Hogyan kémkedtek a török függetlenségi háború idején?

Rég elfelejtett hírszerzési-kémkedési történeteket elevenített fel a minap egy török napilap. A leírt esetek mindegyike Mustafa Kemal pasa dicsőséges függetlenségi háborújának idejéből való, s egyikéről-másikáról történészek között még mindig vita folyik. Így a szereplők tényleges érdemeiről vagy károkozásáról, netán az ellenük hozott ítéletek jogi megalapozottságáról is. A Radikal olvasóiban persze rögtön felvetődik a kérdés: egyáltalán mi értelme az ilyesminek, mi az időszerűsége majd százéves “homályos ügyek népszerűsítésének”, amelyeket amúgy is már réges-régen túlhaladott a történelem.

Vagy mégis van valami aktualitásuk? A kiváló történész és publicista, Ayşe Hür asszony – anélkül, hogy mélyen elmerülne ennek taglalásban – felhívja a figyelmet arra, hogy napjainkban milyen fölöttébb bizarr megnyilvánulásoknak lehetünk tanúi pártpolitikai küzdelmek színpadán. Például annak – s ekkor kapja fel a fejét az országa múltja iránt érdeklődő török állampolgár –, hogy az ankarai kormány újabban “külföldi hálózatot”, Fethullah Gülen vallástudós intézményrendszerét és mögötte álló nyugati érdekcsoportokat gyanúsít fennhangon “kémkedéssel”, a közigazgatás és a rendőrség “hálózati” emberekkel való “kibélelésével”. Mindez pedig arra emlékezteti magát a vádaskodó kormányfőt, ami a kémkedés területén az Oszmán Birodalom végnapjaiban és a felszabadító háború alatt történt. Ő ugyanis kormányzásának mostani korszakát jelentőségében a köztársasági államalapítás idejéhez, s általában is az atatürki teljesítményhez méri. Eredményességét és népszerűségét tekintve ebben valóban van sok igazság. Ezt egyaránt elismerik tárgyilagos hazai és külföldi szemlélők. Mi most azonban – s ezt az olvasó nyilván megbocsátja – nem megyünk bele államférfiúi teljesítmények értékelésébe, még kevésbé az általában sikeres erdoğani évtized legutóbbi hónapjait erősen beárnyékoló kormányfői balfogások és az elhatalmasodó tekitélyelvű politikai gyakorlat elemzésébe. Hanem inkább nyomban visszakanyarodunk kiindulópontunkhoz, a török kémvilág mindmáig homályban derengő éveihez.

A történész asszonytól eltérően, aki a kezdeteteket csak egy mondatban említi, mi azért kicsivel bővebben bontjuk ki az időszak idevágó eseményeit, legelőször is azt az érdekes tényt, hogy Fehime heregnő, V. Murad leánya konstantinápolyi palotájából fontos értesüléseket juttatott el a kemalista nemzeti erők ankarai központjába. Feltételezhetően hazafias indíttatásból cselekedett, megismervén a szultáni udvar belső praktikáit. Apját ugyanúgy letaszították a trónról, mint – uralkodói alkalmatlanság címén – annak elődjét, Abdulazizt, aki emiatt öngyilkossággal vetett véget életének. Muradot is megfosztották trónjától, méghozzá állítólagos elmebetegségére hivatkozva. Elmebaját azonban híres külföldi orvos szaktekintélyek sem igazolták. Fivére és utóda, II. Abdülhamid szultán Muradot egészen haláláig fogolyként bezárva tartotta palotai lakosztályában. Régi hívei egyszer megkísérelték kiszabadítását, de rajtavesztettek, s kivégezték őket. Miután a szultánságot 1922-ben, a kalifátust pedig 1924-ben megszüntették, Fehime hercegnő száműzetésbe vonult. 1929-ben Nizzában halt meg betegen és szegényen. 54 évet élt.

Nálánál sokkal jelentősebb hírszerző személyiség volt az angol szolgálatba szegődött Arman Pandikyan efendi. Mint neve is mutatja, örmény volt, oszmán állampolgár. A brit hírszerző szolgálat törökországi központjában, a konstantinápolyi főhadiszállás tolmácsaként a fejével játszott, amikor titokban támogatni kezdte a török nemzeti mozgalmat, Mustafa Kemal felszabadító küzdelmét. Lehetőségeit megnövelte, hogy a térség brit katonai kémfőnökének, John Godolphin Bennett századosnak a beosztottjaként működött. A Beyoğlu városrész Krocker Szállodájában székelő főhadiszálláson az oszmán főváros angol megszállása idején – török források szerint – sok törököt kegyetlenül megkorbácsoltak. Ezt a megaláztatást aztán a “Tüzes Törökök” nevű földalatti hazafias szervezet tagjai meg akarták bosszulni, s a kapitányon próbálták “leverni”. Egy néptelen helyen, a víztorony közelében elfogták, s akkora ütéseket mértek a hátára és alfelére, hogy ebbe állítólag belesántult. Ezt azonban a legújabb török szakirodalom cáfolja, azt állítva, hogy valakivel nyilvánvalóan összetévesztették, mert Bennett épkézláb ember volt és az is maradt világéletében, s jóval később is vidáman és sportosan tudott futni.

Bennett kapitány kivételes szellemi képességét, a hírszerzői munkára való “tudományos és gyakorlati” felkészültségét, rátermettségét szükségesnek tartja kiemelni mind egy “nemzeti” török történeti folyóirat, a 21. század című, mind pedig a történész-publicista Hür asszony. Mindenekelőtt kitűnően beszélte a konstantinápolyi törököt, illetve a hivatalos oszmán-török nyelvet is úgy ismerte-használta, hogy ez bármely török értelmiséginek díszére válhatott volna. Biztonságosan eligazodott a muzulmán török hagyományokban és szokásokban. Kitűnő arabsággal idézte a Koránt és vallástudósok magyarázatait. Mindennek tetejébe alávetette magát a körülmetélkedésnek is…

Kétségtelen, hogy az ő irányítása alá rendelték a szultán biztonsági szolgálatát is, s azt is ő szervezte meg, hogy elfogják, internálják és Máltára száműzzék az ellenálló volt ifjútörök katonatiszteket és háborús bűnök elkövetésével, örménymészárlások végrehajtásával vádolt más személyeket, közigazgatási vezetőket. Az angol hírszerző nevét mégsem emiatt őrizte meg a török történelem. Ő volt ugyanis a brit hadügyminisztérium katonai hírszerzésének törökországi szolgálati ügyeletese abban az időpontban, amikor dönteni kellett arról, hogy 1919 májusában megadják-e az engedélyt Mustafa Kemalnak ahhoz, hogy a szultán megbízásából katonai küldöttség élén hajón Samsunba utazhassék, s megkezdhesse “keleti ellenőrző körútját a lázongó nemzetiségek, görögök és örmények lecsillapítása végett”. A fölöttébb jól tájékozott brit kapitánynak jogos gyanúja támadt annak láttán, amit a delegáció tagjaiként feltüntetett magas rangú török katonatisztek névsora tartalmazott, főként pedig amiatt, amit vezetőjükről, a hazafias beállítottságáról ismert első világháborús “angolverő” tábornokról, Mustafa Kemal pasáról tudott. Minthogy a kapitány közvetlen rangidős felettese ekkor távol volt, a főhadiszálláshoz fordult, szóvá téve, hogy ez a “társulat” az ő benyomása szerint nem annyira “béketeremtésre, mint inkább újabb lázadások szítására alkalmas.” A főhadiszállás visszaüzent, hogy várjon, az ügyet még meg kell tanácskozni a brit főbiztossal. Egy óra sem telt bele, Bennett máris megkapta a választ: a főbiztos szerint “a szultán teljes mértékben megbízik a pasában, így az engedély kiadható” Bennett kapitánynak jó szimata volt: akaratán kívül ennek az utazási igazolásnak a kiállításával, az ő aláírása nyomán kezdődhetett meg Mustafa Kemal Atatürk győzedelmes felszabadító hadjárata….

Ami pedig Aram Pandikyan efendit, a tolmácsot illeti, a nemzeti ellenállás Konstantinápolyban berendezkedett felderítő szervezetének emberei a közelébe tudtak férkőzni, és szavát venni az együttműködéshez. Megígérte, hogy az “ellenség pénzén ezentúl a hazáját fogja szolgálni”. A kapott utasításoknak megfelelően a továbbiakban valóban rendkívül hasznosan segítette Ankarát. Titkos leveleket bontott fel, rejtjelezett üzeneteket fejtett meg, és fontos értesülések egész sorát továbbította kapcsolatának. Előfordult, hogy Bennett kapitány Anatólia belsejébe küldött két örmény ügynökét az ő segítségével sikerült “megfordítani”, s az eredeti megbízókat hamis jelentésekkel félrevezetni. Így megtörténhetett, hogy megfelelő tudás birtokában a nemzeti erők előnyükre fordíthatták a fronton hátrányosan alakuló hadműveletek menetét is.

Ayşe Hür asszony terjedelmes cikkében szintén csak futólag emlékezik meg a “mi híres török kémünkről”, Ahmet Esad Tomrukról. Kortársai az Ingiliz (Angol) Kemal ragadványnévvel tisztelték meg, mert nem lehetett megkülönböztetni az átlagos angol úriemberektől: magas és karcsú volt, szőke és kék szemű, tökéletesen beszélte az angol nyelv szigetországi és tengerentúli változatát, és jól bokszolt is. Éveket töltött Nagy-Britanniában, ahol elvégezte a haditengerészeti akadémiát. Hosszú külföldi tartózkodásáról és európai utazásairól hazatérve az oszmán hírszerző szervezet tagja lett. Konstantinápoly brit megszállása idején angol katonák között mozgott, s hasznos információkat szerzett. A görög hadsereg izmiri partraszállása, a török függetlenségi háború megindulása idején Ankarába rendelte Mustafa Kemal pasa és Ismet (İnönü) ezredes, vezérkari főnök. Itt az utóbbi jelenlétében hűségesküt kellett tennie a nemzeti mozgalomra, kezét egy pisztolyra, a török zászlóra és a szent könyvre, a Koránra helyezve. Azzal bízták meg, hogy derítse fel a görög megszálló haderő főhadiszállásának munkáját. Ehhez kiváló eszköznek bizonyult angol, francia, olasz és görög nyelvtudása. Mint később mesélte, hazafias szolgálatát azzal kezdte, hogy a rodoszi kaszinóban 45 ezer frankot nyert szerencsejátékon. Amerikai újságírónak adta ki magát, s az éjszakai élet közkedvelt alakjaként fesztelenül mozgott magas rangú görög katonatisztek társaságában, akikkel bizalmas viszonyba került. Jelentéseit közvetítők útján küldte haza. Egy feljelentés folytán mégis lebukott. A görögök letartóztatták, de valódi kilétét – mivel törökül soha nem szólalt meg – nem sikerült kideríteniük. A görög bíróság is amerikainak tartotta. Egy athéni börtönbe szállították, ahonnan megszökött. A rendkívüli kézügyességgel is megáldott hírszerző az utcán csavarogva mutatványos számokkal pénzt szerzett, s ezen jegyet válthatott egy Izmirbe induló gőzhajóra. Hazatérése után Nyugat-Trákiába küldték. Itt állítólag bejutott a mindmáig örmény nemzeti hősként tisztelt Ozanyan Antranik tábornok főhadiszállására, aki az első örmény önkéntes zászlóalj élén előbb az orosz, majd a görög hadsereghez csatlakozott. Ingiliz Kemal innen sok hasznosítható információt küldött Ankarába.

Az ellenzéki-baloldali Radikal lényegesen nagyobb teret szentel Mümin Aksoy efendinek. A később saját szavaival “mindenkitől elfeledett” török hírszerző 1892-ben született, s kora fiatalságától kezdve szinte folyamatosan háborúzott: miután hadnagyi rangban elvégezte a tartalékos tiszti iskolát, az oszmán hadsereg tagjaként 1911-ben máris bevetették Líbiában az olaszok ellen. A következő évben harcolt a Balkán-háborúban, részt vett Edirne megvédelmezésében. Az első világháború alatt ott volt a Szuezi-csatorna térségében vívott harcokban, aztán Gallipolinál, végül a kaukázusi arcvonalon. Háromszor megsebesült, kétszer kitüntették. Az 1919. májusi görög partraszállás az izmiri csendőrség kötelékében érte. Egy “halaszthatatlan örökségi ügy intézése végett” eltávozást kért, de nem tért vissza. Levéltári adatok szerint a hazafias-nemzeti erők ankarai központjának megbízásából ekkor kezdődött hírszerző pályája. Egyes források arra utalnak, hogy eredetileg ő is Anatólia belsejében szeretett volna csatlakozni a kemalista ellenálláshoz. Mustafa Kemal azonban úgy rendelkezett, hogy Mümin görög nyelvtudására való tekintettel nagyobb hasznot hajt a függetlenségi mozgalomnak, ha helyben marad, és “jól kinyitja a szemét és a fülét”. Így fő feladata a görög katonai erők kikémlelése lett az akkoriban még túlnyomórészt görögök lakta Szmirnában, azaz Izmirben. Igyekezett mindenben, nem utolsósorban külsőségekben is jól hozzáidomulni a megszállókhoz. A muzulmán bej a keresztény görögök európai divatjának megfelelően öltözködött, mindenütt nemezkalapban mutatkozott, s a görög katonatisztek között forgolódva, velük barátkozva hamisítatlan kollaboránsnak tűnt fel. Ez az álcázás annyira jól sikerült, hogy a lakosság soraiban gyaurnak (gavȗr), árulónak, hitehagyottnak, görög úramnak (kirye) nevezték. Előfordult, hogy az utcán gyalázták, megfenyegették, sőt leköpdösték. Valahogy mégis lelepleződött.

A görög katonai hatóság letartóztatta. Házkutatást tartottak nála, de semmit nem találtak. Vallatták, de nem tudták megtörni. Végül Pelopónnészosz leghírhedtebb börtönébe, Paladimini föld alatti üregrendszerébe szállították. Több mint egy évig kenyéren és poshadt vízen tartották. Amikor a kemalisták a görögöktől visszafoglalták Izmirt, dühödt foglyok majdnem agyonverték Mümint. Életét egy törökül is tudó macedón elítélt mentette meg azzal a kijelentéssel, hogy az “ilyesmi férfiatlan megoldás lenne”. Innen athéni fogházba, majd egy fogolytáborba vitték. S ekkor történt, amiről máig vita folyik: valóban maga Mustafa Kemal Atatürk intézkedett érdekében? Vagyis afelől, hogy a nemzeti erők győzelme után Gavȗr Mümin Aksoyt a megvert görög hadsereg foglyul ejtett főparancsnokára, Trikupiszra cseréljék ki? Sőt, némely forrás szerint rajta kívül még két tábornokra, akik szintén megadták magukat a török fegyveres erők mindent elsöprő általános támadása idején. Eredetileg a legyőzött görögök Cafer Tayyar ezredest, a trákiai nemzeti erők parancsnokát ajánlották fel cserére, aki addigra már két évet görög hadifogságban töltött. A harcok kezdetén egységével görög gyalogság és lovasság kereszttüzébe került, és sebesülten leesett a lováról. Sokáig eszméletlenül hevert a csatatéren. Török parasztok bukkantak rá, s adták át görög szanitéceknek. Az 1922. szeptemberi tárgyalásokon a görögök felajánlották, hogyha megkapják Trikupist, kiadják Tayyart. Erről hallani sem akart Mustafa Kemal pasa. Kijelentette, hogy neki mindenekelőtt nem a szóban forgó ezredesre, hanem csak egy századosra, Mümin bejre van szüksége. A török ezredes végül egy görög tábornokkal cserélhetett helyet. Századosunkat viszont, akit a török felszabadító háború vezére a görög főparancsnoknál sokkal értékesebbnek tartott, egyszerre három tábornokra, Trikupiszra, Dmarraszra és Digeniszre cserélték ki. Utóbbiakat hangos ünnepléssel fogadták otthon, Mümin viszont, az izmiri csendőr százados csendben, minden feltűnés nélkül távozott, és érkezett haza.

A Radikal történésze, a cikkíró Hür asszony ezt a “kicserélési történetet” nem tartja teljesen hitelt érdemlőnek. Ellenben megemlíti, hogy Mümin bej 1924-ben a vezérkarnak írt folyamodványában felpanaszolta, hogy lelkesen végzett, fontos és önfeláldozó szolgálata után szinte teljesen elfelejtették. Egy képviselő is felkarolta az ügyét, s a csendőrparancsnokságnál szorgalmazta, hogy valamivel kárpótolják a századost mindazért a megaláztatásért, kínzásért és rabságért, amelyben része volt oly sokat vállaló hazafiként. Egy ideig még az is kétséges volt, hogy egyáltalán előléptették vagy kitüntették-e érdemeinek elismeréseként. Azóta kiderült, hogy az első kérdésre igen a válasz, ezredesi rangban hunyt el 1948-ban. Halálának oka a fogságban szerzett tébécéjének hirtelen fellángolása, illetve súlyos tüdőgyulladás volt. A második kérdésre furcsa módon nincs egyértelmű válasz, vagyis pontosan nem tudható, hogy megkapta-e a Függetlenségi Érdemrendet. A temetéséhez némi anyagi támogatást kapott egyetlen örököse, nővére, akit azonban fivére jogán az állam nem részesített semmi egyéb külön pénzbeli megbecsülésben. Ezt a történész asszony állami közömbösségnek nevezte.

Most azonban rövid időre még vissza kell térnünk a Bennett kapitány által irányított brit kémszervezet, a Black Jumbo (megközelítőleg: Fekete Behemót) ügynökeire, akik sajnálatos módon jelentős kárt okoztak a nemzeti erőknek. Csak titkos kódjelük maradt fenn, egy kivétellel nevük máig ismeretlen. Ez az egyetlen kivétel: Herekeli Terzi (Szabó) Mehmet. Fedőfoglalkozásként brit segítséggel szabászműhelyt nyitott Üsküdar városrészben, s onnan szervezte akcióit. Sikerült számára egy voltaképpen ismeretlen olyan “bizalmas belső igazolást” hamisítani, amely “a nagy török nemzetgyűlés megbízásából” tanúsította, hogy felmutatója, “Herekeli Mehmet efendi” szabadon közlekedhet a hazafias erők hadműveleti területein is. Ennek révén “Szabó Mehmet” eljutott Anatólia legtávolabbi részeibe is. Az eseményekről pontosan feltáró jelentéseket küldött a brit hírszerzésnek. Például annak leírásával, hogy török szabadcsapatok miképpen teljesítették az “etnikai tisztogatás” feladatát a Fekete-tenger partján élő pontusi görögök körében, vagyis milyen eszközökkel űzték el őket ősi szülőföldjükről. Mehmet “fényes fegyvertényei” közé tartozott az is, hogy megbízóinak összeállította és elküldte az Üsküdar és Kadıköy kerületekben élő aktív és nyugállományú török katonatisztek teljes névsorát. Kiderítette továbbá, hogy a Selimiye helyőrségi laktanyából egy csoport ellenálló adóberendezést készül kicsempészni Anatóliába. Hasonlóképpen közreműködött abban, hogy az oszmán hatóságok a népi ellenállással való érintkezés vádjával letartóztathattak tíz orvostanhallgatót. Jó lenne tudni, hogy Terzi Mehmet miként végezte!

Bizony a “Fekete Behemót” emberei mindenütt jelen voltak, s megbízhatóan tájékoztatták főnökségüket. E. T. 2-es ügynök például jelentette, hogy miképpen folyt le a szultán híres tábornokának, Fevzi pasának az átállása a nemzeti erők oldalára. A pasa később a felszabadító háború egyik hőse lett. Igen elgondolkoztató módon az ügynök még arról is tudott jelentést küldeni, hogy a kemalisták szultánhűsége már csak porhintés, igazi céljuk köztársaság kikiáltása. Az angol ügynökök simán hozzáfértek továbbá gondatlanságból őrizetlenül hagyott bőröndök tartalmához, s lefényképezték a benne található titkos iratokat. Miként ez meg is történt, amikor a kemalista külügyminiszter, fontos nyugati diplomáciai körútra igyekezvén, közbeiktatott egy konstantinápolyi megállót.

Amikor a kemalista nemzeti erők döntő rohamra készültek 1922 augusztusában, természetesen a Black Jumbo is “nagyon figyelt”. Ügynökei számszerű pontossággal ismerték az erőviszonyokat, a felsorakozott “húsznál is több török hadosztály” ütőképességét, a török katonáknak kiadott “higgadt és tömör” parancsokat. A végső török offenzívát megelőzően jelezték, hogy az arcvonalon “vihar előtti csend uralkodik”. Az angolok addigra már levették a kezüket a görög hódítókról, s – mint egy jelentésből kiderült – “már egyetlen porcikájuk sem kívánta figyelmeztetni vesztükbe rohanó hadseregüket”

A korszak egyik legvakmerőbb brit hírszerző akciója a “Sagir-ügy” volt. A nemzeti erők 1921 tavaszán Inönü városánál visszaverték a görög offenzívát, s a fronton egy időre elhallgattak a fegyverek. Ekkor robbant bele a török köztudatba az a szinte hihetetlen és döbbenetes hír, hogy egy indiai muszlim, a Pesavarból származó Mustafa Sagir állítólag meg akarta gyilkolni Mustafa Kemal pasát. A 43 éves ügynököt kétségtelenül a brit kémszervezet küldte török földre. A “ Kalifátus Indiai Bizottságának” tagja nem üres kézzel érkezett. Mint bejelentette, az indiai muzulmánok adományát hozza, azt a hárommillió aranyfontot, amit a nemzeti felszabadító háború harcosai számára gyűjtöttek. A konstantinápolyi Aksaray városrészben bérelt lakást, amelynek falát “ híres törökök” arcképeivel díszítette. Furcsa módon egymás mellett voltak ott láthatók Mustafa Kemal, Enver és Cemal pasák össze nem illő portréi. Ez azonban nem tűnt fel senkinek.

De az sem, hogy az angol titkosszolgálat még azt is meg tudta rendezni, hogy az elvben a Brit Birodalom ellenségének számító “kemalistabarát” indiai muzulmánt néhány napra börtönbe dughatta – ezzel rokonszenvet keltve iránta a közvélemény szemében – , majd utazási okmányokat hamisított számára, s így ezzel Sagirt Ankarába küldhette. Az okmány a Karakol nevű titkos szervezet pecsétjével volt “hitelesítve”. Ez az ifjútörökök által alapított szervezet egyebek mellett azzal foglalkozott, hogy Anatóliába csempészte a szultáni rendszerrel szembefordult katonatiszteket.

Sagir útja először a fekete-tengeri İneboluba vezetett, ahol csatlakozott hozzá a X. kaukázusi harccsoport volt parancsnoka, egy Kemal bej nevű kerületi elöljáró, akivel együtt indultak tovább. Az indiai vendéget, “Mustafa Sagir kán őkegyelmességét” nagy tisztelettel fogadták a hazafiak központjában. Találkozhatott Mustafa Kemallal is. A tárgyalások után a hatóságok “megnézték”, hogy milyen jelentést akar Indiába küldeni. Semmi feltűnő nem volt az elküldendő levélben, hacsak az nem, hogy szerzője a szokásosnál szélesebb sorközöket hagyott. Szakértőket hívtak, akik kiderítették, hogy az angolul írt sorok között láthatatlan vegytintával írott hindi nyelvű szöveg is található. Ezt tolmáccsal lefordíttatták, de tartalma nem szolgálhatott egyértelműen kémkedés bizonyítékául. Ekkor Konstantinápolyba küldtek egy biztonsági tisztet, akinek a nemzeti mozgalom ottani szakértő hívei megerősítették: Sagir angol kém. Haditörvényszék elé állították, halálra ítélték, és 1921. május 24-én kivégezték. Nyilvánosan felakasztották a mai Ulus Meydanı téren. A Radikal cikkében most az olvasható, hogy “bűnösségének egyetlen bizonyítéka” a kivégzése előtt az angol hatóságoknak írt levele, amelyben ismét kinyilvánította hűségét Nagy–Britannia iránt.

Más források szerint azonban perében bevallotta, hogy angol pénzen tanult Oxfordban és Heidelbergben, a Koránra esküdve fogadott hűséget Angliának, és számos más országban is a brit hírszerzésnek dolgozott. Ám megrökönyödést keltve egyszer csak azt is bevallotta, hogy küldetésének igazi célja Mustafa Kemal meggyilkolása volt. Ez utóbbi állítás hitelét azonban erősen megingatja Atatürk egyik fogadott leányának, Sabika Gökçeknek a visszaemlékezése. Amikor ugyanis évekkel később nevelőapjánál, a köztársaság elnökénél rákérdezett a dologra, Atatürk csak annyit válaszolt, hogy ez csak egy kémkedési ügy volt. Azt azonban, hogy őt akarták volna meggyilkolni, egy szóval sem említette. Még az is lehetséges, hogy alaposan rá akartak ijeszteni a kémkedő angolokra, s ennek a törekvésnek lett áldozata Mustafa Sagir. Legalábbis ez a feltételezés olvasható a Radikalban.

2014-05-21
Flesch István – Turkinfo