kommersz termékek árucseréjének színhelye, kerete. A vásár és bazár fogalma többé-kevésbé napjainkban is fedi egymást. A piacot csarsi (çarşi) névvel jelöli a török nyelv, ami az elárusító helyre, térre utal.[11] A piactartás idejét nem szabályozták, emberemlékezet óta a városokban exponált helyeken minden nap tartanak piacot, ahol szezongyümölcsöt, zöldségfélét, sajtot árulnak. A falusi termelők ide hozzák portékáikat, a nomádok a kecskebőrtömlőbe ömlesztett sajtot. Azonban helyileg jól elkülönítik az élelmiszer- és takarmánypiacot, és állatpiacot, ahol éppúgy árulnak nyergelni való szamarat, áldozati állatnak szánt juhot, mint asztalra való szárnyast. A középkor óta a keleti városokban a bazárok, vásárok, szabadtéri piacok, szatócsboltok mellett sajátos színfoltot jelentettek a vándorkereskedők, akik apró csecse-becséket, olcsó árukat kínálva rótták az utcákat. Nyaranta jégárusok lepték el az utcákat, s tömbökben vagy reszelt pelyhekben árusították a gyümölcsök, serbet hűtésére használt jeget. A forró égövi országokban töménytelen mennyiséget használtak el nyaranta, ezért jó előre biztosították a kellő mennyiséget.

Télen hatalmas medencéket engedtek tele forrásvízzel. A tetején képződött 2-3 cm-es réteget baltával, csákánnyal felszerelt munkások hada aprította, s csúsztatta a külön e célra épített boltíves vermekbe. Több száz tömb jeget halmoztak fel a jégtározókba, ahonnan a mozgó jégárusok vételezhették készletüket. Ahol mód volt rá, Perzsiában és Afganisztánban jégtározó barlangokban tárolták a jeget, Mezopotámiába az iráni hegyekből szállították. Itt állami irányítás alatt állt a jégelosztás.[12] A vízárusok éppúgy hozzátartoztak a keleti utcák képéhez, mint jegesek. Folyókból a városokat összekötő vízvezetékekből töltötték fel tömlőiket „egy szamárra jobbról, balról egy-egy vizestömlőt raknak, hajtója utcáról utcára menve rikoltozza, hogy „vizet vegyenek”, az árát pedig a kimért mennyiségben szabja.” – írja Georgievics Bertalan, Egy fogoly útja Törökországban címmel 1526-39-ben írt feljegyzésében.[13] A víznél nagyobb kincs nincs a forró éghajlatú országokban. Különösen a kora-középkori zarándoklatok idején nőtt meg az értéke, amikor a zarándokútvonalba eső városok lakossága a többszörösére duzzadt. Aly Mazahéri írja: „1011-ben az utazás ideje alatt egy pohár víz kétszáz ezüstbe került; 1012-ben a garmaták betömték a kutakat, 15 ezer ember lelte halálát”.[14] A mozgó vízárusok azóta nem tömlőből, hanem mívesen munkált, hátukon hordott víztartályból ibrikkel töltik a vizet, de ma is hozzátartoznak a keleti városok képéhez. A kereskedőréteg a társadalmi rangsorban mindig megbecsült helyen állt. Rendszerint külön városnegyedekben laktak. Ibn Battúta [15] 14. századi arab utazó így jellemzi a Földközi-tenger partján fekvő Antalya viszonyait: „A város különböző rétegei teljesen elkülönülnek egymástól. A keresztény kereskedők egy kikötő elnevezésű területben laknak. Városrészüket fal veszi körül. (…) A mohamedán lakosság magában a városban lakik. Itt van a főmecset, egy medresze, sok fürdő, hatalmas piacok.” Az oszmán birodalomban, szinte csak a kereskedők járhattak-kelhettek szabadon. Dernschwam János már idézett írása szerint: „A zsidók és az idegen kereskedők Lengyelországból, Oroszországból, Oláhországból és Magyarországról foglalkozásuk űzése céljából ki- és beutazhatnak. Mindenütt szabadon közlekedhetnek árujukkal, csak a vámot kell megfizetniük a császárnak. Abban a szerájban szállnak meg, amelyikben akarnak, a saját viseletükben járhatnak, kelhetnek.”[16] Szabad mozgásterük lévén nemcsak az árujuk jutott el idegen tájakra, hanem az információkat is hozták-vitték. Nem egyszer a változások hátterében is ők álltak. Idegen népek kultúráját honosították meg, ha megragadtak valamely területen.

Nekik köszönhetően terjedt el a keleti civilizáció számos eleme Európában. Távol- és Közel Keleten a kínaiak, arabok, görögök, törökök, örmények közül kerültek ki a legjobb kereskedők, akik a világ minden tájára eljutottak. A közlekedés forradalma nem hagyta érintetlenül a keleti országokat sem. A régi karavánutak nyomán műút fut, autókonvojok szállítják az árukat, a hagyományos árumozgatás, teherhordás módszerei számos helyen megmaradtak, a nagy kontraszt ellenére jól megférnek egymás mellett. J e g y z e t e k 1. Mazahéri, 1989. 236. 2. u.o. 237. 3. A bagdadi kalifák a 10. században rendelték el, hogy a mekkai zarándokok nagy csoportokba verődve, karavánokkal utazzanak. Bagdad, Kairó mellett a muszlin kereskedelem központjává is vált. Mazahéri, 1986. 28. 4. Mazahéri, 1989. 238. 5. Türkce sözlük (Török értelmező szótár) 1988. 1171. pazardzsi = vásározó, pazarbasi = vásárt irányító rendész 6. A pazar átvitt értelmű jelentése a törökben: bőség 7. Mazahéri, 1989. 239. 8. Dernschwam János az erdélyi sókamarák vezetője 1553-55 között a Verancsics Antal vezette követséghez csatlakozva felkereste a szultán kisázsiai táborhelyét. Utijegyzetét Tardy Lajos adja közre. Tardy, 1977. 277-414. 9. A perzsa eredetű bezzázisztán hosszasan formálódott, míg a bedeszten alakot felvette. Fedett csarnokot jelent, amelyben értékes árukat kínálnak. 10. Tardy, 1977. 350. 11. Csarsi (çarsi – çar – şu) Perzsa eredetű szó. Csár = négy, şu = oldal. Piacot jelent, azt a négyoldalú teret, ahol a boltok, bódék találhatók. Türkçe sözlük, 1988. 281. 12. Mazahéri, 1989. 215-252. 13. Közreadja Tardy, 1977.182. 14. Tardy, 1977. 277. 15. Ibn Battúta (Mohamed ibn Mohamed Ibrahim ibn Mohamed ibn Ibrahim, ibn Juszuf Abú – Abdullah), a középkor legnagyobb arab utazója, 1304-1377. élt. Bejárta Kínát, Indiát, a mongol Aranyhorda területét, a kisázsiai országokat és Afrika jó részét. Kiváló megfigyelő volt, feljegyezte a különféle népek szokásait, áruikat, áraikat. Nem a földrajzi feljegyzései, hanem a néprajzi adatai miatt lehet hálás neki az utókor. A mintegy 30 éven át tartó utazása 75 ezer mérföldnyi utat járt be, túlszárnyalva elődei és a kései utódok teljesítményeit is. Utijegyzeteinek kivonatát arab, török, angol, francia nyelvek után 1964 óta magyarul is olvashatjuk Boga István fordításában. 16. Dernschwam János: Utazás Konstantinápolyban 1553-55. Tardy, 1977. 277-414. I r o d a l o m -Brett, Michael – Forman Werner 1985 A mórok. Az iszlám nyugaton. Budapest -Dankó Imre 1991 A javak cseréjének néprajza. Debrecen -Goldziher Ignác 1980 Az iszlám. Budapest. -Ibn Battúta zarándokútja és vándorlásai (ford. Boga István és Prileszky Csilla) Budapest, 1964. -Mazahéri, Aly 1989 A muszlimok mindennapi élete a középkorban a 10-től a 13. századig. Budapest -Sakhai, Essie 1991 A keleti szőnyeg. Budapest. -Tardy Lajos 1977 Rabok, kalmárok az Oszmán Birodalomról. Budapest. -Türkçe sözlük. Ankara, 1988.
Bartha Júlia