1915 új török megközelítésben? – Egy hazai botrány zaja elnyomta a diplomácia hangját

A török külügyminiszter örményországi útjának időzítése aligha kedvezett a látogatással kapcsolatos “nyilvánosságmunka” hatékonyságának. A tárgyalások előtt, alatt és után ugyanis a török belpolitika színpadán decemberben olyan események sorjáztak, amelyek a jereváni fejleményekről tartósan elterelték a figyelmet. Amikor például Ahmet Davutoğlu repülőgépen elindult, otthon egy ideje már sisteregve pattogtak egy heves politikai vita szikrái: javában folyt a kormányfő és egykori eszmetársa és szövetségese párviadala. Először történt, hogy az őszintén iszlámbarát Recep Tayyip Erdoğan és a “tiszteletreméltó muszlim vallástanító”, a tekintélyes Fethullah Gülen “hocaefendi” nyíltan szembekerült egymással. Kiderült, hogy a kormány államosítani akarja utóbbi kiterjedt iskolahálózatát, “annak saját utódnevelő és ideológiaterjesztő birodalmát”, mert nem tűrhet meg még egy “külön párhuzmos iskolarendszert”. Ezzel igen makacs ellenállásba is ütközött.

A török diplomácia vezetője a Fekete-tengeri Országok Együttműködési Szervezetének rendszeres tanácskozására igyekezett. De a média őt kísérő és Jerevánban reá váró képviselőit elsősorban az érdekelte, hogy hivatali partnerével, Edvard Nalbandjánnal sikerül-e mégiscsak mozgásba hozni a közeledés holtponton veszteglő menetét. Mert a normalizálás reményteljes 2009-es elindítása után ez a folyamat gyorsan meg is feneklett. Egyértelműen azeri hatásra. Ezért mindmáig nem lehetett megvalósítani a zürichi tárgyalások jegyzőkönyvi javaslatait, tehát a várva várt örmény-török határnyitást és egy történészekből álló nemzetközi bizottság léterhozását a tragikus 1915-ös események tényeinek tárgyilagos feltárása céljából. Pedig akkor még azt is vállalták, hogy egy ilyen bizottság következtetéseit mindkét fél elfogadná.

Ám Davutoğlu úton az örmény főváros felé, a repülőgépen váratlanul nyilatkozott 1915-ről, vagyis a feleket megosztó legérzékenyebb kérdésről. Méghozzá meglehetősen újszerű török megközelítésben. Csakhogy mire ennek kint és otthon kellő visszhangja támadhatott volna, kirobbant Törökország modern kori történetének egyik legzajosabb korrupciós botránya, amely méreteit és feltételezhető következményeit tekintve azonnal a belpolitika fő hadszíntérévé vált. Jócskán túltéve Erdoğan és Gülen ehhez képest mellékhadszíntéri csatározásán. Más szóval még mielőtt egyáltalán tudatosulhatott volna a török külügyminiszter szavainak súlya, hordereje, az otthoni fejlemények gyorsan túlhaladtak rajtuk, s erősen tompították az irányukban tapasztalt érdeklődést.

“ Az örmények ‘áttelepítését’ helytelenítjük, mert embertelen cselekmény volt. Erre úgy tekintek, mint az Egység és Haladás Bizottsága ifjútörökjeinek teljes mértékben vétkes lépésére, amelyet soha nem tarthatunk elfogadhatónak. Igazságos emlékezéssel azonban lerombolhatjuk a felekben élő makacs kollektív tudatot” – jelentette ki a török külügyminiszter az őt útjára elkísérő újságírók egybehangző jelentése szerint. A felszámolandó “kollektív”, voltaképpen hamis tudat kialakulásának magyarázataként kifejtette, hogy az örményeket a török történetírásban hazaárulással vádolták, s ennek megfelelően az “áttelepítésüket” is jogosnak minősítették.

Megismételte: “ az igazságos emlékezésen azt értjük, hogy ismerni kell a történelmi tényeket. Akkor látni fogjuk, hogy a török-örmény kapcsolatok eltérnek a német-zsidó viszony múltjától. Nekünk szinte minden utcában vannak az örményekkel közös jeleink. Ha pedig ezt felfedezzük, akkor látjuk, hogy az örmények elhurcolása minden szempontból vétkes, embertelen gyakorlata volt az oszmán korszak ifjútörökjeinek.”

Ezután korábban soha nem hallott érveléssel először szólt egy majd tíz évvel ezelőtti törökországi kezdeményezésről, amely szerinte már akkor is ennek a hamis török tudatnak a megszüntetését szolgálta. De ő úgy látja, hogy az örmények is még mindig korábbi tudatuk rabjai. Állításának mibenlétét azonban nem részletezte.

“Amikor kormányra kerültünk, az örménykérdés tabunak számított. Mi azonban ledöntöttük ezt a tabut – kezdte elbeszélését a külügyminiszter. Ezt sokan nem tudják, pedig érdemes rá emlékezni. 2005-ben a Boğaziçi Egyetemen konferenciát akartak rendezni az örményekről. Abban az időben főtanácsadója voltam a miniszterelnök úrnak (Erdoğan).” A továbbiakban Davutoğlu elmondta, hogy egy (nacionalista-ultrakemalista) államügyész, Kemal Kerinçsiz és emberei mindent megtettek az értekezlet meghiúsítása végett, gyűlölkedtek, áskálódtak, úgyhogy az egyetem végül is lemondta a rendezvényt. Ekkor ő mint főtanácsadó kihallgatást kért a kormámyfőtől, s elmagyarázta neki, hogy mennyire hasznos lenne az értekezlet. A miniszterelnök felkarolta a kezdeményezést, s azt mondta: beszéljen barátaival. Ez megtörtént, Davutoğlu megtanácskozta a dolgot olyan kiváló egyetemi előadókkal, tudósokkal, mint amilyen Halil Berktay, Hakan Erdem és Murat Belge, majd támogatásáról biztosította azt a javaslatukat, hogy akkor egy másik felsőoktatási intézményben, a Bilgi Egyetemen tartsák meg az örményekről szóló konferenciát. Kieszközölték Abdullah Gül köztársasági elnök támogatását is.

Maga az eset eddig is ismert volt, tehát az, hogy nacionalista izgatás, gyülölködő csőcselék tüntetéseinek hatására az egyik egyetem meghátrált, s ezért egy másik egyetem szervezte meg a tervezett tudományos konferenciát. Teljesen újnak számít azonban, hogy a mai török külügyminiszter annak idején miniszterelnöki főtanácsadóként kulcsszerepet játszott abban, hogy a Bilgi Egyetemen legfelsőbb szintű segítséggel sikerre vitték az első örménykonferenciát. A gáncsoskodó ügyész, Kerinçsiz azóta börtönlakó, elítélték a kormány megbuktatására szőtt úgynevezett Ergenekon-ügyben. Az a kétes dicsőség is az ő nevéhez fűzödik, hogy vádat mert emelni – végül sikertelenül – a Nobel-díjas Orhan Pamuk ellen. Az író ugyanis szerinte a török nemzet becsmérlésének bűncselekményét követte el azzal, hogy egy külföldi nyilatkozatában megemlítette örmények és kurdok sorozatos lemészárlásának tagadhatatlan történelmi tényét. Az örménykonferenciákat azóta pedig rendszeresítették, most már a Sabancı Egyetemen, s kiadták a legutóbbi tanácskozás anyagát is. Mindez korábban elképzelhetetlen lett volna.

A külügyminisztert magas szintű médiaküldöttség kísérte Jerevánba. Az 1948 óta megjelenő Hürriyet című tekintélyes napilapot Cansu Çamlıbel, a kormánypárti Yeni Şafakot Markar Esayan és az örmény és török nyelven megjelenő Agos című hetilapot Rober Koptaş publicista képviselte. Megírták, hogy a delegációt tüntetők várták szálláshelye, a Marriot előtt. Erről azonban előre értesültek, s így a szálló hátsó bejáratán keresztül háborítatlanul bejutottak az épületbe, amely előtt a kocsiúton még látható volt néhány széttaposott zászlófoszlány. Ezekről a kutyafuttában összerótt rongydarabokról aligha lehetett felismerni, hogy a török zászlót utánozzák, mert a félholdat és a csillagot kávészínűre pingálták – írta a Yeni Şafak. A néhány tucat tüntető, akik feliratos tábláikon az örmény népirtás tagadásának feladását követelték, egy óra után szétoszlottak, mert a rendőrség csak ennyi idő engedélyezett nekik.

A külügyminiszter kíséretében volt valaki, akinek a jelenléte a Hürriyet tudósítója szerint “meglepetés volt a javából”, s akinek a véleményére mindig is sokat adtak legfelsőbb szinten. Törökországban és Örményországban egyaránt. Az illető, Samson Özararat törökországi örmény, akit korábban megfosztottak török állampolgárságától. Az utazásra maga a külügyminiszter hívta meg, s a gépen Davutoğlu mellett ült, aki ezzel jelképes gesztust akart gyakorolni az örmények irányában. Az ország szívéből, Konya tartományból származó Özararat jelenleg francia állampolgár, és Nizzában él. Annak idején vállalta, hogy Örményországot képviselje a Fekete-tengeri Gazdasági Együttműködési Szervezet isztambuli központjában. De vállalt mást is, méghozzá Jereván és Ankara szempontjából kölcsönösen előnyös megbízatásokat: mindig az örmény-török megbékélés célja lebegett a szeme előtt. Szerinte ez a folyamat azért állt le, mert Jereván csalódott, s bizalma megrendült Törökországban. Pontosan amiatt, hogy a török miniszterelnök 2009 májusában – alig egy hónappal a zürichi jegyzőkönyvek aláírása után – az azerbajdzsáni parlamentben felszólalva országa teljes támogatásáról biztosította Bakut a karabahi kérdésben. Vagyis ameddig a főként örménylakta azeri tartományból nem vonulnak ki az örmény katonák, nem lehet szó határnyitásról. Beszédéből kitetszett – mondja Özararat -, hogy Ankara elsősorban a jórészt Azerbajdzsánból fedezett török energiaszükségletet és az ottani török üzleti érdekeket tartja szem előtt.

Özararat azonban most rendkívül fontosnak tartja, hogy a török külügyminiszter – Jereván felé közeledve – a repülőgépen elfogadhatatlannak és embertelennek minősítette az Oszmán Birodalom örményeinek deportálását. “Korábbi beszélgetéseinkből már volt alkalmam megismerni 1915-re vonakozó nézeteit. De ilyesmit mind a mai napig soha nem hallhattunk hivatalos török személyiségtől – jelentette ki. Az a körülmény, hogy ezt török külügyminiszterként nyilvánosan fejtette ki, véleményem szerint hatalmas, történelmi jelentőségű előrelépés.”

Ahmet Davutoğlu és Edvard Nalbandján kétoldalú tanácskozást is folytatott az együttműködési szervezet ülése után. “A mi szemünkben nincs ellenséges ország, csak baráti és lehetséges baráti országok léteznek – mondta a török külügyminiszter. Örményország számunkra lehetőség szerinti baráti ország.” Felvetette, hogy Törökország, Örményország, Azerbajdzsán és Oroszország érdekeiknek megfelelő megállapodást köthetnének az együttműködésről.

“Elsődleges célunk nem a török-örmény határ megnyitása, hanem az átfogó béke megalapozása a Kaukázus térségében – mondotta. Ennek viszont három pillére van. Az első a Törökország és Örményország közötti viszony. Valaha barátkoztunk Bassár el- Aszad elnökkel, de ahogy most Örményországba jöttem, nem mehetnék Damaszkuszba. Bajos lenne akárcsak üdvözölni őt. A második Azerbajdzsán és Örményország kapcsolatai . Ez lényegében a dél-kaukázusi etnikai béke problémája. Ide tartozik a grúz-abház viszony is, hiszen fontos kérdés a régióban uralkodó feszültség csökkentése. A harmadik pillér a törökök és örmények kapcsolatának kérdése. Mert bárhol nézzük is, Los Angelesben éppúgy, mint Párizsban vagy Moszkvában, a törökök és örmények közötti probkléma közös eredőre vezethető vissza.

Ha a felsoroltak közül akár csak az egyik pillér is kidől, szerencsétlenség következhet be. Tegyük fel, hogy megnyitjuk az örmény határt, de közben háború tör ki Örményország és Azerbajzsán között. Kénytelenek lennénk újra lezárni a határt. A legnehezebb dolog egy befagyott status quo jéghegyének megolvasztása. Miközben olvasztasz, esetleg akaratlanul is háborút indítasz el, s a jégdarabok alatt te is elmerülsz – fejtegette. A Hürriyet tudósítója szerint Davutoğlu nem titkolta, hogy “alkotó javaslatokon” dolgozik a Jereván és Ankara közötti holttpont leküzdésére vonatkozóan. Utalt arra, hogy az utóbbi hónapokban Bakuból is kapott előremutató jelzéseket, de tartózkodott ezek ismertetésétől.

Jen Psaki amerikai külügyi szóvívő üdvözölte, hogy a török külügyminiszter jereváni látogatása előmozdíthatja a földrajzi övezet vezetői közötti párbeszédet.

E sorok írója mindazonáltal kénytelen sajnálattal megállapítani, hogy Ahmet Davutoğlu utazása, tárgyalásai és ismertetett nyilatkozata mind a mai napig lényegében kívül maradt a világsajtó érdeklődési körén.

Flesch István-Turkinfo

id.flesch.istvan@me.com