„Gyűrűk Ura élőben! Vannak itt tündék, lökött törpök, orkok és még macskák is” – interjú Cybermaccsal Isztambulból

„…Miként lehet fejest ugrani a rózsaszín ködbe, fürdőruha nélkül. Aztán kiderül, hogy a köd alatt nincs medence, csak sziklák…” – Cybermacs

Cybermacsot, polgári nevén Tóth Istvánt mindenki ismeri, aki egy kicsit is elmerült a Törökországról fellelhető online információk világában. Népszerű blogja, az Isztambul kalandok sajátságos humorral fűszerezve mutatja be az ország szépséges és gyötrelmektől barázdált arcát egyaránt, elmondása szerint a mosoly a legjobb módja a túlélésnek. István ritka, mint a fehér holló, hiszen sokkal több magyar nő él Törökországban, mint férfi, különösképpen, ha házasságkötésről van szó. Hogyan látja a nők dilemmáit egy beavatott, és valóban élnek közöttünk tündék, lökött törpök, orkok és macskák is?

Hogyan kezdődött? Hogyan ismerkedtetek meg a feleségeddel?

Akkoriban, 2004-ben, még létezett egy olyan internetes csevegő program, hogy ICQ. Ennek a legnagyobb, és a többi programnál a mai napig is hiányzó erőssége az volt, hogy ország, nem, kor, hobbi, stb. alapján lehetett rajta embereket keresni. Rengeteg internetes barátot találtam a segítségével.

A mi esetünkben éppen a feleségem talált meg engem. Neki már volt egy magyar ismerőse, akit jó fejnek talált, és gondolta, körbenéz hasonlók után. A helyzet érdekessége, hogy nemhogy nem terveztünk komolyabb kapcsolatot, de még én segítettem neki, hátha összejön a másik fiúval.

Aztán egyre többet és egyre több mindenről beszélgettünk. Egyik este az utazás volt a témánk. Míg a törökök alig hagyják el az országukat, én addigra már fél Európát bejártam. Így a feleségem megkérdezte tőlem, nincs-e kedvem Isztambult is megnézni. Persze, hogy igent mondtam!

Arra gondoltam, hogy olcsó lesz, mert tél van, én pedig egész végig a Boszporusz partján – kb. ennyit tudtam akkor Isztambulról – fogok napozni. Ráadásul 2006-ban volt a napfogyatkozás, melyet Törökországból is meg lehetett figyelni. Gondoltam, legalább megnézem az országot.

Persze, mint kiderült, Isztambul egyáltalán nem olcsó. Én pedig végig fagyban, esőben, hóban, hóviharban jártam a várost. De ettől csak még izgalmasabb lett!

Vagyis te már „Törökország-szindrómásan” utaztál Isztambulba? A Törökország-szindróma alatt félig komolyan, félig humorosan azt értem, amit sokan a következőképpen írnak körül: ha egyszer kapcsolatba kerülsz az országgal, kitörölhetetlen nyomot hagy benned, és teszel róla, hogy legyen folytatás. A szindrómáról nyilatkozók többsége hölgy, de a férfiaknál is létezik ez a fajta varázs? Benneteket is rabul ejt?

Én másképpen éltem meg. Már 7 hónapja szinte minden éjjel a török lánnyal beszéltem, rengeteget megtudtam a kultúrájukról. Kiderült, hogy nem arabok, nem a 15. században élnek, meg a hasonló dolgok, amiket akkoriban otthon gondoltunk. Ezzel együtt nagyon készültem az első isztambuli túrámra. Mindent elolvastam a témában, amit akkor a – mai szemmel nézve kezdetleges – interneten fel lehetett lelni. Így nagyjából képbe kerültem, hova is megyek.

A sztereotípiákat azonban nem lehetett ilyen könnyen legyőzni. Egészen addig, míg meg nem álltam az Ayasofya előtt. Akkor körbenéztem, és láttam, hogy ez éppen olyan európai város, mint a többi, ahol eddig jártam. Pedig akkor még mit sem tudtam az olyan banki toronyházakról, amik Leventben vannak.

Isztambult már az első nap megszerettem. A varázs engem is elkapott. Ezt még jobban fokozta, hogy az egyik étterem kertjébe minden este behívtak egy ajándék teára. Nagyon nagyokat beszélgettük ott.

A török lány minden nap dolgozott, így napközben teljesen egyedül maradtam. Még sosem jártam ennyire egyedül: idegen föld, idegen kultúra, idegen nyelv. Talán ez az egyedüllét is segített, hogy rengeteg emberrel megismerkedtem, és csak a fele akart eladni valamit. Ez volt az első alkalom, hogy egy várost valóban megismertem. Most nemcsak úgymond beültem a moziba, aztán hazamentem. Hanem a felkészülések, éjszakai csetelések és a helyiekkel való beszélgetések egy sokkal mélyebb világot mutattak meg. Ezek után az összes korábbi európai utam üres képeslapnak tűnt.

Ráadásul a török lányból végül török barátnő lett. Többé már nem lehetett ellenállni Isztambul vonzerejének…

Férfiszemmel hogyan látod, mi csavarja el a magyar hölgyek fejét Törökországban?

Ahhoz, hogy ezt megértsük, először a török nők iránti elvárásokat kell megvizsgálni. A török fiúknak nagyon fontos, hogy milyen állapotban kapják meg azt a nőt, akit feleségül vesznek. Ha nekik nem is, de a környezetüknek, főként az anyjuknak mindenképpen. Ezért csak olyan nőt vesznek el, olyat vehetnek el, aki biztosan szűz. Ezt jelképezi a piros szalag is, amit a menyasszony a derekára köt. És rögtön ellentmondásba kerülünk, mert a fiú elvárja, hogy a felesége mindezek ellenére lepedőakrobata legyen. Emiatt a török nők nagy része nem kapható meg egykönnyen.

Akkor ezért nem tobzódnak itt a magyar pasik? Hisz a török nők csinosak!

Igen, a török lányok nem engedhetik meg maguknak, hogy mindenféle kalandjuk legyen az ismeretlenből, ráadásul Európa fertőjéből, feltűnő pasikkal. Ezt csak nagyon kevés család tűri el.

Vissza a török férfiak titokzatos vonzerejére…

Az interneten a fiú azt látja, hogy az európai nők mennyire laza erkölcsűek, mennyire menők, stb. Ők Európáról éppen úgy gondolkodnak, mint ahogy az európaiak a háremről.

Most pedig képzeljük el a török fiút, aki a tengerparton dolgozik egy szállodában: a hárem, a menü ott fekszik a lába előtt egy csomó fiatal, sokszor szőke hajú, fürdőruhás nő képében. Ráadásul rengetegen vannak, és hetente érkezik az újabb szállítmány. És hetente el is mennek. Ez egy roppant jó gyakorlóterep nekik. Lényegében nincs veszítenivalójuk.

Egy kacsintás ide, egy oda. Ha nem jön be, megyünk a következőre. Előbb-utóbb sikerül. A kulcs végül megtalálja a zárját. És a zár is a kulcsot. Egy kulcs pedig naponta akár 100 zárat is kipróbálhat. Jóval többet, mint amit otthoni körülmények között 3-4 év alatt.

Itt a lényeg: mindez roppant nagy önbizalmat ad, és a lányok szeretik az önbizalmat. Én nem gondolom azt, hogy a török fiúk vonzóbbak lennének. Szerintem sokkal inkább arról van szó, hogy az intenzív próbálkozások miatt sokkal könnyebben megtalálják azokat, akiknek az ő stílusuk egyébként is bejön. Nagyon sok magyar lány megy le úgy a török tengerpartra, hogy nem történik velük semmi.

Ezek szerint a török férfiak kitartó próbálkozásainak a nagy étvágy és az ismeretlen felfedezése iránti vágy is fontos mozgatórugója. Van még valami, ami le kellene, hogy hűtsön bennünket egy kicsit?

A fiúk több vasat tartanak a tűzben egyszerre. Sokkal többet. És legtöbbször eszük ágában sincs a kapcsolatot komolynak gondolni. Vagy ha mégis, akkor ismét ott vagyunk, hogy a környezetük nem nézni jó szemmel. Óriási tradicionális különbségek vannak egy isztambuli és egy nem isztambuli fiú között. A tengerparti szállodákban pedig általában nem isztambuliak dolgoznak. Hallottam olyan esetről, ahol a fiú anyja öngyilkossággal fenyegetőzött, ha nem hagyja el a külföldi lányt.

De ne feledjük el, hogy a fiú és köztünk 1000 km-nél is több távolság lesz, miután hazaértünk a nyaralásból. Őt pedig otthagytuk a sok-sok bikinis nő között, a terített asztalnál. És nem ismerjük sem a nyelvét, sem a kultúráját. Ezt nagyon sokan ki is használják!

Szokták mondani a magyar lányok, hogy szegény török fiú nem tud Magyarországra jönni, mert ez meg az, nehéz a vízum, stb… Ha egy magyar fiú mondaná, hogy nem tud felmenni Budapestre, Miskolcra egy randi miatt, akkor igencsak furcsán nézne rá mindenki, és hamar dobnák. Az ilyen hogy gondol egy kapcsolatot komolynak?

Pedig a török fiúnak is csak annyit kell tennie, hogy bemegy az útlevelével a sarki utazási irodába és máris indulhat Magyarországra. Igen, a törököknek nagyon kevés szabadnapjuk van, drága az útlevél kiváltása és ehhez hasonlók. Ezek azonban nem megoldhatatlan problémák, és a leküzdésük is könnyű.

Egy olyan lovag hogyan fog a tenyerén hordozni, megvédeni minket, ha még egy nyomorult európai utazást sem tud elintézni? Mit fog ez akkor csinálni, amikor tényleg szükség lesz rá? Csak példaképpen az esküvői papírok esetében? És ő fog kiállni mellettünk, amikor találkozunk a 300 rokonával?

A török lányból török barátnő lett, és Isztambul a maga varázserejével beszippantott: jöttél és maradtál. Te hogyan élted meg a kultúrsokk első fázisait, milyen volt az első időszak a kiköltözésed után?

Bármennyire is furcsa, a legtöbb nyavajám abból van, hogy fiú vagyok. Meg külföldi. Tőlem azt várják el, hogy üljek a kanapén és mosolyogjak. Majd mindenki megcsinál helyettem mindent. Egyébként is a törökök úgymond maguknak valók. Jól elvannak egymással. A külföldinek meg az a dolga, hogy eljöjjön nyaralni, szórja el a pénzét, aztán menjen csak haza szépen.

Ráadásul rengeteg időnek kellett eltelnie, mire sikerült a nyelvet annyira megtanulnom, hogy a rokonokkal, akik nem tudnak angolul, végre beszélgethessek. Addigra pedig teljesen be lettem skatulyázva. Amolyan itt egy váza, itt egy asztal, itt egy külföldi rokon, itt egy szék, itt egy függöny –  így teljes a nappali. Ha egy-két dolog eltűnik, nem veszi észre senki.

Az, amit Magyarországon elértem, mintha nem is létezne. Hiába jártam be szinte egész Európát, hiába vagyok itt évek óta, az ő szemükben akkor is új vagyok, nem ismerek semmit. Pedig egy hónap után már jobban ismertem az İstiklâl Caddesit, mint akik ott dolgoztak.

Mindez az elején roppant frusztráló volt, hogy csak üljek és mosolyogjak. Miközben én egy nagyon aktív ember vagyok, ennek egyik levezetése egyébként a blogom is.

„Végül a megoldást az hozta, amit azóta is ajánlok mindenkinek: a dolgokat nem kell komolyan venni, az ember legyen önmaga.”

A kulturális különbség biztosan számotokra is feladta a leckét és az összecsiszolódáshoz idő kellett. Mit gondolsz, sokan hol követnek el hibát, ha már benne vannak a párkapcsolatban?

Szerintem a legtöbben ott rontják el, hogy vakon beleugranak a rózsaszín ködbe. Ez most mindegy, hogy Törökország, Spanyolország, vagy Anglia. Ez egy másfajta világ, más nyelvvel, más kultúrával. Erre fel kell készülni.

Kimegyünk, kiköltözünk egy olyan országba, amiről semmit se tudunk. Ahol ráadásul senki se beszél angolul. Ilyet józanésszel ritkán csinálunk. Ha valaki azt mondaná, hogy van egy jó állás Guadelupen, azért legalább azt megnézném, hogy melyik földrészen található.

A törököknél pedig rengeteg olyan fontos dolog létezik, ami csak a házasság után jön elő. Elsősorban a rokonok. Ha megvan a fiú vagy a lány, akkor teljes erővel kell az anyósjelöltnek udvarolni. Nagyon sok családban ő a pók, aki a háttérből irányítja a szálakat. Mi magyarok már elszoktunk attól, hogy mennyire fontos az anyós szerepe egy családban. Míg a törököknél simán látni 50 éves multicég igazgatót is, aki lehajtott fejjel rohan ki a tárgyalásról, mert anyukája hazahívta ebédelni. Nekünk nagyon fontos, hogy az anyóssal jó kapcsolatot tudjunk kiépíteni. Vagy pedig az alfa nőstény szerepét kell kiharcolnunk. De ezt nem nagyon ajánlom senkinek.

Mindemellett nem szabad teljesen behódolni sem! Meg kell találni azt az állapotot, hogy mindkét irányba meglegyen a kölcsönös tisztelet.

Egy ízben arról elmélkedtél valamelyik cikkedben, hogy sokkal jobb férfiként külföldre házasodni, mint nőként. Akkor érdekes érveket sorakoztattál fel, melyek közül a legfontosabb, hogy a trónörökös érkezésekor könnyebb az anyának, ha hazai terepen mozog: ismeri a nyelvet, a szokásokat és a családját is. Szerinted mire figyeljen egy nő, ha nem akarja, hogy a társadalmi nyomás és az elvárások bedarálják, függetlenül attól, hogy van közös gyermek vagy nincs?

Hürrem szultána nagyon jó példája, miként lehet ebből az útvesztőből kilábalni. Bár ez a lehetőség csak az egyik út. A magyar lányok nincsenek hozzászokva, nincsenek felkészülve, hogy ők is a török sorozatok zűrzavaros hálóinak főszereplői lesznek.

Miközben a túloldal minket akar betörni, a mi célunk nem az ellenség legyőzése. Nem az, hogy mindenki behódoljon nekünk. Bár kétségkívül ez is megoldás. Azzal, hogy átvesszük az alfa nőstény szerepét, csak magunkat bástyázzuk be. Ez se a fiúnak, se a szüleinek nem lesz jó. „Te meg milyen hárpiát vettél el fiam?”- ugye? A cél a békés együttélés. Ezt pedig leginkább a kölcsönös tisztelettel lehet elérni.

Nem könnyű, és a lánynak rendkívüli diplomáciai érzékekkel kell egy vékony kötélen egyensúlyoznia. Ráadásul roppant hátrányos helyzetből indulunk: mi vagyunk azok, akik az erkölcsi fertőből érkezünk, akik nem tudnak még egy dolmát sem rendesen összesodorni. Bezzeg, ha az okos, egyszem fiú egy jól nevelt – azaz betört, irányítható – török lányt vett volna el!

Ehhez pedig le kell vetni dolgokat. Pl. ha elküldenek a boltba krumpliért, akkor el kell menni. És ha hazaértünk, nem szabad a török rokonainkat a krumplival megdobálni. Lehet, hogy az anyós nem a legjobb társaság, de ő a kapu mindenre. Legyünk vele jóban, menjünk el együtt piacozni és ehhez hasonlók.

A kölcsönös tisztelet talán akkor a legfontosabb, ha megérkeznek az utódok. A párunk anyjának éreznie kell, hogy fel tudunk nevelni egy gyereket. Ha eddig nem sikerült az elismerést kialakítani, akkor rendkívül nagy harcok elé fogunk nézni. Mindezt leginkább a párunk bánja, mert ő fog két tűz közé kerülni, és valószínűleg esténként inkább a sarki férfi klubban fogja az idejét tölteni azon sorstársaival, akik szintén félnek hazamenni. Ha nagyon nem megy a gyerekneveléssel kapcsolatos egyezkedés, érdemes bevetni a csodafegyvert: a doktor mondta, hogy így kell.

Ha férfiként jobb külföldre házasodni, ez hogy csapódik le a te hétköznapjaidban? Férfiközpontú társadalomba érkeztél, és említetted korábban, hogyegy külföldi férfi felé nincs nagy elvárásai a török családnak. Meg kellett-e küzdened azért, hogy elfogadják azt, igenis te lettél a családfő?

Tőlem nem várnak el semmit. Sőt! Külföldiként azt csinálok, ami csak jól esik. És ezért nem is kell csinálnom semmit. A cél azonban a békés együttélés, ezért nekem is tennem kell. Végül is, nem azért jöttünk, hogy meghódítsuk az országot. Nekem is fontos, hogy a rokonok ne érezzék úgy, hogy elveszett egy lányuk, elvitte egy külföldi. Ezt olyan diplomáciai tettekkel próbálom ellensúlyozni, mint pl. elhívom az apósomat sörözni, beállítom az internetet, hozok krumplit a közértből.

Olyan dolgok ezek, amiket senki sem vár el tőlem, és így küzdhetek azért, hogy kevésbé legyek kívülálló. Bár pont azzal, hogy meg tudom csinálni az internetet és hasonlóakat, sokszor kezelnek úgy, mintha másik bolygóról jöttem volna.

A cikkeid mindegyike arról árulkodik, hogy humorral próbálod áthidalni az itteni hiányosságokat vagy elszenvedett bosszúságokat, és megbocsátó félmosollyal, ugyanakkor a legmélyebb tisztelettel írsz a törökökről. Hogy lehet ide úgy beilleszkedni, hogy az ember boldogan, mosolyogva tudja szemlélni maga körül a világot – éppen úgy, mint a mesékben?

Úgy kell élni, mint a mesékben! A lényeg, hogy fel kell venni a török ritmust: nem kell a dolgokat komolyan venni. Nevetni kell az életen, nem bosszankodni. És ha nagyon nem bírjuk, keressünk valakit, akinek kiönthetjük a bánatunkat. A szomszédomban van egy süketnéma bácsi. Neki nyugodtan mesélhetek, akár magyarul is…

Ha kampányt indítanánk Törökország mellett, két mondatba belesűrítve mivel érvelnél?

Nem tudom, hogyan lehet egy ekkora, összetett, bonyolult, barátsággal és konfliktusokkal teli, 10 000 éves történelemmel, megszámlálhatatlanul sok természeti kinccsel rendelkező országot két mondatban leírni.

Gyűrűk Ura élőben! Vannak itt tündék, lökött törpök, orkok és még macskák is…

K. Tengeri Dalma – Türkinfo