Voltak-e hajócsaták a Balatonon?

A „magyar tenger” történelmünk nagy részében nyugodt területnek számított, és mivel például a Dunával ellentétben nem húzódott rajta jelentős szállítási és közlekedési útvonal, hadihajókat sem volt érdemes telepíteni rá. Egy nem is olyan rövid, bő egy évszázadot kitevő időszakban mégis hadszíntérré vált a tó, a török hódoltság idején három részre szakadt országban ugyanis hosszú ideig a Balaton számított a királyi Magyarország és a törökök közötti határvonalnak.

A végvári harcok egyik jellegzetes vonása volt az ellenfél területének, lakosainak állandó zaklatása, a várak helyőrségéből kiállított, általában kis létszámú csapatok rendszeresen portyáztak az ellenséges fennhatóság alatt álló vidékeken. A foglyok ejtését célzó, zsákmányszerző vagy adószedő rajtaütéseket (a portyák célja elsősorban nem területszerzés, hanem az ellenség erőinek lekötése mellett a foglyokért kapott váltságdíjakkal és az egyéb zsákmányokkal a szűkös, sokszor ki sem utalt zsold kiegészítése volt) a hadszíntér nagy részén természetesen lóháton hajtották végre, ám a Balatonnál más volt a helyzet.

A tó ugyanis lóháton igen nehezen megkerülhető akadályt jelentett a portyázók – elsősorban a déli partot uralmuk alatt tartó és a Balaton-felvidék települései felé igyekvő törökök – számára. Ez ma is így lenne, de a kora újkorban a „kis jégkorszak” néven is emlegetett, nagyobb csapadékmennyiséget és alacsonyabb hőmérsékleteket hozó időszak éghajlati viszonyai között a Balaton kiterjedése nagyjából másfélszerese volt a mainak, a nyílt vízfelületet pedig sok helyen mocsaras, nehezen járható területek vették körül. A helyzet csak télen változott meg: éppen a klímaviszonyok miatt a tavat gyakran hónapokig vastag, összefüggő, jól járható jégtakaró borította, tökéletes utat biztosítva a támadóknak. (A jégtakarón egyébként számos összecsapás is lezajlott, sőt e „senki földjén” került sor több, a végvári küzdelmekre szintén jellemző, sértő üzengetést lezáró párbajra is.)

Tavasztól őszig azonban a hajók jelentették a leggyorsabb és legkényelmesebb lehetőséget arra, hogy a túlpartra jussanak a katonák. Ahogy Végh Ferenc a kérdést feldolgozó tanulmányában leírja („A balatoni hadiflotta a török korban”, Hadtörténeti Közlemények, 2016/1. szám), a törökök már a déli part meghódítása előtt, 1555-ben bevetettek hajókat a Balatonon, ezeket valószínűleg szekéren szállították a vízpartra, hiszen ekkor még kikötőnek alkalmas település felett nem rendelkeztek. Miután Szigetvár elestével a Somogy megyei magyar végvárrendszer összeomlott, a déli part gyorsan török fennhatóság alá került, és a hódítók a meglévő Lak mellett gyorsan két végvárat is emeltek itt: a mai Balatonszemes területén található Bolondvárat, illetve egy másikat az akkor még csak Fok néven ismert Siófoknál. E két erődítmény helyőrségéhez valószínűleg a kezdetektől fogva hajók is tartoztak, válaszul pedig a következő években a túloldalon is megjelentek a hadihajók.

Folytatás >>>

Forrás: index.hu