Trianon 16. századi gyökerei Mohácsnál

A mohácsi csata, majd Buda 1541-es elfoglalása hosszú távon sok tekintetben radikálisabb változásokat hozott, mint a trianoni békeszerződés – mondja Pálffy Géza történész. A Lendület Szent Korona Kutatócsoport vezetője, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet tudományos tanácsadója az akadémia honlapjának, a www.mta.hu-nak adott interjúban úgy vélekedett, az újabb kutatási eredmények alapján több, napjainkig élő toposzról is ki kell mondani, hogy tévedés. Magyarország nem ütközőállam és nem Habsburg-gyarmat volt, hanem védőbástya, de nem annyira a kereszténységé, mint inkább Közép-Európáé, megmaradásában pedig a Habsburgoknak elévülhetetlen történelmi szerepük volt.

„Mohács nemcsak a magyar állam és a teljes Kárpát-medence, hanem még Közép-Európa históriájában is sorsfordító jelentőségű. Jóllehet több tekintetben már maga a csata is döntő változásokat hozott, Magyarország és Közép-Európa sorsfordító eseményévé sokkal inkább következményei tették” – fogalmazott egy minapi konferencián tartott előadásában. Milyen következményekre gondolt?

– Az újabb társadalom- és életmód-történeti kutatások szerint a Magyar Királyság több mint hárommillió lakója többségének élete nem változott meg radikálisan az 1526. augusztus 29-ét követő napokban és hónapokban. Sokaknak még éveken át sem, azaz Mohács e tudományterületeken nem tartható igazi fordulópontnak. Ugyanakkor – ahogyan idézte is tőlem – egyértelműen kijelenthető: Mohács hosszú távú hatásait tekintve valódi fordulópont volt nem csupán Magyarország, hanem egész Közép-Európa számára is. Jagelló II. Lajos magyar–cseh király halálával, majd Habsburg Ferdinánd királlyá választásával 1526 és 1527 fordulójára a korábbi másfél évszázados magyar–oszmán konfliktus alapjaiban alakult át.

– Hogyan?

– A Habsburgok magyar trónra kerülésétől kezdve az oszmánok számára már nem Magyarország volt az igazi ellenfél. A magyar–török küzdelem tehát a mohácsi csata után néhány hónappal a Habsburg Monarchia és az Oszmán Birodalom vetélkedésévé vált.

Ennek szárazföldi hadszíntere azután közel két évszázadra Magyarország lett. Lajos király Mohács mezei halálával ugyanakkor – Lengyelországot leszámítva – Közép-Európában a Jagelló-dinasztia korszaka is véget ért.

A fiatal magyar–cseh uralkodó mindkét trónját Habsburg Ferdinánd foglalta el. Ezzel az általa kormányzott magyar és cseh területek a születőben lévő Habsburg Monarchia részeivé váltak. Így 1526-ot joggal tartja a nemzetközi történetírás is a Habsburg-dinasztia osztrák ága irányította, későbbi Du­na menti nagyhatalom születési esztendejének és egyúttal Közép-Európa kora újkori történelme kezdőpontjának. Szülejmán szultán mohácsi győzelme így direkt és indirekt módon egyaránt kezdte átrajzolni az öreg kontinens középső részének térképét.

– Milyen visszhangja volt a mohácsi csatának a korabeli Európában?

– Két részre osztanám a választ: 1526-ban a 16–17. századi nagy kommunikációs forradalom előtt vagyunk, rendszeresen megjelenő sajtótermékekről tehát még nem beszélhetünk. Így tágabb értelemben vett közvéleményről és ezen a szinten különösebb visszhangról sem. A meghatározó politikai döntéshozók viszont nagyon is foglalkoztak vele egész Európában. Nem túlságosan régóta tudunk például arról, hogy a spanyol állami szervek legfontosabbika, az egyébként ma is létező Államtanács létrejöttéről szóló első fennmaradt dokumentumok egyike szerint a testület tárgyalt a mohácsi csata után kialakult európai helyzetről, és egyebek mellett támogatást szavaztak meg Ferdinándnak. Ez persze érthető, hiszen a spanyol király és német-római császár, V. Károly öccse volt.

Az újabb kutatások szerint csaknem naprakész információkkal rendelkezett az eseményekről az angol uralkodó, és sok mindenről tudott a pápa is. Közép-Európában pedig természetesen mindenkit élénken foglalkoztatott a téma. Ez nem is csoda. Gondoljunk csak bele: meghalt a magyar és cseh király, meghalt a császár közvetlen rokona, az európai dinasztiák közül tehát erősen érintettek voltak mind a Habsburgok, mind a Jagellók. Közép-Európában így meghatározó eseménynek tekintették Mohácsot, amelynek jelentőségével a kortársak is meglehetősen pontosan tisztában voltak.

– Nyugat-Európa számára csupán intő jel vagy inkább riadó volt Mohács, pontosabban a török katonai fenyegetés?

– Figyeltek az oszmán térhódításra, de a korabeli hatalmak addig nem tettek igazán érdemi lépéseket, amíg nem voltak közvetlenül is érintettek. Azzal, hogy Mohács után a törökök csak az ország legdélebbi részén rendezkedtek be, a veszélyt Európában távolinak tekintették. Az 1521-ben elesett Nándorfehérvár még túl messze volt az osztrák és német területekhez.

Az igazi fordulópontot nem is Mohács jelentette, hanem Buda 1541-es elvesztése, illetve az 1543. évi hadjárat, amikor a törökök elfoglalták egyebek mellett Pécset, Székesfehérvárt és Esztergomot. Ez utóbbi elestével alig 200 kilométerre kerültek a hódítók Pozsonytól, és nem sokkal több mint 200 kilométerre Bécstől, az új közép-európai hatalmi központtól. Ekkor már azonnal lépni kellett. Nem véletlen, hogy az 1540-es évek közepétől markáns változások figyelhetők meg a védelem terén.

– A Magyar Királyság például éves rendszeres segélyt kapott a Habsburg Monarchia tartományaiból.

– Igen, a megszavazott összegek nagyságrendileg közelítettek a megfogyatkozott területű Magyarország még mindig tekintélyes éves jövedelméhez.

– Bár ha jól tudom, ennek általában csak egy része folyt be valójában.

– Ez igaz, ugyanakkor fontos hangsúlyozni, hogy Magyarország a következő másfél évszázadban mindvégig hatalmas támogatást kapott az osztrák tartományokból, a német birodalomból és Morvaországból. Az a rendszer alakult ki, hogy minden szomszédos tartomány tartsa el a saját magyarországi határvidékét. Tehát nagyobbrészt Alsó-Ausztria fizette Győrt és környékét, a horvát véghelyeket Karintia és Krajna, Stájerország a szlavóniai várakat és így tovább.

Véleményem szerint ezért nem állják meg a helyüket a Habsburgok mulasztásairól korábban a hazai történetírásban is fel-felbukkanó vádak. Sőt, Magyarország megmaradásában a 16-17. században a Habsburgoknak elévülhetetlen történelmi szerepük volt. Tegyük hozzá rögtön: természetesen nagyon is jól felfogott érdekből. Olyan kölcsönös egymásrautaltságról volt szó tehát, amikor mind a magyaroknak, mind a Habsburgoknak szükségük volt a másikra. A tét pedig nagyon nagy volt, hiszen – bár Fodor Pál kutatásaiból tudjuk, hogy a törökök célja az ország egészének elfoglalása volt – nem Magyarország egésze veszett el.

– A főleg a múlt század hetvenes éveiben a magyar történetírásban dúló Mohács-vita egyik fontos témája, az akciórádiusz-elmélet hívei szerint a többi rész nem is nagyon volt veszélyben, hiszen az oszmán hadszervezet erejéből ennyire telt.

– Én más véleményen vagyok. Szerintem elvileg lett volna rá lehetőségük, hogy a hódoltsági területeket akár Bécstől nyugatra is kitolják. Magyarország azonban kemény diónak bizonyult. Más erőt képviselt, mint a korábban meghódított államok. Amennyiben a Magyar Királyság egy balkáni államszervezetű ország lett volna, ahol nincsen például erős rendiség és jól működő államigazgatás, az oszmán haderő eljuthatott volna nyugatabbra is annál, mint ameddig végül is eljutott. A Magyar Királyság nem Bulgária, Szerbia vagy Bosznia volt. A középkorban Közép-Európa meghatározó középhatalmának, sőt bizonyos időszakokban nagyhatalmának számított.

– Nem szeretnék szőrszálhasogatásba bonyolódni, de a mai napig szívesen mondjuk magunkról, hogy Európa és a kereszténység védőbástyája voltunk, ugyanakkor ütközőállamként is olvashatunk Magyarországról. Történészként lát-e különbséget a két fogalom között, és ha igen, Ön melyiket használná a 16–17. századi Magyar Királyságra? Ütközőállam voltunk vagy védőbástya?

– Van, mégpedig lényeges különbség. Leegyszerűsítve: a védőbástyának én is része vagyok. Az ütközőállam viszont rajtam kívül eső területet jelöl. Hunyadi Mátyás királyunknak például Bosznia ütközőállama volt. Bevonult oda, helyőrséget vezényelt egy-egy kulcsvárba, de nem volt Bosznia legitim és tényleges uralkodója. A Habsburgok esetében más volt a helyzet Magyarország vonatkozásában. 1527-től I. Ferdinánd legitim uralkodója volt a Magyar Királyságnak. Ezért neki és utódainak nem előretolt ütközőállamuk, nem gyarmatuk volt Magyarország, hanem a monarchiájuk része. Védőbástyájuk és éléskamrájuk.

A cikk folytatása>>>

kronika.ro