Precedens értékű lesz-e a koszovói precedens? (I. rész)

ELTE docense. Papp Gábor: A Balkánról beszélgetve Parkinson egyik törvénye jut az eszembe: ami elromolhat, az el is romlik. Ennek nyomán kérdezem: egyáltalán megoldható-e a balkáni helyzet? Az a helyzet, amit „Európa beteg emberétől”, a Török Birodalomból örököltünk a 19. század végén. Időnként elcsendesednek, elhalkulnak azok a viharok, amelyek ebben a térségben már jóval a Török Birodalom bomlása előtti időszakban kezdődtek, de számíthatunk-e arra, hogy valamikor végleg elülnek majd ezek a feszültségek? És rögtön fölteszem beszélgetésünk másik alapkérdését: az, ami most Koszovóban és Koszovó kapcsán zajlik, az európai politika, világpolitika vagy esetleg már világtörténelem? A kérdést az indokolhatja, hogy Koszovóban most olyan fejleményeknek vagyunk a tanúi, amelyek a második világháború utáni történelemben precedenst teremtettek.

Juhász József: Ott kezdeném, hogy megoldhatók-e ezek a problémák. Persze ha kellő történelmi távlatban nézzük: olyan általános értelemben, hogy ezek majd egyszer egy egységes Európában feloldódhatnak… P. G.: …a 22. századról beszélgetünk? J. J.: …ha például a francia-német megbékélés előrehaladhatott, akkor ezt miért ne tudnánk elképzelni a szerb-albán vagy bármely más délkelet-európai szembenállásról. De ez valóban hosszú távú történelmi perspektívát igényel. Amit ma, rövidebb távon lehet és kell tenni, a politikailag belátható időn belül, az inkább a probléma kezelése: meg kell akadályozni, hogy ezek a konfliktusok fegyveres összecsapásokban kulminálódjanak, és meg kell kezdeni az új struktúrák kiépítését. Amit ma próbál csinálni az úgynevezett nemzetközi közösség, az leginkább ezzel a válságkezelő attitűddel írható le. És azt gondolom, hogy ha megint egy kicsit nagyobb távlatból nézzük, mondjuk az 1990-es évek kemény háborús periódusával vetjük össze napjainkat, nem is konkrétan Koszovót, hanem a térség egészének az 1999-ig, 2000-ig terjedő periódusát és az azóta eltelt éveket, akkor azt láthatjuk, hogy ez a válságkezelés nem is volt teljesen eredménytelen. Ebben az értelemben azt mondhatjuk, hogy a mai helyzet – bár nem válságmentes, különösen a koszovói kérdést illetően – inkább alacsonyabb intenzitású és ellenőrzés alatt tartható konfliktusként írható le, s valószínűleg nem is lehet jobbat tenni, mint folytatni ezt a válságkezelést, s nem kell belefogni valamiféle „végső megoldás” görcsös keresésébe. Persze nagy kérdés, hogy Koszovó hogyan illeszthető bele ebbe a válságkezelő folyamatba. Mert Koszovó kapcsán olyan „új típusú” határváltozásnak vagyunk a tanúi, amely az egész 1945 utáni világrenddel és a ma érvényes nemzetközi jogi normákkal összeegyeztethetetlen. S függetlenül attól, hogy szerintem a koszovói válságra ma már nincsen más, gyakorlatban végrehajtható megoldás, csak a tartomány függetlenítése, kétségtelen, hogy ez a – helyi viszonyokat tekintve talán helyes – függetlenítés olyan kérdések sorát is felveti, amelyek messze túlmutatnak a régió problémáin. Papp Gábor: Ara-Kovács Attila: Mélységesen egyetértek azzal, amit Jóska mondott, különösen az intonációval, vagyis, hogy ezt nem kell feltétlenül negatív folyamatként szemlélnünk. Mindennek megvannak a nagyon fontos pozitív, ráadásul világtörténelmi jelentőségű vonatkozásai. Kicsit elemelkednék ettől a konkrét balkáni szituációtól, és az egészet európai perspektívába szeretném helyezni. Nagyon fontos következményei és rendkívül érdekes politológiai tanulságai vannak e folyamatnak. A lényeg, hogy az eddigi értékválasztások, amelyekben a szuverenitás mindig nagy mértékben megelőzte a függetlenséget, az autonómiát vagy akár a regionális identitásokat…

Dérer Miklós: …a nemzeti önrendelkezést… A-K. A.: …így van, tehát mindez megváltozóban van, ez az Európai Unió magatartásából, állásfoglalásából egyértelműen kikövetkezethető. A szuverenitás mint olyan áttestálódni látszik az egész unióra, mely elkezd valamilyen módon végre egyetlen és szuverén államként működni; ugyanakkor e nagy, kontinentális állam befelé a szuverenitás helyett inkább a helyi, a regionális identitások, autonómiák kialakulását preferálja. Az unió perspektívájából szemlélve e folyamat nem újkeletű. Mindez ott volt embrionális állapotban a cseh és szlovák szétválásnál és a mostani skóciai függetlenedés eredményei is ezt tükrözik. Mindazonáltal a legtöbb ilyen kontinentális folyamat elsősorban regionális, és csak egy részük etnikai jellegű. Hangsúlyosan ilyen a mostani koszovói függetlenségi nyilatkozat, de hát a Balkánon vagyunk, itt nyilvánvalóan az etnikai szempont dominál. Így azon sem lehet csodálkozni, ahogy az eseményekre Belgrád reagált. Nekünk is volt Trianonunk, ha valakinek, akkor ezt épp nekünk meg kell értenünk. Mindemellett – egy másik szempontot említve – azt is látnunk kell, hogy végső soron az új helyzet Szerbia számára nagyon nagy lehetőségeket hordoz magában. Ha megtartanák belső problémaként ezt az állandó albán-szerb konfliktust, akkor semmi esély sem nyílna arra, hogy beindítsák azokat a modernizációs folyamatokat, amelyek feltétlenül szükségesek az uniós integrációjukhoz. Fogalmazhatnánk úgy is: ebben az esetben uniós perspektívájuk garantáltan a nullával lenne egyenlő. Visszautalok Juhász József kiváló könyvére, A délszláv háborúkra. Számomra e mű több fejezete igen tanulságosan azt bizonyítja: ha megmaradt volna a régi jugoszláv hatalmi intézményrendszer, egyszerűen nem lehetett volna demokratizálni az utódállamokat, mert érintetlenül maradtak volna a konfliktusforrások, így az etnikai jellegű konfliktusok is. Ez a lehetőség most – a szerbek számára nyilvánvalóan rendkívül sérelmes módon, de – kiiktatódik, és valamilyen hosszabb, nem máról-holnapra zajló fejlődési folyamat indulhat el, melyet egyesek, így az EU és az Egyesült Államok támogathat, mások – elsősorban Oroszország – fékezhet. Mindazonáltal – és az ellentmondások dacára – ez a térség, valamint az érintettek számára nagyon nagy esély. P. G.: Nagyon meggyőző volt, amit Ara-Kovács Attila elmondott az Európai Unió politikájáról. Azért bennem fölmerül a kérdés, hogy milyen mértékben hatott az uniós politika a koszovói folyamatra, és milyen mértékben történt az ellenkezője, mert én sokkal nagyobb hangsúlyt tennék arra, hogy a koszovói események és az Egyesült Államok Balkán-politikája – azaz Koszovó függetlenedésének igen-igen határozott támogatása – jelentősen befolyásolta az unió politikáját. Én nem mondom azt, hogy kész tények elé állította az uniót, de mindenesetre erősen korlátozta az Európai Unió mozgásterét. D. M.: Két dologról van szó. Van egy strukturális sajátossága és fejlődése ennek az egész ügynek, és van egy aktuálpolitikai vonatkozása is. A kettő nyilván összefonódik ebben az egész ügyletben. Azonban szeretnék az első körhöz visszamenni és egy kissé földhözragadtabb módon, de mégis ugyanezt az optimizmust kifejezni. Az 1990-es években, ha emlékeztek, valahogy az volt az elképzelésünk, hogy ha elvesszük a balkáni harcoló felektől a kalasnyikovot, akkor kimennek a kert végébe, leásnak, és előveszik a második világháborús Schmeissert. Ha azt elveszik tőlük, akkor újra kimennek a kertbe, tovább ásnak és előveszik az első világháborús Mannlichert. Ezt is elveszik tőlük, akkor tovább mennek a kovás puskáig, a jatagánig, talán egészen a kőbaltáig… Ez a helyzet azért sokat változott mára abban az értelemben, hogy például Szerbia kijelentette, hogy nem alkalmaz erőszakot a koszovói függetlenség megakadályozására. Általában is, az erőszak, a fegyver kultusza, ami egy tipikus balkáni konfliktusmegoldó módszer volt, úgy tűnik, kiiktatódott vagy legalábbis folyamatosan visszaszorul. Kiiktatódott a nemzetközi közösség hatására, azoknak a tapasztalatoknak a hatására, amelyek az 1990-es években olyan szörnyű módon józanították ki ezeket a helyi közösségeket és még a politikai elitjüket is, amely utóbbiak talán – lehet, hogy ezzel vitatkoztok – még „elmaradottabbak” is, mint a saját közvéleményük abban a vonatkozásban, hogy hogyan oldják meg ezeket a problémákat.

J. J.: Egyetértek, ezek valóban lényeges változások, amiket más példákkal is alátámaszthatunk: ki hitte volna például még nem is olyan régen, hogy Horvátországot manapság egy olyan koalíciós kormány vezetheti, amelynek egyik alelnöke a horvátországi szerb párt egyik vezetője? Vagy valóban igaz, hogy a szerb politika élesen és látványosan tiltakozik Koszovó elszakadása miatt, de többször – még Koštunica is, nemcsak Tadić, bár ő persze gyakrabban – elmondták, hogy erőszakhoz nem nyúlnak. Bizonyos értelemben tényleg azt mondhatjuk, hogy az, ami az elmúlt héten történt Belgrádban, a legkevesebb volt, ami történhetett, hiszen – ahogyan azt Ara-Kovács Attila is elmondta – Koszovó a szerbek számára Trianon-szindrómát jelent, és fájdalom nélkül nem lehet tudomásul venni. A-K. A.: Visszatérnék néhány szó erejéig arra, hogy mennyiben tekinthető ez az egész kérdés egy Amerika által az Európai Unióra oktrojált ügynek. Szerintem ez így egy téves interpretáció lenne. A szerb-albán konfliktus nem egy amerikai geopolitikai övezetben, nem az Egyesült Államok határtérségében, hanem az EU határán zajlott, ennélfogva az uniónak ezt mindenképpen kezelnie kellett, és kezelnie kell majd még egy jó ideig. És hogyan kezelje? Óvatosságot és kívülállást demonstrálva vonuljon ki, vagy álljon Belgrád oldalára? Ez már csak azért is történelmietlen megközelítés, mert nem szakíthatjuk ki az elmúlt évtized balkáni konfliktussorozatának egészéből Koszovót. Hol kezdődött a dolog? Daytonnal kezdődött, illetve azzal, hogy Amerikának végül is bombáznia kellett – hangsúlyozom: kellett – Szerbiát, le kellett állítania az etnikai tisztogatást, mert ezt az Európai Unió nem tudta vagy nem merte megtenni. Az amerikai szerepvállalást tehát nem geopolitikai érdek, hanem értékelvűség szülte. D. M.: Meg hát kardunk sem nagyon van… A-K. A.: Azt a politikát, amit Amerika Irakban visz, és azt a katonapolitikai csődtömeget, amit az ottani második beavatkozás okozott, nem kell feltétlenül minden amerikai vállalkozásra automatikusan rávetíteni. Washington balkáni beavatkozása kifejezetten egy értékmentő – bizonyos értelemben értékteremtő – folyamatnak bizonyul. Itt azért hadd tegyek egy kitérőt. Azt hittük a függetlenség kihirdetésének előestéjén, hogy az unión belül gyorsan kialakul majd valamiféle konszenzus ezzel kapcsolatban, két-három lépcsős elismerési fordulók lesznek, és valamilyen úton-módon ez a történet hamarosan lecseng. Jelen pillanatban nem ennek vagyunk a tanúi. Létezik néhány ország, melynek elemi érdeke lenne, hogy ne precedensként tekintsen Koszovóra, hanem olyan folyamatként, amihez nekik gyakorlatilag semmilyen közük sincs. Egy ilyen magatartás logikus lett volna ezen országok részéről, mert összhangban állt volna belső stabilitási és biztonságpolitikai érdekeikkel. De nem ezt teszik. Románia főként nem, de akár Szlovákiát is említhetném… Kormányszintű nyilatkozatok árulkodnak arról, hogy nyilvánvalóan precedenssé kívánják tenni ezt az ügyet, és szembefordulnak nemcsak kiemelt szövetségesükkel, az Egyesült Államokkal, de az Európai Unióval is. P. G.: Tisztázzunk egy fogalmat: itt precedens történt. A kérdés csak az, hogy ki fogja ezt a precedensre való hivatkozással más célokra is felhasználni. Tudniillik most fordult elő először, hogy egy etnikai közösség függetlenedni akart, és függetlenedett is.

D. M.: Itt azért vannak az eltolódásnál és a hangsúlykülönbségeknél nagyobb problémák is. Nem beszélek arról, hogy milyen politikai, kulturális vagy történelmi hagyomány van Nagy-Britanniában, és milyen a Balkánon. De arról kell beszélni, hogy az államhatárokat szentnek tekintették egészen mostanáig, tehát mindenbe belement a nemzetközi közösség, kivéve az államhatárok megváltoztatásába. Itt van például Afrika, ahol nem törzsi és nem etnikai alapon lettek meghúzva a határok, hanem az egykori gyarmattartók érdekeinek megfelelően, és mégsem nyúl hozzá senki, mert abban a pillanatban elindul egy szörnyűséges folyamat, ami megállíthatatlan. Egyelőre nem nyúl hozzá senki, de a jövőben ezt is valamilyen úton-módon rendezni kell, tehát ez egy nagyon fontos kérdés, amit fölvetettél… P. G.: Biztosak vagytok-e abban, hogy a nemzetközi közösségről van szó, nem pedig a nemzetközi közösség bizonyos egységeiről? Nem vagyok benne biztos, hogy 1999 óta az Európai Unió és az Egyesült Államok között teljes volt az összhang, pláne hogy előre felosztott szerepekben ment volna végbe ez a játék. Ez az egyik megjegyzésem. A másik pedig az, hogy Attila nagyon logikus érvekkel támasztotta alá, hogy a Balkán esetében a szuverenitás felé való elmozdulásról van szó. De hogyha ezt általános jelenségként értelmezem, akkor én nem hiszem, hogy látsz jelet arra, hogy például Kurdisztánnal kapcsolatban hasonló folyamatok fognak elindulni. Gondolom, nem fognak, mert a nemzetközi politika egyetlenegy jelentős szereplője sem fog a kurd függetlenség mellé állni. Tehát én kétlem, hogy valóban nemzetközi jelenségről van szó. Azt gondolom, hogy mindaz, ami a Balkánon végbemegy, azt a Balkánra, és kizárólag a Balkánra alkalmazott politikai játéktérkitöltésnek lehet nevezni. A-K. A.: Nagyon érdekes, amit mondtál és tanulságos is, de akkor hadd tegyem fel kérdésként: az EU vajon miért állította le gyakorlatilag Törökország tagfelvételének folyamatát, ha nem éppen azért, mert nem akarja importálni azokat a konfliktusokat, amiket például Törökország mondjuk örmény – és nem kevésbé kurd – vonatkozásban magával cipel? D. M.: Számomra a legnagyobb probléma az, hogy 1999-ben gyakorlatilag mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy mi lesz ennek a koszovói ügynek a végkifejlete, hogy a koszovói függetlenség valamilyen szinten be fog következni. Mi az oka annak, hogy egészen a prištinai függetlenségi nyilatkozatig csak viszonylag alacsony szinten folyt a vita az egész kérdésről, és most hirtelen robban az egész dolog; hogy most nemcsak kiderülnek és határozottan megfogalmazódnak a különböző egymásnak feszülő álláspontok, hanem tüntetések vannak és randalírozások ahelyett, hogy előzőleg jelezte volna minden fél – a randalírozókat is beleértve -, hogy problémái vannak a megoldással. Ez számomra alaposabb magyarázatot igényel.
Le Monde Diplomatique | 2008. március 23