Vintage percek: Nejla Ateş, a „török lokum”

Török hastáncdívák górcső alatt

Nem könnyű a szemezgetés, hisz a hastáncdívák aranykorának ma már csak a fekete–fehér felvételeken látható világa, még több érzékiséget, bujaságot és titokzatosságot rejt, mint amivel manapság találkozunk. 18 évnyi hastáncos múlttal a hátam mögött bátran kijelenthetem: a cikkekben bemutatott táncosok egytől egyig a műfaj méltatlanul a múltba veszett és elfeledett nagyjai.

Nejla Ateş, a „török lokum”

Elsőként egy nagyon izgalmas pályafutást bejárt hölgyet választottam: Nejla Ateşt, aki Naciye Batırként látta meg a napvilágot 1927. március 7-én (egyes források szerint 1932-ben) a Fekete-tenger romániai partján fekvő Konstancában. A krími tatár származású család negyedik lánytagjaként született. Gyermekkora tragikus volt, hiszen útmunkás édesapja munkahelyi baleset következtében elhunyt, amikor a dinamitok által szétrobbant aszfalttól próbálta megmenteni kislányát. A magára maradt édesanya lányaival úgy döntött, hogy szerencsét próbál, amikor Atatürk minden külhoni török számára ajtót nyitott Törökország felé. Naciye mérhetetlen szegénységben nőtt fel, és sosem járt iskolába, viszont muzikalitása már nagyon korán megmutatkozott. 14 éves korában egy zoknigyárban kapott munkát. A fizetésének egy részét édesanyjának adta, a másik feléből pedig elkezdett táncot tanulni a mindenki által csak Madame Esthernek nevezett táncosnőtől (vélhetően revütáncos volt, kinek kiléte sajnos homályba veszett). Madam Esther segítségével 1942-ben, mindössze 15 évesen kezdte meg hivatásos táncos pályafutását, egy Tepebaşı Bahçesi nevű amfiteátrumban, ahol Tenasüp Onattól és a magyar származású Marcótól sajátította el az akrobatikus táncelemeket. A  mérhetetlen ambíciókkal és tehetséggel bíró 17 éves tatár lány megváltoztatta lánykori nevét Nejla Ateşra (művésznevének jelentése: Nagy szemű tűz – arab és török eredetű szavak frappáns kombinációja) és maga mögött hagyva a nyomort gondokozás nélkül Ciprusra utazott, hogy  különböző éjszaki lokálokban táncoljon.

Életének ezen szakaszáról sajnos kevés információ van. A következő ugrás az életében az volt, amikor 5 évvel később a híres Ferdi Tayfur filmrendező felfedezte, és szerepet adott számára a Kerim’in Çilesi című filmben, amelynek hatására elindult filmes-táncos karrierje. A törékeny, mandulaszemű táncos minden férfi szívét rabul ejtette Bagdadtól Kairón át Rómáig, amikor úgy döntött, hogy Párizsba megy, hiszen a negyvenes évek második felében hol máshol pezsgett volna az élet, ha nem a francia éjszakai élet fővárosában. Arról álmodott, hogy a Casino de Paris-ban olyan sztárokkal szerepelhet egy színpadon, mint Édith Piaf, a kabaréénekes Maurice Chevalier vagy a banánkosztümjéről híres Josephine Baker. Amikor megérkezett Párizsba, nincstelen volt és éhezett, így egy lokál késdobáló műsorszámában vállalta a „nő” szerepét. Egy szerencsétlen baleset vagy a késdobáló ügyetlensége miatt az egyik műsorszámban a dobókés félrement éss belefúródott Nejla karjába, aminek nyomát élete végéig magán viselte mint a múlt emlékének stigmáját.

A szűkös időszak után kitartásának köszönhetően 22 évesen a „Gay Paris” nevű kaszinó első táncosa lett 32 fős zenekarral a háta mögött. Az álom valóra vált, táncolt a Lido, a Folies Bergère színpadán, találkozott a mélyszegénységből feltörekvő, gyémánttorkú Szürke Verébbel, akivel a közös szál miatt jó barátságba kerültek. Ünnepelt sztár, igazi díva lett. A kabaré fénykorának egzotikus keleti királynője, aki után férjek sóvárogtak, feleségek irigykedtek, s könnyek hullottak a Champs-Élysées-n. A kor vezető újságjainak címlapján szerepelt. A Yıldız magazin újságírója ragasztotta rá a „Türk lokumu” (török lokum) elnevezést, amely innentől kezdve elhagyhatatlan jelzőjévé vált.

Fáradhatatlan volt, belülről égett benne a tűz, amely egészen Amerikáig vitte.

Az amerikai álom mindenkit elért, főként az 1950-es évek elején. 1954-ben megkapta első ajánlatát a Broadway-n a „Fanny” című musicalben – a kötéltánc és a rabszolga táncjelenetben – mint hastáncos Mohammed El-Bakkar úd zenész oldalán. Eközben szerződést ajánlottak számára Miamiban, aminek eleget téve megnyílt a transzatlanti ajtó a kígyótestű táncos számára. Amerika imádta. A „The Exquisite Turkish Delight” („Egzotikus török lokum”) néven ismert Nejla lábai előtt hevert a fél világ, mégis fájdalommal töltötte el, hogy igazán a hazájának tekintett Törökországban sosem ismerték el a hastáncot mint művészetet. Csillaga ragyogott, mikor Hollywood felfedezte magának: marokkói táncost alakított 1954-ben az „Oroszlánszívű Richárdban”, 1955-ben a „Szinbád fiában” is. Albino Manca New York-i szobrászművész szenvedélyes rajongását kifejezve egész alakos szobrot készített róla, melyet 1954 novemberében a Central Parkban helyeztek el. Halkan megjegyzem, hogy kevés olyan hastáncost tudok említeni, sőt Nejlán kívül talán egyet sem, akinek köztéri szobrot emeltek volna a történelem során. Tudott valamit.

Barátnőjének tudhatta Marilyn Monroe-t, aki azt nyilatkozta barátságukról: „Testvérek vagyunk, mindketten apa nélkül, ez a sorsunk. Ezért minden férfiban apánkat kell keresni… sajnos eddig nem találtuk.”

Vajon az ötvenes évek szexszimbólumának barátsága vezette Nejlát is a botrányos kapcsolatok és ledérség útjára, vagy valóban édesapjának korai elvesztése és az ebből fakadó férfikép, apafigura hiánya ösztönözte, hogy önigazolást találjon különböző férfiak karjában?

Mindenesetre Nejla igazi nagyvad volt, a nagybetűs Femme Fatale. Olyan férfiak szívét ejtette rabul (a teljesség igénye nélkül), mint a Hitchcock Boszorkánykonyhájából is ismert George Sanders, az énekes Billy Daniels, a testépítő Gerrard Brinx, Faisal Hegelan szaúdi herceg vagy Gary Crosby színész vagy nem utolsósorban az olajmágnás örökös Sheppard William King Junior, aki el is jegyezte Nejlát…mindhiába. A kelet misztikuma annyira megbabonázta az olajmágnás ifjút, hogy a meghiúsult eljegyzés után nem sokkal a kor másik híres hastáncosát és Nejla riválisát, az egyiptomi Samia Gamalt eljegyezte, majd áttért a muzulmán vallásra, és megváltoztatta a nevét Abdullah Beyre, mikor újdonsült feleségével 1951-ben Kairóba ment.

A kiemelt férfiak csak elenyésző számú példái azon „áldozatoknak”, akiket Nejla megbűvölt különös táncával és kacér tekintetével, babusgatnivaló, aprócska termetével, ugyanakkor szabados viselkedésével. 26 évesen arany Cadillackel járt, milliomos férfiak társaságát élvezte, karrierje és elismerése szárnyalt. Botrányaitól volt hangos a sajtó Amerikától egészen Törökországig. Kollégái irigykedve figyelték minden lépését, többek között például Rose La Rose börleszk táncos is, aki azt állította, hogy Nejla ellopta a mozdulatait és azokkal tündököl a színpadon.

Tündökölt, mint egy gyémánt, belülről mégis magányos volt és üres. A szerelmet kereste mindig, mindenhol és mindenkiben.

A 10 évig tartó amerikai álom 35 éves korában véget ért. Las Vegasban „haknizott”, amikor az egyik éjjel menedzsere (aki egyben a bankszámláját kezelő bizalmasa is volt), Cuss Frankline elvesztette szerencsejátékon Nejla addig összegyűjtött vagyonát, közel 1 millió dollárt. 48 órán keresztül próbálta visszanyerni, de vesztést vesztésre halmozott. Ezt követően szégyenében főbe lőtte magát. Mikor Nejla ezt megtudta, kétségbeesve rohant a bankba, ahol pénzének hűlt helyét, sőt még 250 ezer dollár adósságot is talált. Ez volt talán az utolsó csepp a pohárban, amikor a belső tűz kialudt és a kártyavár összeomlott. Nejla nemcsak a pénzét vesztette el, hanem az emberekbe vetett bizalmát és a reményt is.

Túlhajszolt, összetört és magányos volt, hiába vette őt körbe megannyi szerető, többek között Bobby Colt énekes. Amikor 1961-ben Bobby Colt Hope Diamonddal való válása során indítéknak Nejlát hozták fel, a hastáncosnő az alábbi szavakat mondta: „Elegem van az életből…a szerelemből… mindenből…” Ezt követően nagy mennyiségű nyugtatót és aszpirint vett be, de öngyilkossági kísérletének szerencsére nem lett halálos kimenetele, viszont az énekessel három éve tartó viszonya megszakadt, s Nejla feltárta depresszióját a nyilvánosság előtt.

Lelki fájdalma pszichoszomatikus tünetek sorát hozta elő, amelyek következtében nem tudott már úgy táncolni, mint korábban. Elviselhetetlen ízületi és izomfájdalmak, szakadások, kisebb táncos balesetek kísérték ezután útját. Egy táncosnak mindig az legnagyobb félelme, hogy lesérül, és nem tud már úgy mozogni,színpadra állni, ahogyan azt megszokták tőle. 4 évig próbálkozott még a fellépésekkel, de csillogása megkopott, egyre kevesebb ajánlatot kapott. Mindez nagyon megviselte az amúgy is labilis idegzetű, testileg és lelkileg is törékeny nőt. 1965 októberében második öngyilkossági kísérletet követett el, barbituráttúladagolással. A második kísérlet sikeresebbnek bizonyult, bár nem ölte meg, de rövidebb időre kómába esett. Felépülése és Amerikából való kiábrándulása után a kiégett Nejla visszatért Törökországba, ahol elkezdett újra dolgozni. Állítólag szőke bombázóként tért vissza hazájába, de erről hiteles forrást nem találtam – így kósza legenda marad.

1966-ban az egyik isztambuli show-jának próbáján megismerkedett a nála 14 évvel fiatalabb Özer Baysalinggal, aki szintén akrobataként dolgozott a Casablanca nevű éjszaki szórakozóhelyen. Szerelmük megpecsételéseként közép-anatóliai haknikörútra mentek, ezt követően összeköltöztek. Nejla korántsem élt Baysalinggal olyan fényűző életet, mint korábban azt megszokta. (Isztambul külvárosában egy ablaktalan lakásban éltek). Szokatlan szerelmük miatt sok vád érte őket, amely megkeserítette a mindennapjaikat. A hetvenes évek elején Nejla még egyszer elutazott Amerikába, meglátogatta régi „barátait” a Broadway-n a visszatérés reményében, de csalódnia kellett. „Ez nem az az Amerika, ahonnan eljöttem. Inkább hazamegyek.” Ezt követően visszavonult, csendes, hétköznapi életet élt. Teljesen eltűnt a sajtó és a világ szeme elől. A kétezres évek elején rákot diagnosztizáltak nála, 2005-ben férje karjaiban hunyt el 73 évesen. Hamvait a Boszporuszba szórták.

Férje így nyilatkozott halála után: „Mi volt az, amiben éltünk? A szerelem és a szenvedély összegyúrása, melynek táptalaja a szenvedés volt. Az idő múlásával sem fordulhatsz oda, hogy feladd. Minden akadály, minden katasztrófa a szenvedély iránti függőségbe torkollik. Igazi szerelem és szeretet volt, amelyben éltünk. Most már jobban értem.”

Nejla életéről emlékiratot adott ki „Ateş Dansı Bir Kadın, Bir Hayat ” (Ateş tánca – egy nő, egy élet) címmel.

Miközben tanulmányoztam ennek az aprócska nőnek az életútját, megkedveltem személyiségét. Ellentmondásos volt és féktelen, ugyanakkor megtartotta méltóságát, és sosem feledte el, hogy honnan érkezett. Botrányai között haláláig meg tudott maradni annak az egyszerű kislánynak, aki nem akart semmi mást… csak táncolni.

Nejla, a Szinbád fiában:

Korom Alexandra – Türkinfo