A toposzok ideje lejárt

Interjú Hancz Erikával

„Amikor kitűnő tanulóként megkérdezték tőlem, hogy milyen szakra adtam be a jelentkezésemet, elhűltek, amikor megmondtam: altajisztika. Sokan azt sem tudták, hogy mi az, sokan meg jobban jövedelmezőbb pályát szántak volna nekem. De én nem bántam meg a döntésem…”

Turkinfo: A Szigetvár ostroma során 1566-ban elhunyt Szülejmán szultán egykori türbéjére irányuló kutatás vezetőjeként váltál ismerté a nagyközönség számára. Régi álmod válik valóra ezzel a nem mindennapi vállalkozással?

Hancz Erika: Ez egy kis pontosításra szorul: 2009-től kezdve valóban én folytattam régészeti kutatásokat Szigetvár török kori emlékei iránt Dr. Fatih Elcillel közösen, aki az Isztambuli Művészettörténeti Tanszék adjunktusa, illetve 2007-től folyamatosan dolgozom fel az oszmán-török és egyéb nyelvű írott forrásokat.

Most 2012 őszétől azonban változott a helyzet, és kutatócsoportban dolgozunk. Szigetvár Város Önkormányzata bízott meg bennünket azzal, hogy a Nagy Szülejmán halálával kapcsolatos adatokat gyűjtsük össze és dolgozzuk fel, de szakértőként egyéb török koros tevékenységben is benne vagyunk. A projekt koordinátora Dr. Pap Norbert (egyetemi docens, a PTE TTK Politikai Földrajzi és Területfejlesztési Tanszék vezetője), közvetlen munkatársaink pedig Dr. Gyenizse Péter (egyetemi docens, Természetföldrajz és Geoinformatika Tanszék), Dr. Szabó Géza (régész, Wosinszki Mór Múzeum, Szekszárd) és Kitanics Máté (Balkán-kutató, a PTE Politikai Földrajzi és. Területfejlesztési Tanszék PhD hallgatója). Mellettük számos egyéb kutató segíti a munkánkat, mely azért jó, mert így több szempontból, komplex módon tudjuk vizsgálni a térséget.

A már korábban elkezdett légifotózás mellett most fúrások, geodéziai felmérések és geofizikai mérések segítségével igyekszünk rekonstruálni az egykori, 16-17. századi környezetet, és ezen eredmények, valamint a terepbejárások segítségével lokalizáljuk be az egyes sáncokat, ágyúállásokat, egykori településeket és temetőket is. Az pedig csak hab lenne a tortán, ha közös erővel a türbét, illetve a mellette épült egyéb épületek maradványait is megtalálnánk.

Számos helyi lakos és egyéb állampolgár is jelentkezett nálunk, hogy adataival, ötleteivel segítséget nyújtson a kutatásainkhoz, melynek külön örülünk és ez úton is köszönöm. Az oszmán-török, magyar, latin, német és olasz nyelvű írott források feldolgozása is folyamatos, így mindenképpen új információkkal egészítjük ki a Szigetvár török koráról eddig alkotott képet.

Ti: Gyakran hallani arról, hogy Magyarországon növekvő idegenellenesség tapasztalható. Véleményed szerint elősegíthetik a történelem során elszenvedett magyar sérelmeken való túllépést a pécsi Várostörténeti Múzeumban április 4-én nyílt Pécs mindennapjai a török félhold alatt című időszaki kiállításhoz hasonló kezdeményezések, programok?

H.E: Nagyon fontosnak tartom azt, hogy a Pannon Kultúra Alapítvány támogatásával, a Janus Pannonius Múzeum Várostörténeti Múzeumában Dr. Varga Szabolccsal (egyetemi docens, Pécsi Hittudományi Főiskola) közösen végre először a nagyközönség elé tárhattuk a pécsi és Pécs környéki hódoltságkori tárgyakat, és bőséges tablóanyag segítségével írott és képi adatokkal is szolgálunk. Így talán a látogató jobban megismeri azt a kort, amikor a megpróbáltatások mellett Pécs a késő középkori hagyományokra támaszkodva, új elemekkel kiegészülve egy virágzó gazdasági és kulturális központtá válik.

A régészeti leletek is bizonyítják azt, hogy a mezőgazdaság, az ipar és a kereskedelem nem sorvadt el, csupán egyes elemei új irányok felé fordultak. A ma is álló török építészeti emlékek megtekintésével együtt pedig még inkább elképzelhetjük ezt a sokat vitatott kort. Emellett nagy örömünkre szolgál, hogy a török kormány a Törökországon kívüli oszmán műemlékekre is igyekszik gondot fordítani, ezt jelzi az, hogy mind Szigetváron, mind pedig Pécsen nagy beruházásokat tervez a műemlékek helyreállítása érdekében.

A közös múltra közösen kell emlékeznünk. A török-magyar megbékélést jelzi az 1994-ben megépített szigetvári és a trabzoni Magyar-Török Barátság park is, hiszen egy új korszakban élünk, amikor nem a régmúlt sérelmeire, hanem egy újabb kor együttműködési lehetőségeire kell gondolnunk.

Ti: Mohácsi születésű vagy. Gyerekként mikor találkoztál először a török hódoltság témájával, illetve a mohácsi csatával? Beszélgettetek erről otthon?

H.E.: A történelem és régészet iránt nagyon hamar, még általános iskolás koromban elkezdtem érdeklődni, hálás köszönet érte Nagy Kálmán tanár úrnak, akivel máig szoros baráti kapcsolatban állunk. A családban nem volt történész vagy régész szakember. De természetesen kisgyermekként sokszor ellátogattunk a Sátorhelyi Emlékparkba, ezért volt számomra nagy megtiszteltetés, hogy az emlékpark bővítésekor engem is felkértek Dr. Négyesi Lajos és Dr. B. Szabó János kutatók mellett, hogy velük együtt az új interaktív kiállítás megszervezésében és anyagainak elkészítésében részt vehessek.

Azóta Mohácson Nagy Kálmán bácsi vezetésével egy Mohács-Beykoz Baráti Társaság is alakult, ahol havonta összeülünk a tagokkal, és a török történelem, a török kultúra, pl. tánc és gasztronómia témaköreiben rendezünk előadásokat, tartalmas programokat. Örömmel tapasztaljuk a nagy érdeklődést, és az egyre bővülő török kapcsolatokat is.

Talán nem mindenki tudja, hogy Mohácsnak Isztambul Beykoz városnegyede, Pécsnek Kütahya és Szigetvárnak Trabzon a török testvérvárosa, de mi a Pécsi Tudományegyetem Régészet Tanszékén szintén széles körű török kapcsolatokkal rendelkezünk Bursza, Isztambul és Ankara városainak intézményeivel. Vagyis mind a baranyai lakosok, mind a pécsi diákok egyre bővülő magyarországi, illetőleg törökországi programokon vehetünk részt, és újra és újra rácsodálkozunk arra, hogy milyen sok közös vonás is van köztünk.

Ti: Szegeden szereztél diplomát turkológia-régészet szakon. Mikor vált egyértelművé számodra, hogy a törökkori emlékek kutatását választod élethivatásodul?

H.E.: A gimnáziumi évek alatt körvonalazódott bennem az, hogy a régészeten belül a hódoltságkor felé forduljak, de persze a szakon elvártaknak megfelelően minden korszakba bepillantást nyertünk és minden korszakból szigorlatoznunk is kellett. A mai világban luxusnak számít az, hogy egy régész csak és kizárólag a választott témájával/témáival foglalkozzon, és ez így van rendjén.

Régészként őskori, római kori ásatásokon is dolgoztam, és a török koros feltárásokon is bőven kerülhetnek elő más korszakokba tartozó emlékek. Az egyetemen is oktatok késő népvándorláskori, középkori, sőt, metodológiai órákat is, de ezek mellett természetesen a török kor iránt köteleződtem el.

Elsős egyetemista koromban azért is kezdtem el intenzíven törökül tanulni, hogy egyszer majd szótár nélkül olvashassam a szakkönyveket és anyanyelvi szinten beszélhessek törökül. Úgy látszik, hogy ez az álmom egyre inkább valósággá válik és nagy örömöt jelent a számomra, ha egy török emberrel a saját nyelvén beszélhetek, ismerve a szokásait, kultúráját, és néha még fel sem tűnik nekik, hogy egy „idegen” emberrel beszélnek.

Számomra az a lényeg: hogy ne legyek „idegen”, és az, hogy talán egyszer a török kultúrára mi sem „idegenként”, hanem legalábbis érdekes és megismerni érdemes világként tekintsünk. A Közel-Kelet a sok műemlékével, régészeti lelőhelyével amúgy is vonzó egy történelem és régészet iránt fogékony ember számára, melyeken főként az izniki, illetőleg a szíriai margati ásatásokon, szakmai utakon is szembesültem.

Ti: Ösztöndíjasként 8 hónapot töltöttél az Isztambuli Egyetemen. Mesélnél nekünk a törökországi napjaidról? Milyen tapasztalatokat szereztél az egykori Konstantinápolyban?

H.E.: Ó, hát több, mint húszszor voltam már kint Törökországban kisebb nagyobb tanulói és kutatói ösztöndíjak, tanítás, ásatás, konferencia okán. Már nem számolom. De bizton állíthatom, hogy Isztambul egy külön világ, illetve hogy ahány régió, annyi kis „Törökország” létezik.

Isztambul maga Kelet és Nyugat találkozása, és mindent megkaphatsz, amit csak kívánsz, sajnos jót és rosszat egyaránt. Ami a világon létezik, az Isztambulban is megvan.

A török emberek alapvetően kíváncsi és barátságos természetűek, és bennük van az állandó kereskedőszellem is. A hittérítés szándékát sem ússza meg senki, aki ide látogat, de éppen a törökök nyitottsága miatt lehet sok mindenről, tartalmasan elbeszélgetni velük.

Az egyetemi időszak alatt történeti, művészettörténeti órákat hallgattam. A tanáraimtól sokat tanultam, ugyanakkor a kollégiumban, a könyvtárakban, a mindennapi életben eltöltött pillanatok voltak számomra a meghatározóak: egyedüli magyarként rá voltam kényszerítve arra, hogy mindent törökül intézek, és azon kaptam magam, hogy már törökül álmodok, és ezek az álmok szépek voltak.

Ugyan fel-fel kaptam a fejem egy-egy magyar szóra az isztambuli utcákon, és akkor mindig szeretettel gondoltam Magyarországra, de kialakítottam a magam kis életét és sok olyan barátra tettem szert, akikkel még most is szoros a kapcsolatunk. Akit egy török a barátjául fogad, az számára fontos lesz és jóban-rosszban egyaránt vele van. Akár éjjel is hívhatod, nem azt kérdezi, hogy miért hívtad, hanem hogy hol és mikor szeretnél találkozni, illetve hogy miben segíthet.

Aki Isztambulba megy, sosincs egyedül: körbeveszi az embertömeg, amelyben csak látszólag egy a sok közül, idővel maga is a tömeg részévé válik. Az egyetemen a tanár kikéri a te véleményed is egy téma kapcsán, a könyvtárban a megszokott arcok tekintenek le rád, a börekes mosolyogva üdvözöl, amikor ismételten betérsz hozzá, a könyvpiacon az eladó már előre a kezedbe nyomja a gőzölgő almateát és jóval alacsonyabb áron adja a termékeit, este pedig hívnak a barátaid egy kis kikapcsolódásra. Vigyázat! Nagyon könnyű megszokni és megszeretni Isztambult.

Ti: A török nyelv és kultúra ismerőjeként milyen különbségeket látsz a török illetve magyar emberek között?

H.E.: Minden országban és régióban vannak olyan alapvető szokások és illemszabályok, melyeket be kell tartani. Úgy gondolom, hogy ha ezekhez alkalmazkodunk, akkor pozitív visszajelzéseket kapunk, akárhol is járjunk.

A török és magyar kultúrában is vannak különbségek. Például leveszik a cipőt, mielőtt dzsámiba, türbébe, vagy akár lakóházba lépnének. Az esetek többségében még most is zártabb ruházatban járnak. A hangos orrfújás illetlenségnek számít Törökországban. Férfiak is járnak, járhatnak kézen fogva, vagy egymást átkarolva, amit nálunk nem tapasztalunk, és a baráti viszonyok is sokkal intimebbek, mint nálunk. Nem dohányozhatnak zárt térben, ugyanakkor sokszor halmokban áll a szemét az utcákon. De ha bárkit megállítasz egy kis útbaigazításért, örömmel segít, és ha kell, kézzel-lábbal magyaráz, sőt, ha van ideje, el is kísér.

Számtalan ilyen kisebb-nagyobb mozzanatot fel lehetne sorolni, de én inkább azt ajánlom, hogy mindenki menjen el, és tapasztalja meg saját maga, akkor válik valóssá és felejthetetlenné.

Ti: Szakmai életrajzodon végigtekintve egy nagyon céltudatos nő képe rajzolódik ki előttem. Az ELTE-n doktoráltál. Több alkalommal jártál Törökországban. A bursai Uludağ Egyetemen török nyelven régészeti témájú órákat tartottál. A Pécsi Tudományegyetem Régészet Tanszékének tanszékvezető-helyettese, a Magyar Régész Szövetség alapító tagja vagy. Mennyiben volt tudatos ez a szakmai életút?

H.E.: Hát, ez eléggé komolyan is hangzik, de én mindig is éltem-haltam a munkámért, és alapvetően egy nagyon kíváncsi ember vagyok. Nem szeretek otthon ülni és lógatni a lábam, nekem intellektuális tér kell, amelyben kibontakozhatok. Nem sikerült minden először, ezt is le kell szögeznem, de ha az ember valamit nagyon akar, akkor –egy kis szerencsével, és sok sok munkával- meg tudja valósítani az álmait. Sőt, azon felül is. Erre bíztatnék mindenkit.

Nem kell beállni a sorba, légy az, aki lenni szeretnél. Amikor kitűnő tanulóként megkérdezték tőlem, hogy milyen szakra adtam be a jelentkezésemet, elhűltek, amikor megmondtam: altajisztika. Sokan azt sem tudták, hogy mi az, sokan meg jobban jövedelmezőbb pályát szántak volna nekem. De én nem bántam meg a döntésem. És menet közben nyílnak ki azok a kapuk, melyek azelőtt rejtve voltak az ember előtt, és az új távlatokhoz megfelelően kell alkalmazkodni.

Egy a lényeg: az embernek nem szabad azt várnia, hogy minden az ölébe hulljon, akkor nem is tudja kellőképpen értékelni azokat. Ha megküzd érte, keményen dolgozik valamiért, és azt követően látja a munkája eredményét, az az igazi boldogság és úgy halad előre. Én még csak egy kis porszem vagyok a nagy gépezetben, de teszem a dolgom és remélem, hogy ezzel előbbre jutok, és hogy segítek másoknak is.

És egyet jegyezzünk meg: nem szabad valamit elutasítani csak azért, mert másoktól azt hallottuk, hogy az nem helyes, ha benned vagy másokban nem tesz kárt, akkor érdemes legalább megismerni a körülöttünk lévő világot és alkossunk saját véleményt.

A toposzok ideje lejárt. A török nép és a török kultúra igenis vonzó lehet azok számára, akik megértik és elfogadják a különbségeket, akik örülnek a hasonlóságoknak, és akik képesek nyitni egy új világ felé. Törökország a maga műemlékeivel, gyönyörű tájaival és tengerpartjaival kitűnő kikapcsolódási lehetőségeket is rejt magában. És csak úgy mellesleg jegyzem meg: a török konyhaművészet is remek!

2013-05-18
Kristóf Ágota/ Turkinfo