A középkori magyar állam és a török hódítás (1301-1526)

1301-ben kihalt az Árpád-ház. Az európai dinasztiák vetélkedéséből a nápolyi-francia Anjou-ház került ki győztesen, s szerezte meg a magyar koronát. A két Anjou-házi magyar király: I. Károly (Róbert) (1307-1342) és (Nagy) Lajos (1342-1382) uralkodása idején Magyarország ismét virágzásnak indult.

I. Károlynak jó adópolitikával, pénzreformmal és a gazdag magyarországi bányák hatékonyabb kiaknázásával sikerült hatalmát megszilárdítania. 1335-ben meghívta Cseh- és Lengyelország királyait és az ún. „visegrádi királytalálkozón” politikai és kereskedelmi együttműködést kezdeményezve létrehozta az első közép-európai szövetséget.

A második Anjou-király uralma főként hódító politikája miatt emlékezetes, ami tükrözi az ország jelentős megerősödését. A „lovagkirály” háborúinak eredményeként az ország déli határai elérték Bulgáriát, az új román fejedelemségek (Moldva és Havasalföld) hűbéresküt tettek, s Velence átengedte Dalmáciát. Magyarország közép-európai nagyhatalommá vált, és ezt a státuszát 1490-ig, Mátyás király haláláig meg tudta őrizni. A kulturális fellendülés, az első magyar egyetemalapítás (Pécs, 1372) is arról tanúskodik, hogy Nyugat-Európa válságának idején az Anjouk Magyarországa virágzott. Lajos király fiú utód nélkül halt meg, s az ország csak évekig tartó anarchia után került ismét szilárd uralom alá a veje, Luxemburgi Zsigmond(1387-1437) trónralépése nyomán, akit nem önzetlenül segített örökségéhez az egyik bárói liga.

Zsigmondnak a főurak támogatásáért a királyi birtokok tetemes részével kellett fizetnie, a központi kormányzat tekintélyének helyreállítása pedig évtizedes munkájába került. Uralmának konszolidációját elsősorban nemzetközi tekintélye alapozta meg. 1410-ben a Német-Római Birodalom császárának választják. Sokat tett a birodalom békéjének és egységének helyreállításáért, tehetetlennek bizonyult azonban a török veszéllyel szemben, amely az elkövetkező három évszázad magyar történelmét egyre markánsabban meghatározta. A Balkán felől támadó oszmán török csapatok a Márvány-tengeren átkelve 1354-ben léptek európai földre, s néhány évtized alatt leigázták Szerbiát, Boszniát, Albániát, a román fejedelemségeket, és feltartóztathatatlanul nyomultak Európa belsejébe. A félelmetes hódítóktól Zsigmond keresztes serege is vereséget szenvedett az 1396-os nikápolyi csatában.

A törökök immár közvetlenül Magyarországot fenyegették. Az ország leigázását Hunyadi János, a legendás hadvezér akadályozta meg. Az erdélyi kisnemesi családból származó Hunyadi János kiemelkedő hadvezéri képességeinek köszönhetően élete végére az ország egyik leghatalmasabb főura lett. Katonai sikerei fejében kapott birtokainak jövedelméből hadsereget szervezett, amelyben együtt harcoltak a Balkán török által fenyegetett valamennyi népének katonái. 1456-ban Nándorfehérvárért (Belgrád) vívott csatájának kimenetelét egész Európa feszülten figyelte, és győzelmének híre nyomán hálaadó ünnepségeket tartottak szerte a kontinensen. Győzelmes hadjárataival, amelyeket „törökverő” Hunyadi János majd húsz éven át vezetett, egy évszázaddal odázta el az Oszmán Birodalom további terjeszkedését. A legendás hadvezér diadala csúcsán, a nándorfehérvári győzelem után halt meg a táborában kitört pestis járványban. A család még egy kiemelkedő tehetséget adott a magyar történelemnek: fiát, Hunyadi (Corvin) Mátyást, akit tizenévesen, apja tekintélyének köszönhetően választottak királlyá 1458-ban, és aki a középkori Magyarország egyik legnagyobb uralkodója lett.

Mátyás király erős központosított monarchiát hozott létre szilárd bevételekkel, személyes felügyelete alatt álló, képzett hivatalnoki karral, erős megbízható zsoldos sereggel („fekete sereg”), amelynek élén meghódította Morvaországot, Sziléziát, sőt Béccsel együtt Ausztria jelentős részét. A népmesék „igazságos Mátyása” a korabeli Európa egyik legpazarabb reneszánsz udvarát tartotta fenn Budán és a gyönyörű fekvésű, Duna melletti Visegrádon. Könyvtára (a „Corvinák”) az akkori Európa egyik legjelentősebb gyűjteménye volt, művészeket, tudósokat látott vendégül. A török ellen jelentős támadó hadjáratokat nem vezetett, csupán az apja által elért status quot akarta biztosítani az ország déli határán. Figyelme inkább nyugat és észak felé irányult: dinasztikus törekvéseinek célja egy erős „dunai birodalom” létrehozása volt, amely megfelelő ellenerőt képviselhetett volna az Oszmán Birodalommal szemben.

A középkori magyar állam hanyatlása és a török hódítás (1490-1526)

Mátyás hirtelen, törvényes utód nélkül halt meg 1490-ben. Az őt követő, Jagelló-házi erélytelen uralkodók állandó engedményekkel vásárolták meg a mind gátlástalanabb főurak jóindulatát. Magyarország nemzetközi szerepe rohamosan csökkent, politikai szilárdsága megrendült, a társadalmi haladás megrekedt. Mátyás hódításai (Morvaország, Szilézia, Ausztria egy része) elvesztek. Az feudális anarchia állandó belháborúi és törvénytelenségei elviselhetetlen terheket róttak az ország parasztságára. Elkeseredettségük 1514-ben parasztháborúhoz vezetett, amely a huszita felkelésektől az 1525. évi német parasztháborúkig ívelő kelet-közép-európai megmozdulások sorába illeszkedik. A Dózsa György vezette felkelést a főurak leverték és kegyetlenül megtorolták. Az ország a teljes megosztottság és meghasonlás állapotában volt, amikor az Oszmán Birodalom hatalmának csúcsára érkezve új hadjáratra készült Európa ellen, és az ország déli határain állt. A rettegett esemény 1526-ban, a mohácsi csatában következett be. A 70-80 000 főnyi török sereg, amelyet személyesen I. (Nagy) Szulejmán (1520-1566) vezetett, augusztus 29-én érkezett az ütközet színhelyére. A magyar sereg hiába kezdeményezett a háromszoros túlerővel szemben: másfél óra leforgása alatt odaveszett a gyalogság és a magyar vezető réteg színe-virága. A magyar király, II. Lajos(1516-1526) menekülés közben egy megáradt patakba fulladt. A szultán két hét múlva bevonult Budára, az ország fővárosába.

Kontler László

Forrás: Magyarország.hu