Vers: Nagy Kálmán – A ( török – magyar) barátságról

Közös hazánk valahol Ázsiában
Aral-tó környéke és a Góbi közt.
Ez volt egykor őseink hazája,
Hol a fű tavasszal zöldbe öltözött.
A végtelen puszta, hol szabadon éltünk,
Rettegték íjunk, senkitől se féltünk.
Tereltünk nyájat és hajtottunk vadat,
Télen a folyóknál fogtunk sok halat.
A sátrakban-nagycsaládban éltünk
S a dús mezőket jártuk szerteszét,
Esténként a sámándobok hangja
Idézte a hősök szellemét!
Álmainkban ma is él a szteppéknek világa,
S a közös tudat, mi génünkből fakad,
Ősi szál köt össze: a hunok világa…
Már ami mondákból máig fennmaradt!
Ez mi összefűzött itt sokféle népet,
Avart és kazárt, szeldzsukot, magyart
Kit a hosszú úton összegyúrt az élet
Megteremtvén ezzel a turáni fajt!
Ám az életfának letört sok-sok ága
Lehullott a földre, borítja avar.
Sok népet mára csak a térkép őriz
S a régi temetők; sírhalmaival.
Mi akik túléltük, szerteszórt az élet,
Mint a sárga port a pusztai vihar,
Nekünk a Kárpátok nyújtott menedéket;
Nektek Kis-Ázsia, fennsíkjaival
Idegen világban nehéz volt az élet
Idomulni hozzá, hit kellet és lélek.
Új vallást váltani, régit megtagadva,
Hazát építeni, szakadatlan harcba!
Belső viszály után teremteni rendet;
Szabadnak maradni, megverni az ellent!
Nem csoda, ha közben szakadtak szálak,
És kik társak voltak, ellenséggé váltak.
Ismét találkoztunk. Ti, mint szultán népe
Hódítani akart Habsburg ellenében.
Mi, épp útban voltunk és szembe is szálltunk.
Mohácsnak mezején áldozattá váltunk.
Ám ezzel a harcnak korán sem lett vége,
Hisz nemzeti létünk került végveszélybe.
Szétszakadt az ország, mégsem hagyta abba,
Meghalt hősök helyett újak mentek harcba.
Említhetném,Egert, dobónak példáját,
Vagy Zrínyi Miklósnak hős kirohanását.
Európa nézte, bár őket is védtük
Biztatáson kívül nem sokat tett értünk.
Folyt a sok drága vér, évtizedek múltak,
Gyengült mindkét állam, hősei csak hulltak.
Mígnem Európa összefogott végre,
Oda lett az oszmán régi dicsősége.
Elvesztette Budát, és elvonult délre,
Tisztelvén a magyart, már más szemmel nézte.
Újra felfedezte a turáni szálat,
S a nehéz időkben nyújtott nekünk támaszt.
Habsburg rabság ellen, mikor szálltunk harcba
Minket támogatott, nyíltan felvállalta.
Thököly, Rákóczi, s a kuruc vitézek ,
Török honban nyertek végső menedéket.
Később Kossuth Lajost fogadta a szultán,
Akár háborút is érte felvállalván.
Honvédek és tisztek, itt hazát találtak
S már érte harcolva, hősökké is váltak.
Aztán más magyarok, már új céllal jöttek.
Kemál Atatürknek abban segítettek:
Mi az , ami nem kell, mert elavult s régi,
Mint kell országával modern korba lépni.
Tudásukat adták: építettek gyárat,
Mintagazdaságot, vasutat, sok házat.
Bár voltak kitérők, egymásra találtunk
Hosszú évek után barátokká váltunk.
Magyarként, ha kint jársz, sokszor nem is érted
De azt, hogy kedvelnek, azt mindenhol érzed
Ez a közös utunk, ezt kell végigjárnunk,
Összefogva, együtt: egymásért kiállnunk.
Megbecsülve egymást, tisztelni a múltat,
Ebből építkezve, teremteni újat.
Célokat kitűzve, megélni az álmot:
Egy élhetőbb és jobb; boldogabb világot!

Mohács 2010 okt. 13.

2010-10-15