Vasárnapi utazások: Karaburun – a nárcisztól illatozó félsziget

Hatnapos munkahét. Ez a megszokott Törökországban. Marad számunkra a vasárnap, amikor barangolhatunk. Természetesen ez nem jelent sok száz kilométeres utazásokat. Szerencsére pár órás távolságokat bejárva is ezer meg ezer lehetőség van arra, hogy szépet, érdekeset fedezzünk fel. Ezeket az élményeket írom meg a Vasárnapi utazások sorozatban.

Télvégi hangulatban írom jelenlegi beszámolómat. Részben örülök, mert izgalommal várom a kikeletet, mikor a milliónyi virággal tarkított zöld hegyoldalakon barangolunk majd. Részben szomorú is vagyok, mert majd egy évig nem díszíti illatos karaburuni nárcisz (törökül nergis) a vasárnap reggeli asztalunkat.

Igen, elvirágzik a nergis már. Míg Magyarországon a tavaszhoz tartozik ez a virág, itt Izmirben és környékén december közepétől február közepéig élvezzük illatát a virágárusok előtt elsétálva. És micsoda illat!!! Akik csak ideiglenesen költöznek a környékre, szomorúan szokták emlegetni, hogy nehéz lesz ezután a karácsony nergisillat nélkül.

Aki teheti, kérem, ne csak az árusoknál csodálja meg ezt a virágot. Igenis tenni kell egy kirándulást oda, ahol nyílik, ahol gyűjtik. Mi – amikor csak tehetjük – ellátogatunk a hegyoldalba, hogy szedjünk pár szálat. Sőt! Tavaly hagymákat is találtam csak úgy a földön. Itthon elültettem, most már szép zöld szára van, és alig várom a virágokat.

Izmirből a Cesme autópályán kell elindulni, majd a Karaburun kihajtónál lemenni a ma már sima, gyors, széles autóútra. Két évvel ezelőtt még sokkal nehezebb volt elautózni a félsziget csúcsáig, mert csak a tengerparton kanyargó szűk, időnként kis falvakon át vezető úton utazhattunk.

A kalandorok tegyék ma is ezt! Sőt, nem kell egyenesen a félsziget keleti oldalán végighajtani, hanem Balikliovánál érdemes elfordulni Ildir felé, majd az elágazásnál Kücükbahce irányába, így a nyugati oldalon, hosszabban, kanyargósabban, de kalandosabban érhetünk el ugyanoda, majd vissza már a főúton. Így szó szerint egy körutazást tehetünk, és két egészen különböző világot ismerhetünk meg a félsziget két oldalán.

Miért érdemesebb a hosszabb utat választani?

A kék öblökért. A milliónyi olaj- és mandarinfáért. A kihalt, kitelepített falvak kőházaiért. A zöldellő, kecskével és báránnyal teli hegyoldalakért. A réges-régi minaretekért. A nem annyira szép, de annál érdekesebb óriási szélenergia tornyokért.

Mikor elérünk a félsziget csúcsához, kötelező egy kicsit megállni. Elsősorban azért, hogy egy kicsit érezzük a hely energiáját. Előtted a tenger, utána már egy másik ország.

Itt található az egyik legszebb török világítótorony is. Sarpincik falu felé kell elindulni, de nem könnyű megtalálni. Több túra során sem jutottunk el egészen a toronyig, mert egy szirten áll, és a hegyek, kanyarok eltakarják az utazó elől, valamint a GPS sem ad pontos iránymutatást. Szerencsére egy magas kilátópontról megláttuk, így fotók is készülhettek.

Ezenkívül ezeken az utakon barangolni azért is érdemes, mert bizony itt találjuk azt a bizonyos nergist vad változatában. Nem öntözik, hiszen itt nem élnek már emberek, ezért később nyílik, mint az eladásra termesztett, öntözött virágok. Nagy élmény közöttük bóklászni, földből kifordult ősrégi hagymákat találni. Bevallom – és nem lehetek abban biztos, hogy valóban így is van -, de én azt képzelem, hogy ezeket a töveket a már üresen álló kőházakban élők is láthatták.

Utunkat folytatva, visszakanyarodva a félsziget csúcsától a szárazföld irányába, immár bal kéz felől a tenger, és bárhol felbukkanhat egy óriási, fehér pici fejekkel teli nergismező. Ezek már öntözött, telepített virágok, így ne álljunk meg, és ne szedjünk belőlük! Biztosan találkozni fogunk a termelőkkel, tőlük vásárolhatunk csokrokat. Érdemes velük elbeszélgetni is. Imádják, amit csinálnak. Mint az a kisfiú, aki az anyukájának segített az egyik következő fotón.

Karaburun partjainál érdemes megállni, pihenni, kávézni. Még ilyenkor télen is élénk forgalmú nyaralóváros. Jól nyissuk ki a szemünket, mert nagy meglepetésben lehet részünk. Ezen a tengerszakaszon élnek az Akdeniz fókák. Az elszaporodó mesterséges haltelepek miatt számuk évről évre csökken, így ma már védett állatok. Időnként azonban elő-előbukkannak. Tavaly február elején nagy izgalomra adott okot, hogy egyik példányuk órákig pihent egy halászcsónakban, és csodájára járt, aki tehette.

Utunkat tovább folytatva hamarosan Mordogan településhez érünk. Találunk egy barna színű (nevezetességeket jelölő) táblát, Narcissos felirattal.

Mi jut erről eszébe a kedves olvasónak?

Mind tanultuk egykor a mitológiai történetet. Narkisszosz szülei azt a jóslatot kapják, hogy gyermeküknek hosszú élete lesz, ha sosem ismeri meg saját arcát. A szép ifjúvá serdülő Narkisszoszt sok lány próbálja meghódítani, de ez őt közömbösen hagyja. Egyikük Nemesziszhez, a bosszúállás istennőjéhez fordul panaszával, aki teljesíteti kívánságát: Narkisszosz egy forrás fölé hajolva megpillantja saját tükörképét, és beleszeret. A titokzatosan hullámzó arctól annyira nem tud elszakadni, hogy végül tönkreteszi az önszerelem, és nárcisszá változik.

Nem véletlen a dolog. Itt, Karaburunon nemcsak a föld (víz) felé hajlófejű virágokat találjuk meg, hanem a félszigeten van az a bizonyos vízforrás. Itt látta meg magát Narkisszosz a víztükörben. Legalábbis így mondják. Érdemes a kis barlangból induló forráshoz elkanyarogni a hegyre. Nem a látvány lesz nagy élmény, hanem az érzés, a gondolat, hogy itt jártunk.

Szerző és fotók: Erdem Éva