Ismail Kadare: A fellegvár

„A tél végén, amikor a szultán követei eltávoztak, nyilvánvalóvá lett, hogy küszöbön áll a háború. Mindent megpróbáltak már, hogy uralmuk alá hajtsanak bennünket.” (Első mondat)

„Apránként, ahogy telnek az évek, elhagyják majd hagyományaikat, miként az almafa hullajtja el a virágait. Fölveszik a mi szokásainkat, és annyira a magukévá teszik, hogy, ha netalántán, isten őrizz, kénytelenek lennénk egyszer elvonulni erről a földről, nagy fájdalommal tudnának csak elszakadni tőlük.” (64. oldal)

Kadare A fellegvárral a kedvenc íróim közé került, pedig nálam igazán nehéz bekerülni ebbe a körbe. A háromlyukú híddal kezdtem, aminek a különleges – már-már melankolikus – hangulata, lassúsága fogott meg. Nem volt benne semmilyen kacifántos elbeszélésmód, semmilyen kacifántos cselekmény, csak egy régi – magyarok által is közismert – a befalazott ember legendájának keserű története az oszmán sereg fekete felhője alatt.

A fellegvár negyedikként került a kezeim közé, 5/6-át egyszerre olvastam el, egyszerűen nem tudtam letenni. Vagy én vagyok mindenevő, vagy nagyon jól ki tudom választani a nekem való műveket. A fülszövegben Az egri csillagokhoz hasonlítják, pedig nem sok párhuzam van a kettő között – maximum annyi, hogy egy ostrom van a középpontban. De még milyen ostrom!

„Kruja vára az albán nép egyik nemzeti szimbóluma: a 15. századi hős, Kasztrióta György (más néven Szkander bég) szülőhelye és hadiszállása, amely közel harminc éven keresztül verte vissza az oszmán sereg támadásait.”

Forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/Kruja

A törökök nyári hadjárata Kruja ellen. Egyszerű írás, semmi, de semmi cicoma, ennek ellenére mégis akkorát vág az emberbe! Minden fejezet előtt van egy – nem is tudom, minek nevezzem – rövid T/2. személyben íródott előszó, amely a várvédők kínkeserveit írja le, illetve a török tábort kívülről, a fellegvárból. Ezek a rövid, ámde mesterien megírt 1-1.5 oldalas leírások nagyon nyomasztó atmoszférát kölcsönöznek a regénynek. Egyszerűen zseniális. Majd ezen előszavak után már benn vagyunk a török táborban. Minden szintem: a legutolsó árkászok, janicsárok, eskicik között, az asztrológus körein át egészen a hadjáratot vezető pasán át mindenkivel találkozunk. Kadare mesterien szövi össze a cselekmény szálait, mégis a fő összekötő kapocs szerintem a krónikás Evliya Çelebi. A szenvedés, a halál, a küzdelem, az elkeseredettség mindkét oldalról mindennapivá válik, bennem – olvasóban – a belülről fojtogató érzés pedig csak egyre növekszik.

Egy helyen könnybe is lábadt a szemem – a fehér ló kétségbeesett küzdelme, hogy vizet találjon…szívszorító – nekem. Ritka, hogy ennyire magával ragad egy mű. Én azt sem bánom, ha negatív irányba lök, a hatás a lényeg.

A műben nincsen jó és nincsen rossz oldal, nincsen kinek szurkolni. Itt mindenki vesztes.

Zizzer