Úton a törökországi közvetlen elnökválasztás felé – Jelképes állomások

A török lakosság emlékezetében az utóbbi időben mindinkább aszerint rögzültek megrendítő események, hogy melyik város, tér vagy utca neve kapcsolódott hozzájuk. Olyan események, amelyek vagy már akkor nagy port vertek fel, vagy amelyek csak később fejtették ki hatásukat, esetleg utólag befolyásolták akár még az ország további történelmét is. Az utóbbiakra példa Susurluk. Ennek a nyugat-törökországi Balıkesir tartománybeli helységnek a közelében 1996 novemberében következett be az a közúti baleset, amely felgyorsította az akkori politikaivezető-garnitúra végérvényes erkölcsi tekintélyvesztését. Egy teljesen szétroncsolódott luxusgépkocsiban ugyanis különös módon együtt lelte halálát egy kormányképviselő, egy magas rangú rendőrtiszt, egy korrupt kurd klánvezér, valamint egyikük szeretője, egy “kétes hírű nő”, végül egy nemzetközileg körözött bérgyilkos. Utóbbi “szakértelmét” a hatalom akkoriban előszeretettel vette igénybe egyebek mellett a kurd lázadás letörésére, “gyanús agitátorok” egyenkénti lividálására is. Ezután tovább már nem lehetett mellébeszélni, köntörfalazni: cáfolhatatlanul lelepleződött az államhatalom és a maffia szoros összefonódása gonosz célok jegyében. Susurluk azóta is a politika és a gengsztervilág ilyesfajta magas szintű bűnszövetkezeti együttműködésének gyakran idézett jelképe.

A másik példa az északnyugati Kocaeli tartománybeli İzmit, az ókori Nikomédia. A Római Birodalomban a végleges 313-as milánói ediktum előtt már 311-ben itt hirdették meg az első türelmi rendeletet, amely engedélyezte a keresztény vallás szabad gyakorlását, ha a hitvallók “semmit nem tesznek az államrend ellen.” A török város neve azonban a közelmúltban nem egy újabb dicsőséges eseménnyel, üldözöttek iránti tolerancia megnyilvánulásával kapcsolódott össze. Ellenkezőleg. Ott történt, hogy csúf folt esett a török fegyveres erőknek, a kemalizmus hagyományos tartóoszlopának a becsületén. Az İzmit környéki 1999-es földrengés idején az ottani katonaság, az addig bírálhatatlan haderő alakulatai legelőször is az ottani haditengerészeti támaszpontján szolgáló legénységet mentette, nem pedig a környék polgári lakosságát – mint ez kötelességszerűen elvárható lett volna. A népharag, a sajtó a katonák ellen fordult. Ilyesmi korábban nem történt Mustafa Kemal Atatürk köztársaságában. Mindkét felsorolt eset után aztán már szinte gyílegyenes út vezetett az Igazságosság és Fejlődés Pártja (AKP) 2002-es elsöprő választasi győzelme, az iszlám ihlette új kormányzat, egyben a máig kitartó, új szemléletű politikai rendszer megalakulásához,

Egy évvel ezelőtt, 2013. május 31-én pedig az isztambuli Taksim téri Gezi park neve járta be az egész világot, s vált azóta a tekintélyelvű kormányzással szembeni polgári engedetlenség és ellenállás jelképévé Törökországban: a már tíz éve kormányzó AKP-kormány miniszterelnöke egy éve vízsugaras-könnygázgránátos rendőri karhatalmat vezényeltetett ki a parkba, hogy felszámoltassa fiatalok kezdetben valóban békés tüntetését, amelyet eredetileg kifejezetten környezetvédelmi célokért, árnyas fák kivágása, zöldterület beépítése ellen indítottak. Az erőszak erőszakot szült, a megmozdulás országossá terebélyedett, heten életüket vesztették. Tayyip Recep Erdoğan csavargókat, rablókat, sőt terroristákat kárhoztatott az országosan tovagyűrűző erőszakért. Némely hírmagyarázó otthon és külföldön már-már a kormányfő rendszerének megroppanását jósolta. Nemkülönben azt, hogy várhatóan súlyos népszerűségvesztése folytán pártja aligha fogja kiállni a helyhatósági választások kemény próbáját a következő év tavaszán. Ez alkalommal először ütközött ki a hosszú évek óta sikeresen kormányzó Erdoğannak egy eddig nem tapasztalt tulajdonsága: némelykor feltűnő érzéketlensége a hatósági erőszak és a tüntetések áldozatai, így egy szinte még gyermeksorban lévő kamasz, sőt az őt gyászoló szülők iránt. Az ellenzéki sajtó napi kommentárjaból nem hiányzott az a megállapítás, hogy a kormányfőnek végleg fejébe szállt a dicsőség. A tapasztalat azt mutatta, hogy ez igaz is. De nemigen számoltak egy jellemző tulajdonságával: a miniszterelnök és pártvezér képes mindenkor még időben, esetleg az utolsó pillanatban is módosítani a dolgokhoz való hozzáállásán, magatartásán, szóhasználatán. S akadt is valaki, aki feltételezte, hogy ha Erdoğan valóban tud változtatni az önteltség és a kemény kéz politikáján, s nagyobb beleélőképességről tesz tanúságot, akkor a maga szempontjából és az egész török társadalom javára még minden jóra fordulhat, Ez a valaki vitathatatlan erkölcsi tekintély, a világhírű Elif Şafak írónő volt. S úgy tetszik, hogy neki lett igaza.

Erdoğan némileg mértékletesebbé vált, együttérzőbbé az ádozatok iránt, és kezdett kiegyezésre törekedni a tüntetők mozgalmával, a Gezi park aktivistáival. Tárgyalt velük, s annyiban engedett, hogy vállalta a park beépítésével kapcsolatban megkeresett bíróság bárminemű döntésének végrehajtását. Az aktivisták azonban hajthatatlanok maradtak, s az országos mozgalom parazsa azóta is tovább izzott a látszólag nyugodt, elcsendesült felszín alatt. Az évfordulón most Erdoğan tévébeszédben intette a Gezi parki szolidaritási mozgalom tagjait, kiváltképp az ifjúságot, hogy tartókodjék a megmozdulásoktól. Azt állította, hogy bizonyos “terrorszervezetek bűvkörükbe vonják az erkölcsileg és anyagilag gyenge fiatalokat, s így próbálják aláásni az ország egységét és gazdasági erejét.” Ennek ellenére heves tüntetések robbantak ki Isztambulban és az ország más városaiban, s a hatóságok a Boszporusz parti metropolisban 25 ezer rendőr és 50 vízssugárvető gépkocsi bevetésével igyekeztek fenntartani a rendet. Az összecsapásokban tizenhárman megsérültek, mintegy száz személyt őrizetbe vettek. A kormányfő az erélyes hatósági fellépést azzal indokolta, hogy a legutóbbi helyhatósági választásokon pártja erre felhatalmazást kapott a lakosságtól.

A 2014. márciusi helyhatósági választásokon az AKP valóban újra magabiztosan győzött. Elsősorban a “török vidék” támogatta a kormánypártot.

Majd bekövetkezett az ország történelmének legsúlyosabb bányakatasztrófája. S ezzel 2014. május 13-án újabb helységnév vált jelképpé: Soma. Bányászfalu a nyugat-törökországi Manisa tartományban. Ott már eddig is előfordult több szerencsétlenség, 1981-től összesen 600 munkás vesztette életét a föld alatt. Most azonban egyszerre több mint 300. Szakemberek szerint a tulajdonosok elhanyagolták a munkabiztonságot. A szakszervezetek szerint profitérdekből. Kiderült, hogy az ígéretek ellenére nem alakítottak ki olyan úgynevezett menedékhelyiségeket a tárnákban, ahol végszükség estén a munkások hosszú ideig meghúzhatják magukat, s életben maradhatnak bányavészek idején. Ez a megoldás, amelyet rendszeresen alkalmaznak Kanadában, Ausztráliában, az Egyesült Államokban és Dél-Afrikában, 2010-ben emlékezetes módon megmentette a 33 híres chilei bányász életét is, akik 69 napig napig kitarthattak a föld alatt. A példátlan törökországi tragédia letaglózta az országot, az áldozatok hátramaradottjainak gyászában osztozott az egész lakosság. De a bányászharag olthatatlan volt, tüntettek, sztrájkoltak, s a szolidaritás jeleként az isztambuli metróban az utasok lefeküdtek az állomások kövére a halott bányászok mozdulatlanságát utánozva.

Eközben újra megkísértette a kormányfőt a tapintatlanság és ízléstelenség ördöge: a legalkalmatlanabb pillanatban nevezte a bányaszerencsétlenséget e veszélyes hivatás sajnálatos, de természetes velejárójának, s a tragédia utáni első megszólalásában katasztrófák hosszú sorát vonultatta fel, még 19. század elejéről is felhozva nyugati példákat.

E feszült napokban biztonsági kísérőivel váratlanul felháborodott tüntetők közé sodródva Erdoğan állítólag arcul ütött egy őt becsmérlő férfit, akit e “csattanós válasz” ráadásául állítólag még “izraeli ivadéknak” is nevezett. Az illető, Taner Kuruca elmondta, hogy nem is tüntetetett, hanem csak éppen ott nézelődött, vásárolni akart valamit a közelben. Dulakodás kezdődött, s Erdoğanra is átragadt az idegesség, s amikor azt kiabálták neki, hogy mondjon le, “önkéntelenül” meglegyintette őt – módosított első vallomásában Kuruca, aki ezután még kétszer változatta meg saját történetét. Két nap múlva azt mondta, hogy még “hálás” is a kormányfőnek, amiért “megmentette a veréstől”, legutóbb pedig azt állította, hogy mindketten bántalmazták, Erdoğan megcsapta, a testőr pedig ütlegelte, és az eredeti nyilatkozatát azért módosította, mert megfélemlítették a kormány emberei. Egy másik felháborodást keltő eset során a miniszterelnök tanácsadója dühtől eltorzult arccal többször belerúgott egy rendőrök által már földre tepert tüntetőbe. A szégyenletes jelenetről Somában készült fényképek villámgyorsan bejárták a világot. A BBC török szolgálata telefonon azonnal fel is hívta a “tettest”, aki kénytelen-kelletlen elismerte, hogy tényleg ő látható a különböző szögekből készített fotókon. Azzal védekezett, hogy “provokálták.” A rugdosás után azonnal beteget jelentett, s kiíratta magát az orvossal. A lábát fájlalta. Feltehetően azt, amelyikkel háromszor is emberbe rúgott. A kormányfő néhány nap múlva elbocsátotta állásából. Úgy tudni, hogy erre vonatkozó döntését Erdoğan maga közölte beosztottjával.

A beképzelt hatalom ilyesfajta tettleges, beteges reakciói azonban mélyen belevésődnek az emberek tudatába, s ott nem enyésznek el egyhamar. Erről most is gondoskodott a demokratikus sajtó, külföldön és otthon egyaránt. Elif Şafak Erdoğan arcába vágott minden töröknek címmel jelentetett meg cikket a The Guardian című brit napilapban. Szerinte sokatmondó tény, hogy akár igaz, akár nem, a kormányfő pofozkodásáról szóló hírt még hívei sem tartják elképzelhetetlennek. Ismerve izgága természetét, vele bizony előfordulhat ilyesmi. Egy aznap készült videón mindenesetre hallható, amint Erdoğan azt mondja, hogy “ha lehurrogod miniszterelnököd, kaphatsz egyet.” De ne várják azt – írja Şafak olvasóihoz fordulva –, hogy a miniszterelnök erőszakos fellépése miatt megrendül majd a török kormány helyzete. “Ha ez egy másik országban történik, alapjaiban rendítitette volna meg az egész kormányt. Ám Törökországban más a helyzet. Az emberek itt hozzászoktak ahhoz, hogy valamivel mindig mentegetni fogják a nekik gyermekkoruk óta rendszeresen kiosztott pofonokat. Az arculcsapás része kultúránknak, s a legenyhébb “provokációra” rögtön alkalmazzák is válaszként. A provokáció a kulcsszó, a “leghatásosabb mentség” bármire.

Mustafa Akyol, az ismert török liberális muzulmán újságíró szerint ha a kormány kellő alázattal és együttérzően lépett volna fel, nem pedig annyira öntelten, akkor kedvezőbb lett volna képviselőinek a fogadtatása is. A publicista a The New York Times vendégrovatában azt írta, nem csoda, hogy a kormány egyetlen oyan tagja, aki ebben a szellemben járt el, Taner Yıldız energetikai miniszter volt, aki az első pillanattól kezdve fáradhatatlanul dolgozott a mentés összehangolásán a helyszínen, és így széles körben rokonszenvet keltett, és a lakosság elismerésében részesült. De ez alkalommal az oly tapasztalt, tárgyilagos és világszerte elsmert Akyol ítélőképessége is megbicsaklott, amikor könnyelműen kihagyta a számításból a gyors változtatásokra képes miniszterelnök hatalomtechnikai ügyességét. Cikkében ezt írta ugyanis: az a tény, hogy a tiltakozó tüntetőt többször megrúgó tanácsadó, Yusuf Yerkel megtarthatta állását, újabb példája Erdoğan híresen patriarchális igazgatási modelljének. “A miniszterelnök soha nem fogja elbocsátani egyetlen emberét sem, ameddig vitán felül hűségesen szolgálják.” Mint tudjuk, ez a jóslat nem igazolódott be!

A somai tragédia utáni napokban történt, hogy az egyik vezető és igen harcos kormánypárti napilap, a Yeni Akit (Új Szövetség) első oldalán tudatta: a szerkesztőség megfejtette annak titkát, hogy a “cionisták által irányított helyi idegen média miért is támadja Erdoğan miniszterelnököt”. Íme szerinte az ok: “hírlapunk kiderítette, hogy a 301 vájár halálát követelő bányaszeretcsétlenség első számú felelősének tartott Alp Gürkant kapcsolatok fűzik Izraelhez. A bányatulajdonos veje zsidó, vagyis leányát egy Mario (ragadványneve Mahir) Asafrana nevű zsidóhoz adta feleségül”.

A cikk szerzőjét ez a kisebbségi-származási vontakozás jobban foglalkoztatta, mint az az általa említésre sem méltatott körülmény, hogy a Soma Holding igazgatótancsának elnöke és a török állam nem gondoskodott a nemzetközileg megszabott biztonsági előírások betartatásáról, és Alp Gürkan egy éve még meg is tévesztette a közvéleményt. Büszkén bejelentette ugyanis, hogy a bányászok számára kiépítette a szükséges mentőhelyiségeket. Ezekről azonban kiderült, hogy olyan helyen létesültek, ahol már nem is folyt kitermelés. Ám a Yeni Akit-cikk szerzője számára fontosabb volt a további “család- és kapcsolatkutatás”. Megírta például, hogy a Gürkan családjába beházasodott textilgyáros Mario Asafrana apja eredeti İshak (Izsák) utónevét 1968-ban İzzetre változatta, feleségének neve pedig Korin volt… Alp Gürkan bányaigazgatót szoros üzleti szálak fűzték továbbá ahhoz a Korkmaz Yiğit építkezési és médiavállalkozóhoz, aki súlyos gyanúba keveredett sötét bankprivatizációs és hamis csődbejelentési ügyek miatt, nem utolsósorban pedig azért, mert kapcsolatokat tartott fenn a török alvilág egyik koronázatlan királyával, Alaattin Çakıçıval. ”Korkmaz Yiğitet – írja a török kormánypárti lap – az üzleti világban a zsidók pénzkezelőjeként ismerik”.

A cikk szerzője végül erős hasonlatosságot vél felfedezni a bányigazgató zsidó veje, Mario (Mahir) Asafrana és a Farkasok Völgye (Kurtlar vadisi) című Amerika-ellenes török film egyik alakja, a maffia pénzét kezelő Textiles Nedim között, aki a textil- és fonalkereskedői látszat ellenére “valójában uzsorás.”

A cikk Törökországban hatalmas felháborodást keltett a baloldali demokratikus és ellenzéki sajtókörökben, valamint külföldön, így elsősorban Izraelben. A közösségi portálokon is heves ellenérzést váltott ki. Murat Yetkin, a Radikal című baloldali napilap publicistája Az antiszemitimus (zsidóellenesség) tébolyultság című írásában, amelyet részben ismertetett a Hürriyet Daily News is, felteszi a kérdést: Valóban most ütőkártyaként dobták be a köztudatba egy “zsidó vő” nevét? Miután a Gezi park esetében kártevőként egyszer már a “kamatlobbit” emlegették, majd amikor tavaly december 17-én vizsgálat kezdődött korrupció, csalás és megvesztegetés ügyében, Fethullah Gülen vallástudós “közösségét” tették meg bűnbaknak. Éppen a Yeni Akit cikkével egy napon küldött tweet-üzenetet a nagy török nemzetgyűlés alkotmányügyi bizottságának kormánypárti vezetője: sajnos a miniszterelnökre nagyon rávetette magát az idegen zsidó lobbi. De hát a bányüzem tulajdonosának veje zsidó. Nem igaz? A kormánypárt külügyi kapcsolatok bizottágának elnökhelyettese pedig nem zárta ki “szabotázs lehetőségét” sem.

Yetkin tollhegyre tűzi a Yeni Akit arra vonatkozó utalását, hogy a szóban forgó személyek megváltoztatták eredeti zsidó nevüket. Ezt csúfra emlegetik, de elhallgatják – írja Yetkin – , hogy a feltűnés elkerülése végett a törökországi nem muzulmán kisebbségekhez tartozók legtöbbje is felvesz muzulmán vagy török nevet. Mert hát az országban lényegében tiltották a kurd vagy cserkesz névadást is, pedig ez a két kisebbség muzulmán. S ez a tilalom a legutóbbi évekig érvényben volt.

A Radikal szerzője felidézi, hogy a New York-i központú Rágalmazás elleni Liga elnöke (ADL) 2005-ben a “Gyermekeink jobb jövőjéért kifejtett bátor tevékenységéért” kitüntette Recep Tayyip Erdoğant, kijelentve, hogy a nagy Kemal Atatürk által alapított Törökország világi berendezkedésével különleges modellként szolgál a muzulmán országok számára. A “Bátorságért” kitüntetést Törökország nevében megköszönve a kormányfő kijelentette: az antiszemitizmus szégyenletes elmebetegség, perverzitás. A történelem folyamán a holokauszttal követték el a legsúlyosabb bűncselekményt az emberiesség ellen. A népirtás, a hátrányos megkülönböztetés, az iszlámgyűlölet, a kereszténygyűlölet és az etnikai tisztogatás egyazon betegség megnyilvánulásai”.

“Ha viszont valaki a mai Törökországban ilyesmit állítana, akkor kitenné magát annak, hogy Erdoğan pártjában és a kormánypárti médiában nem csak izraeli ügynöknek nyilvánítanák, hanem elmondanák még sok más egyéb bűncselekmény elkövetőjének is” – állapította meg a Radikal publicistája. Mint hozzáfűzte, alig néhány évvel az antiszemitizmust szenvedélyesen elítélő szavai után Törökországban vannak olyanok, akik elhiszik, hogy Erdoğan – mielőtt megütötte volna – még “izraeli ivadéknak” is bélyegzett egy őt lehurrogó fiatal bányászt. “Megnéztem számos felvételt, egyik sem volt világosan értelmezhető – , és arra a következtetésre jutottam, hogy a miniszterelnök valójában nem mondta ezeket a szavakat. Fontos azonban, hogy sok török elhiszi, hogy Erdoğan nagyon is mondhatott ilyesmit. És erre aztán egyáltalán nem lehetünk büszkék” – írta Yetkin.

A Yeni Akit azonban nem hagyta annyiban a dolgot, és durván visszavágott bírálóinak. A bányatulajdonos zsidó vejéről szóló hírünk pánikot keltet a cionisták körében címmel a Radikalon kezdve, a T24 internetes portálon folytatva, az Ekşi Sözlük (Keserű szavak szótára) című internetes közösségi vitafórumon végezve felsorolta a kormánypárti szerkesztőség elleni “sértő támadásokat”. Kiváltképp a vitafórumot minősítette “gyűlölködőnek”, amelyet szerinte csakis azért alapították, hogy “gyalázhassák az iszlámot és a nagy Atatürk magasztos értékrendjét”. A portál tulajdonosát és alapítóját, Sedat Kapanoğlut a lapban egyben zsidónak nyilvánították, aki ezt “nem is cáfolja”. A T24 internetes portáltól pedig, amelyet a Gülen-mozgalom “fegyverravasz-meghúzóinak” nevezett, azt vette zokon, hogy azt írta: a Yeni Akit a bányatulajdonos”vejének zsidóságában találta meg a kasztrófa okát.”

Ezzel még nem ért véget a “faj- és őskutatás”. A kormánypárti sajtóban tömören “Erdoğan zsidó ellenségének” minősítették a Der Spiegel isztambuli tudósítóját, amiért egy jelentésében idézte egy tüntető bányász szavait a bányakatasztrófa napjaiban: “Erdoğan, menj a pokolba!” A negyvenéves német újságíró, Hasnain Kazim indiai-pakisztáni bevándorlók gyermekeként született az alsó-szászországi Oldenburgban, s Hamburgban politikatudományt tanult. Korábban a hetilap dél-ázsiai tudósítójaként Iszlámábádban működött. Hecckampány kezdődött ellene, a kormánymédia úgy tüntette fel, mintha ő szidalmazta volna a kormányfőt. Összesen tízezer elektronikus, tweet- és facebook-üzenetet kapott, közöttük olyan életveszélyes fenyegetéseket, hogy “ha elkapunk az utcán, átvágjuk a torkodat!”

A fentiek miatt aggódnak Törökország nyugati barátai – írja a The Economist című brit hetilap. Egyre jobban kiütközik ugyanis a miniszterelnök tekintélyelvű hajlama, s ez megnehezetí, hogy országa az Egyesült Államok fontos partnere legyen éppen egy olyan időszakban, amikor a világ egyik kulcsfontosságú övezetében tartóssá válik a stabilitás hiánya. A miniszterelnök népszerűsége ugyan némi törést szenvedett, de támogatóinak kemény magva változatlanul szilárd, s továbbra is pályázik arra, hogy augusztusban az első közvetlen elnökválasztáson őt emeljék államfői méltóságra. A lap Kiábrándultság és megosztottság című írásában úgy véli, hogy a legtöbb demokráciában a somaihoz hasonlóan súlyos bányakatasztrófa miniszterek, sőt a kormányfő állásába került volna. Erdoğan bírálói már kárörvendeztek azon, hogy szertefoszlottak az államelnökségről dédelgetett álmai. Mint a lap kiemeli, a Gezi parkban tavaly kirobbant tüntetésektől eltérően, a szerencsétlenség áldozatai most nem városi úgynevezett fehér törökök vagy kurdok és alevik voltak, hanem az Erdoğanék tizenkét éves uralma alatt mindig is pártfogolt konzervatív szunniták.

Mindennek ellenére azonban a tekintélyes lap úgy véli, hogy a miniszterelnök valószínűleg ugyanúgy átvészeli a somai tragédiát, miként korábban is talpon maradt a fiai és legbelsőbb köre ellen kezdeményezett korrpucós vizsgálat idején. “Egy iszlám aktivista szerint azok az istenfélő néptömegek, amelyeket korábban rabigában tartott a világi beállítottságú rendszer, most úgy érzik, hogy Erdoğan jóvoltából most ők a maguk urai, s ugyanúgy elnézik neki Somát, miként elnézték korrupcióját is. Az ellenzék pedig változatlanul gyenge és megosztott.“ A The Economist, amelynek cikkét teljes terjedelmében ismertette a BBC török szolgálatának honlapja is, felhívja a figyelmet egy olyan szempontra, amely általában kívül reked a nyugati sajtó nagy részének látókörén: “Főként a kurdok támogatásának köszönhetően tűnnek megalalpozottnak a kormányfő elnöki ambíciói. Úgy hírlik, megígérte vezetőjüknek, Abdullah Öclannak, hogy – egyéb engedmények mellett – szigetbörtönéből áthelyezik házi őrizetbe…” Érdekes egybeesés, hogy a török sajtó éppen június másodikán közölte azt a hírt, hogy Öcalan szerint új szakaszába lépett a kormány által elindított úgynevezett kurd békefolyamat. A PKK-vezér, akit börtönében meglátogattak kurd parlamenti képviselők, hangsúlyozta tárgyaló partnereinek, hogy el kell kerülni “mindenfajta provokációt.”

A bányaszerencsétlenség utáni tiltakozások erős utórezgéseként május végén súlyos zavargások törtek ki egy isztambuli cemevi, vagyis alevi imaház környékén. A rohamrendőrség éles lőszert használt, s halálos lövés érte a harmincéves Uğur Kurtot. Búcsúztatását az alevi imaházban tartották. A cemevi környéke a hatósági önkénnyel szembeni ellenállás jelképévé vált Okmeydanı városnegyedben. A rendőrosztagok és a különleges alakulatok vízágyúval, páncélozott személyszállító gépjárművekkel vonultak fel alevi és baloldali tüntetők ellen. A levegőben helikopterek köröztek. A hivatalos török hírügynökség, az Anadolu Ajansi (AA) szerint az összecsapások során életét vesztette még egy ember. Letartóztattak 38 személyt. Őket a hatóság úgy tartja számon, mint részben a terroristának nyilvánított kurd PKK fiókszervezete, a Hazafias és Forradalmi Ifjúsági Mozgalom (YDG-H) tagjait, részben pedig a Forradalmi Nép Felszabadító Pártja/Arcvonala (DHKP/C aktivistáit. Az AA jelentése szerint 18 helyszínen végzett razzia alkalmával lefoglaltak fegyvereket, robbanóanyagot, petárdákat, valamint benzinespalackokat és a Molotov-koktél előállításához szükséges eszközöket. A miniszterelnök telefonon fejezte ki részvétét az összecsapások két áldozatának családjának.

A kölni Lanxess Arénában Recep Tayyip Erdoğan a napokban nyilvánvalóan pótolni igyekezett azt, aminek hiányát bírálói felrótták neki, vagyis hogy közvetlenül Soma tragédiájának bekövetkeztekor nem talált azonnal megfelelően együttérző szavakat részvétének kinyilvánítására. A németországi törökök mozgósítása céljából rendezett ünnepségen, amely lényegében az augusztus eleji elnökválasztást megelőző kampánygyűlés volt, a török kormányfő már rögtön az elején a bányaszerencsétlenség miatt mélyen átérzett fájdalmáról beszélt. A mintegy 20 ezer ember részvételevél tartott találkozó bevezetőjeként a közönség egyperces néma csenddel adózott a 301 török bányász emlékének. “Találjanak jó helyet a paradicsomban, és Allah ajándékozza meg hátramaradottaikat a megnyugvás adományával – fohászkodott Ahmed Baydaroğlu énekes, majd egy hodzsa a Koránból recitált, miközben a tömegben fel-felhangzott az “Allahü ekber!”, “Isten a legnagyobb!”,kiáltás, Ezután az énekes vezényletével ezrek skandálták a miniszterelnök nevét, a nézők a lelátókon éljeneztek, tapsoltak, lábukkal ütemesen dobbantottak, zászlókat lobogtattak.

Erdoğan szemlátomást megszívlelte a német kormány szóvivőjének előzetes hivatalos kérését, hogy a Rajna partján tanúsítson kellő önmérsékletet és tapintatot. Ez a kérés nyilvánvalóan összefüggött azzal, hogy a kormányfő németországi török ellenfelei nagyszabású demonstrációra készültek, és az arénán kívül már korábban is több ezren tüntettek “Erdoğan diktatúrája, antidemokratikus országlása” ellen. A szembenálló táborokat a hatalmas erőkkel felvonultatott német rendőrségnek sikerült egymástól biztonságos távolságban tartani. A miniszterelnök megköszönte az áldozatokért mondott imákat, a külföldről is tapasztalt együttérzést, és megemlítette, hogy Merkel kancellár asszony telefonon kifejezte részvétét, és támogatásáról biztosította. E név említésekor az arénában erős morgás, zúgás támadt. A kormányfő megígérte, hogy kormánya mindent megtesz azért, hogy felelősségre vonhassák a szerencsétlenség felelőseit.

Beszédében a miniszterelnök hallgatóságát lelkesítve kijelentette: “egy nép, egy nemzet vagyunk, egy a zászlónk, egy a hazánk. Egész Törökország hálás nektek, és büszke is rátok, amiért fél évszázad alatt munkával, komolysággal és arcotok verítékével Németországot új otthonotokká tettétek”. Majd hozzáfűzte, hogy a törökök Németországban nyolcvanezer üzemet alapítottak. Emlékeztetett a “török-német történelmi sorsközösségre” is, arra, hogy az Oszmán Birodalom és a Német Császárság együtt küzdött az első világháborúban. “A törökök tisztek mellett német tisztek álltak, s minkét fél nagy áldozatot hozott.”

A máról szólva hangoztatta, hogy “ez a Törökország már nem a régi. Ez már nem engedi meg, hogy mások határozzák meg programját, hanem maga tűzi ki céljait. Ezt mindenkinek tudomásul kell vennie. Nincs olyan ország vagy nemzetközi szervezet a világon, amely megfenyegethetné és megrendszabályozhatná Törökországot – jelentette ki a közönség üdvrivalgása közepette. Erdoğan kihasználta a lehetőséget arra is, hogy súlyos szemrehányással illesse azokat – “provokatőröket, ilegális csoportokat, terroristákat” – , akik szerinte gyakran az ellenzéki pártok támogatásával a bányaszerencsétlenséget saját sötét céljaik érdekében próbálták kihasználni. Nem kímélte a német sajtót sem, amelynek egy részét azzal vádolta, hogy igyekezett szintén hasznot húzni a katasztrófából, s őt személyében is sértegette. Maga is olvasott “gyülölködő és rasszista” kitételeket, s felrótta a Spiegel-online-on megjelent és már ismertetett “Erdoğan menj a pokolba” idézetet. Szavait fütyülés, lábdobogás, pfujozás kísérte.

A német sajtó tárgyilagos beszámolóinak szerzői megszólaltattak számos németországi törököt, akiknek többsége túláradó lelkesedéssel beszélt a török kormányfő “államférfiúi és emberi nagyságáról” és az iránta való mélységes tiszteletéről. E beszámolók egyben azt is érzékeltették, hogy Erdoğan kölni fellépését sikeresnek tartják egy olyan közvetlen elnökválasztás előtt, amelyen a külföldi törökök is szavazhatnak. A miniszterelnök beszédében biztatta is őket, hogy “idejekorán vétessék fel magukat a névjegyzékbe, s el ne mulasszák a szavazást. …”

2014-06-04
Flesch István – Türkinfo