Törökország nem múló kurd dilemmái

                        Ahogy a szavazás ideje közeledett, Törökországban idén sokan kezdtek bízni abban, hogy a májusi elnök- és nemzetgyűlési választások eredménye is a 2019-es önkormányzati választások kimeneteléhez lesz hasonló. Minden vonatkozásban, főleg a kurd szavazatokban. Akkor az ellenzék, a Köztársasági Néppárt (CHP) vezetésével valósággal lehengerelte a kormányzó Igazság és Fejlődés Pártját, az AKP-t, s vezető helyéről maga mögé utasította többek között Isztambulban, Ankarában és Izmirben. A 2023-as eredmény azonban az ellenzék nagy csalódására távolról sem emlékeztetett a 2019-esre. Az AKP újra győzött, látszólag minden maradt a régiben.

            Ez a vereség annál fájdalmasabb volt, mivel a közvélemény egy részében már egyre erősödött az a meggyőződés, hogy miként 2019-ben, a kurd tényező ez alkalommal is a győzelem kovácsa lehet. Felmérések ugyanis akkor bizonyították, hogy a népes isztambuli kurd közösség szavazatai bizonyultak döntőnek. Némely hírmagyarázó már-már még korábbról, pontosan 2015-től indult egyenes vonalú politikai fejlődési folyamatot, egyfajta demokratikus kurd feltámadást vélt felfedezni.

            Akkor történt ugyanis először a köztársaság történelmében, hogy a török nagy nemzetgyűlésben önálló pártcsoportként elfoglalhatták helyüket a Népek Demokratikusa Pártja, a HDP képviselői, akik hagyományosan fő feladatuknak tekintik a hátrányt szenvedő kisebbségek, főleg a kurdok felemelését, tényleges társadalmi egyenjogúságának elismertetését. Ezt a fontos törvényhozási változást az tette lehetővé, hogy a pártnak több mint 13 százalékos támogatottságával sikerült leküzdenie a közismerten „a kurdok politikai feltartóztatására” megszabott tízszázalékos parlamenti bejutási küszöböt. Ezzel egyben meg is rendítette, s – ha csupán néhány hónapra – megszüntette az addig megrendíthetetlennek tartott kormányzati abszolút parlamenti többséget.

            Ez a fokozatos „kurd felívelés” szakadt meg a 2023-as választásokon, noha a HDP majdnem 9 százalékos szavazati aránya a körülményekhez képest a jövőre nézve talán még mindig reménykeltőnek volt mondható. Hogy azonban elkerülje az állítólagos „PKK-terrorista” kapcsolataiért a hatalom által ellene kezdeményezett betiltási per tragikus végkifejletét, a Törökországban ilyen esetekben bevett szokásnak megfelelően „álnevet vett fel”, s Zöld Baloldali Párt (YSP) néven indult. Szakértők mindmáig nem vizsgálták meg, hogy ez mennyire hathatott zavaróan hagyományos szavazói körében.

            Selçuk Aydın, az isztambuli Boğaziçi (Boszporusz) Egyetem docense, korábban a Giresun Egyetem előadója, aki egyebekben a Törökországi pártszövetségek mozgását-váltakozását is kutatja, korán felfigyelt arra a körülményre, hogy a magát szociáldemokratának nyilvánító CHP a nagyvárosokért vívott önkormányzati küzdelemben már 2019-ben is összefogott a jobboldali-nacionalista, kurdellenes Jó Párttal (İYİP). Miközben viszont „kívülről mintegy csendes társként” a CHP mögé hallgatólagosan felsorakozott a HDP, ami végül a siker záloga lett. Ám 2023-ra aztán a HDP, a „választást korábban csendben eldöntő kurdbarát ‘királycsináló’ kilépett az árnyékből, és elkerülve a színfalak mögötti egyezkedéseket, nyíltan kiállt Kemal Kılıçdaroğlu mint az ellenzéki Nemzeti Szövetség elnökjelöltje mellett” – írja a professzor. A szövetség kurdellenes jobboldali- nacionalistái ezért az elnökjelölt személyét is csak vonakodva, kicsikart engedmények árán fogadták el. A HDP-YSP így csak kívülről támogathatta a szövetséget Recep Tayyip Erdoǧannal és Népi Szövetségével szemben.

            S ekkor elérkeztünk a vereség után óhatatlanul felmerülő jogos kérdéshez: vajon a választások szempontjából járt-e kellő politikai hozadékkal a Nemzeti Szövetség számára, hogy egy tető alatt tömörültek eszmeileg egymással kibékíthetetlenül szemben álló olyan erők, amelyek végképp megosztottak a kurd kérdésben, vagyis az ország elismerten legnyomasztóbb problémája tekintetében? Lehet, hogy ez a jellemzés túl szigorú, részben talán pontatlan is. De az a felvetés mindenképpen választ követel, hogy a közben tapasztalt belső taktikázás, egyezkedés, esetleg elvtelen alkudozás vagy meghátrálás nem ábrándított ki, riasztott vagy bátortalanított el olyan kurd rétegeket, amelyeknek a szavazatai végül is hiányoztak. Mert az ellentábor mindent megtett s megtesz most is azért, hogy a reménybeli esetleges kurd „királycsinálót” inkább „politikai koldussá” fokozza le.

            Arról, hogy miképpen próbálkozik gyötrődve megbirkózni a kurd kérdéssel külön-külön és egymás ellenére ellenzék és kormánypárt, fontos tanulmányt tett közzé az isztambuli Işık Egyetem nemzetközi kapcsolatok tanszékének docense, Dr. Özlem Kayhan Pusane asszony az angliai Exeteri Egyetemmel együttműködő Közel-keleti Kutató és Tájékoztató Projekt (MERIP) kiadásában. Mi itt most kiemeljük néhány eredeti meglátását, észrevételét. A kutató mindenképpen vitathatatlan érdeméül tudja be Kılıçdaroğlunak, hogy 2021-ben nem minden politikai kockázat nélkül, kemény kurdellenes kormányzati-társadalmi ellenszélben bátran kinyilvánította: a HDP legitim politikai tényező. Alig hangzott el azonban ez a kijelentés, amelynek helyességét ellenzéki oldalon mások is elismerték, heves vita támadt a HDP-én belül. Sezai Temelli képviselő ugyanis amellett kardoskodott, hogy a törökországi kurd kérdés megoldásához a terroristának bélyegzett PKK életfogytiglani börtönbüntetését töltő vezérét, Abdullah Öcalant kell elismerni fő tárgyaló félnek. Öcalan addigra már a márvány-tengeri szigetbörtönéből a 2013-as kurd újév, a newroz alkalmából meghirdette szervezete áttérését a fegyveres harcról a demokratikus politikai küzdelemre, egyoldalú tűzszünetet hirdetett, s felszólította a PKK-fegyvereseket, hogy vonuljanak ki török területekről. Kiáltványát a nemzetgyűlésben törökül és kurdul fel is olvasta két HDP-honatya.

            A képviselő kénytelen volt visszakozni, s megnyilvánulását nem pártja hivatalos, hanem csak saját egyéni véleményének feltüntetni. Elhatárolódott tőle mind Mithat Sancar jelenlegi, valamint a hosszú évek óta börtönben tartott korábbi pártelnök, Selahattin Demirtaş is, aki 2018-ban a HDP köztársasági elnökjelöltje volt. Hangsúlyozták, hogy maga a HDP a legitim tárgyaló partner minden olyan építő jellegű és békés erőfeszítés során, amelynek célja a kurd kérdés demokratikus megoldása. A professzor asszony tanulmányában azonban szóvá teszi, hogy Kılıçdaroğlu „kurdpolitikai érdemeit” részben lerontja saját, illetve pártja, a CHP nagyfokú határozatlansága és következetlensége. Így például a kurdlakta vidékekkel való kapcsolatápolás céljából létrehozták a Keleti Rovat intézményét, amelynek nevéből-leírásából azért a „biztonság kedvéért”, vagyis a török nacionalisták érzékenységére való tekintettel kihagyták a kurd szót.

            E kezdeményezés jegyében tekintélyes személyiségekből álló delegációt küldtek hivatalos látogatásra Irak regionális kurd önkormányzatához és a délkelet-törökországi többségi kurd lélekszámú Diyarbakırba. Kılıçdaroğlu vendéglátói előtt önkritikusan elismerte, hogy pártja eddig nem hallgatott kellőképpen a kurdok szavára. Egyúttal bírálta az ankarai kormány némely intézkedését, többek között azért, hogy „titkos PKK-kapcsolati” vádakkal törvénytelenül még mindig fogságban tartja Demirtaşt, jóllehet az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) határozatban követelte szabadlábra helyezését. Szemére lobbantotta továbbá az államfőnek, hogy Délkelet-Törökországban szintén állítólagos terrorista kapcsolataikra hivatkozva önkényesen leváltatta a HDP demokratikusan megválasztott kurd polgármestereinek egész sorát, s helyükre törvénytelenül központi megbízottakat ültetett.

            De Kemal Kılıçdaroğlu politikai eszköztárában volt más is: általános meglepetést okozott, de néhol korábbi bírálói körében is helyesléssel fogadták, hogy váratlanul megtagadta pártja korábbi szigorú szekularista eszmevilágának legtúlzóbb tételét, amely hagyományosan tiltotta a muzulmán női fejkendőviseletet közintézményi munkahelyeken és egyetemeken. Egyben törvényjavaslatot terjesztett elő az öltözködési szabadság szavatolásáról. Ez simán beleillet az általa hirdetett társadalmi megbékélés új gondolatába. Kiváltképp a hívő muszlimok fülében, de akár keresztényekében is ismerősen, sőt jólesően csenghetett a Kılıçdaroğlu szájából mind gyakrabban elhangzott dallamos török helalleşme szó, amely társadalmi kiengesztelődést jelent. A pártelnök ezt ismételgetve mindenkivel tudatta, hogy beismeri, megbánja régi hibáit, s megígéri, hogy ezeket most kijavítja. A szótár bővebb értelmezése szerint a szó kölcsönös megbocsátást és jóvátételt is jelent a múltban egymásnak akarva-akaratlanul okozott minden sérelemért és bántásért. Régente így búcsúzkodtak katonák is veszélyes hadba indulásuk előtt. Nyilvánvaló, hogy Kılıçdaroğlu a hagyománytisztelő konzervatív muzulmán szavazótáborra és a muzulmán kurdokra is igyekezett kedvezően hatni.       

            A teljes kibontakozásban azonban a kurdokhoz való minden közeledését visszafogta attól való félelme, hogy elidegeníti magától a nacionalista beállítottságú szavazók terjedelmes táborát, valamint szövetségében a legfontosabb partnerét, a szintén nacionalista Jó Pártot (İYİP). Bizonytalanságának példája, hogy támogatta Recep Tayyip Erdoǧan határokat áttörő partizánvadász hadműveleteit Szíriában a PKK és ottani állítólagos fiókszervezetei felszámolása céljából. Az iraki központi kormánnyal összhangban helytelenítette továbbá a 2017-ben megtartott népszavazást az iraki kurd autonóm régióban. Ezen a lakosság túlnyomó többsége a függetlenség kikiáltása mellett foglalt állást. Saját szövetségén belüli nehézségeit jól mutatja, hogy a nacionalista İYİP és elnöknője, Meral Akşener a kurdbarát HDP-t elfogadták ugyan méltányos politikai szereplőnek, de követelték a HDP-től, hogy határolódjék el a PKK-tól. Amikor pedig CHP-képviselő Gürsel Tekin szorgalmazta, hogy a várható győzelem után megalakítandó kormányban a HDP miniszteri tárcákhoz juthasson, vezető İYİP-tagok dühödt tiltakozása volt a válasz. Akşener kijelentette, hogy „sehol nem ülünk le olyan asztalhoz, ahol ott van a HDP, és a HDP sem ülhet le a mi asztalunkhoz. Az ellenzék két vezető pártjának effajta kétértelmű magatartása aligha segítette, hogy egészséges együttműködést alakítsanak ki a HDP-vel a 2023-as választásokra készülve. Végképp nem tette őket vonzóvá a kurd társadalom egésze szemében.       Ám kurd ügyben a múltját tekintve az ellenzéki Nemzeti Szövetségben egyik-másik fontos pártvezér sem állt „teljesen tisztán”: a kitűnő kvalitású Ahmet Davutoğluról, a Jövő Pártja (GP) alapító elnökéről van szó. Erdoǧan volt barátja és egykori harcostársa, az AKP társalapítója, kiváló iszlámtudós, történész közgazdász és diplomata a miniszterelnök tisztét töltötte be, amikor az államfő 2015-ben megindította sok ember halálával és kiterjedt rombolással végződött terrorellenes hadjáratát Délkelet-Törökország kurdlakra vidékein. Davutoğlu kormányfői felelőssége vitathatatlan. Amikor azonban elébe tárult a tragikus pusztulás teljessége, a füstölgő romhalmazok képe, súlyos lelkifurdalást érzett. Főleg a kurd gyermekek sorsa ejtette kétségbe. Az Erdoǧannal sok egyéb tárgyban, így a rendszer antidemokratikus jegyeinek általa tapasztalt és kifogásolt elmélyülésével kapcsolatban támadt nézeteltéréseik óhatatlanul kiterjedtek a kurd problémára is, s állítólag ez együtt vezetett lemondásához, majd mentorával való szakításához és szembefordulásához.

            A már említett tanulmány szerzője szerint az ellenzék kurdpolitikáját minden kapkodó jellege és bizonytalansága ellenére még így is kevésbé jellemezte annyira szembeötlően zavaró ellentmondásosság, mint a 2002 óta kormányzó AKP gyakorlatát. Mindenekelőtt a történelmi előzményeket tisztázva emlékeztet, hogy a függetlenségi háború éveiben a harctereken megpecsételt török–kurd testvériség hősi emléke ellenére, majd a köztársaság 1923-as kikiáltása után az új török állam mintha megfeledkezett volna a külön kurd etnikai önazonosságról. Ennek elismertetését először baloldali pártok tűzték zászlajukra, közöttük is elsőként az 1961-ben alapított Török Munkáspárt biztosított fórumot kurd politikai követeléseknek. A hetvenes évekre az egyetemeken sorra megtelepedtek szélsőbaloldali, földalatti szervezetek. Az Ankarai Egyetem Politikatudományi Tanszékének kurd hallgatója, Abdullah Öcalan is 1978-ban alapította meg illegális szervezetét, a Kurdisztán Munkáspártot (PKK). A törökországi kurd kérdés véres dimenzióval bővült, amikor a PKK „térségbeli független kurd állam” létrehozásának elképzelésével fegyveres támadásokat indított török célpontok ellen, amire a török fegyveres erők szintén kegyetlenül visszavágtak.

            Recep Tayyip Erdoǧan új iszlám demokrata kormánya először politikai eszközökkel óhajtotta volna megoldani a kurd kérdést. Kezdeményezései otthon és külföldön egyaránt elismerő visszhangot keltettek. Ő mondta ki először, 2005-ben, méghozzá a kurd többség által lakott délkeleti Diyarbakırban, hogy igenis létezik megoldatlan kurd kérdés. Ám nemcsak ezzel keltett szenzációt kurd hallgatóságának üdvrivalgása közepette. „Egy nagy országhoz méltatlan úgy cselekedni, minta a múltban soha nem követett volna el hibákat – mondta. Ez a kérdés nem csupán népünk egy részének problémája, hanem mindannyiunké, az enyém is. Mert ez a kormány, ez a zászló és ez a haza közös, mindannyiunké. Népünk elég erős ahhoz, hogy ezeket a problémákat napirendre tűzzük.” Figyelmeztetésül hozzáfűzte azonban, hogy a kurdoknak a PKK árt a leginkább. Végül a költészetet értő és kedvelő politikus elszavalta az 1956-ban elhunyt Cahit Sıtkı Tarancı, a diyarbakıri születésű nagy török lírikus Országot akarok című versét.

            Majd 2009 júliusában meghirdette a „kurdok felé való nyitás politikáját”. Ennek mibenlétét pontosan nem körvonalazták, tehát hogy milyen szélesre tárják ki a kaput, de már az is biztató volt, ami megvalósult belőle: visszaállították délkelet-törökországi falvak eredeti kurd neveit, kurd nyelvi és irodalmi tanszéket nyitottak némely egyetemeken, és elhárítottak régi akadályokat a kurd nyelvű rádiózás és televíziózás elől. A kormány azonban hirtelen és váratlanul bevágta a kitárt kaput. Erre egy rejtélyes közjáték vagy provokáció szolgáltatott okot vagy ürügyet. Még ugyanannak az évnek az októberében ugyanis Észak-Irakból a harburi határátkelőn újra belépett Törökországba 34 közkegyelemben részesített volt PKK-harcos. Családtagjaikat is hozták magukkal. A helyi kurd lakosság zajos ünnepléssel fogadta és diadalmenetben kísérte a betiltott szervezet egyenruháját viselőket, akik első nyilatkozataikban semmiféle megbánást nem mutattak, sőt kérkedtek haditetteikkel.

            Mindamellett Erdoǧan még egy nagy lélegzetű próbát tett. 2012-ben elindította a kurd úgynevezett megoldási, konkrétabban békefolyamatot. Ennek során titokban, részben Oslóban, részben a lázadók észak-iraki álcázott főhadiszállásán a török állam képviselői, hírszerzői tárgyaltak a bebörtönzött Öcalan PKK-vezér megbízottaival vagy a börtönben vele magával. Egyeztettek arról is, hogy miként lehet a társadalommal újra befogadtatni a fegyvereiket leadó PKK-felkelőket. Ez az év már amúgy is fordulópont volt a kurd politikai mozgalom történtében, mert megalakult a HDP. Az új politikai alakzat radikális demokrata elveket valló pártként nem kizárólag a kurd választókhoz, hanem az ország teljes népéhez fordult, beleértve mindazokat, akik elnyomva érzik magukat, mert semmibe veszik etnikai öntudatukat. Ez az irányvonal jelentős vonzerőt gyakorolt a lakosság széles rétegeire. A HDP valósággal berobbant a köztudatba. S a három évvel későbbi, 2015-ös parlamenti választásokon kiugró sikerével, az 550 tagú nagy nemzetgyűlésben 80 képviselőjével impozáns és tiszteletet parancsoló jelenlétet vívott ki a török politikában. Ez a dátum török hírmagyarázók szerint azonban sajnálatosan más értelemben is vízválasztó lett: Erdoǧan, a sokat próbált, bátor, egyben nagy taktikusnak számító államférfi visszarettent a HDP meglepő előretörésétől. Attól, hogy a HDP az ő nagyszámú konzervatív kurd szavazója számára is egyre csalogatóbb-csábítóbb színben tűnhet fel. Ezért nem vele próbált koalícióra jutni, hanem a legszélsőbb jobboldaliak felé tájékozódott. Állandó és szoros választási szövetségesévé szegődött a nacionalista és kurdgyűlölő Nemzeti Cselekvés Pártjának (MHP). Ennek szellemében meglepetésszerűen egyszerűen lesöpörte a tárgyalóasztalról a sikeres társadalmi megbékélésről előterjesztett záróokmányt, ezzel véget vetve a megoldási folyamatnak. Ő más megoldást választott: PKK-fanatikusok merényleteire hivatkozva harcba küldte hadseregét terroristák ellen saját hazája területén, Délkelet-Törökországban is. Ezzel fokozatosan megváltozott a politikai légkör is, a kormányközeli médiumokban vészesen eluralkodott a nacionalista hang, elnyomva a józanságra intőkét.

            A kormány hovatovább ugyanúgy kriminalizálni kezdte a HDP-t, mint ahogy terrorszervezetnek minősítve küzdött a PKK ellen. Számos képviselőjét meggyanúsították, vizsgálat alá vonták és be is börtönözték PKK iránti állítólagos elkötelezettségük vádjával. Ezt megelőzően 2016 májusában a parlamenttel alkotmánymódosítást fogadtattak el, aminek alapján képviselőiket megfoszthatták mentelmi joguktól. A módosítást több CHP-honatya is megszavazta attól tartva, hogy őket is PKK-barátnak bélyegzik.

            Ilyen szomorú véget ért tehát a kurdok felé való nyitás és a béke- vagy megoldási folyamat. Hogy aztán a kezdeti nagy remények évadától idáig fajultak a dolgok, annak okait a sajtóban és egyetemi katedráktól nem kevesen próbálják lehetőleg előítéletességtől mentesen, tárgyilagosan feltárni. Kiváltképp a májusi választások óta. Ma már talán teljesen feledésbe merült, hogy milyen rokonszenves megnyilvánulásnak, kedvező politikai hangfelütésnek számított, hogy az akkori miniszterelnök, Erdoǧan újságíróknak, íróknak, művészeknek, köztük színészeknek maga magyarázta el „kurd programját”. Vagy hogy az AKP brosúrát adott ki A demokratikus nyitás folyamata – kérdések és feleletek címmel, amelyet megjelentetett a párt honlapján is. Aztán népszerű dalosokból, üzletemberekből és újságírókból összeállt Bölcsek Csoportja járta az ország legtávolabbi vidékeit is, hogy elmagyarázza az új politika várható biztos hozadékát, tisztázza a félreértéseket és eloszlassa az aggodalmakat. Ezzel pedig megfelelő társadalmi támogatottságot biztosításon számára.

            Ekkor azonban furcsa módon a legkevésbé várt oldalról jelentkezett kemény ellenállás: az egykor Mustafa Kemal alapította Köztársasági Néppárt, a CHP, amely még az 1990-es években is nyitott volt a kurd kérdés politikai rendezésének irányában, most határozottan szembeszállt az AKP kurd nyitási politikájával. Ma már szinte hihetetlenül hangzik, de a CHP ezt a programot „teljességgel felelőtlennek” minősítette, mivel szerinte „a török társadalom etnikai széthullásához, dezintegrációjához vezethet”. Jellegéből adódóan viszont teljesen logikus volt a „szürkefarkas” terroristáitól eredeztethető MHP, a későbbi szoros AKP-szövetséges reakciója. Az ultranacionalista párt, amely mindig is ellenezte a kurd kérdés politikai és békés eszközökkel való megoldását, elnöke, Devlet Bahçeli útján kinyilvánította, hogy a kurd nyitás „törvényesíti az etnikai szeparatizmust, s lényegében nyitás a PKK felé”. Nem sokban különbözött e pártok hozzáállása a béke- vagy megoldási folyamathoz. Az MHP Törökország területi épségének veszélyeztetését látta benne, a CHP pedig helytelenítette a „terrorista” PKK-val és vezérével, Öcalannal való közvetlen kapcsolatokat és tárgyalásokat.

            Kemal Kılıçdaroğlu, a CHP elnöke azonban később feltételesen támogatta, ahogy ő mondta, hitelesítette az AKP eljárását az állam képviselőinek Öcalannal folytatott tárgyalásait illetően. Ám ez felpaprikázta és gúnyos megjegyzésre ingerelte Erdoǧant: „Milyen hitelességről beszél? Inkább a maga személye szorul valódi hitelességre. Egyáltalán mit akar?”

            Néhány török elemző eleve súlyos hiányosságnak tartja, hogy az AKP-kormány meg sem kísérelte az ellenzék támogatásának megszerzését a fentiekben tárgyalt két kezdeményezéshez. Végeredményben főképpen ennek a támogatásnak a hiánya okozta e programok kudarcát, noha közrejátszott több belső és külső körülmény is. Cuma Çiçek ismert politológus döntő tényezőnek véli, hogy az ellenzéki csoportok távol tartása vagy maradása ezektől a folyamatoktól lehetetlenné tette, hogy a feleket ellenőrizzék és demokratikus nyomást fejtsenek ki rájuk a békeszerzés érdekében. Selahattin Demirtaş, a HDP volt társelnöke ellenben úgy nyilatkozott, hogy „mindent megpróbáltak, hogy a békefolyamatba bevonják a CHP-t, és az ügyet bevigyék a parlamentbe, de mindig akadályokba botlottak”. Így aztán hamar nyilvánvaló vált, hogy az ellenzéki pártok támogatása nélkül a kurdok ügyében elképzelhetetlen a békés erőfeszítések széles körű társadalmi elfogadtatása.

            A kurdkérdés tehát látszólag befagyott. Maga Erdoǧan megtagadta korábbi önmagát, s most már hevesen cáfolja, hogy egyáltalán létezhet ilyen kérdés. ”Testvéreim! Milyen kurd problémát emlegettek? Ez a probléma már megszűnt, s akarhattok-e ennél többet? Terrorizmus viszont létezik.” – mondta nagygyűlési híveinek. De az eljegesedettnek látszó felszín alatt még mindig fel-felbugyognak meleg-olvasztó áramlatok. Mintha egyenesen egykori politikai eszményképének és pályatársának válaszolt volna, Ali Babacan, az ellenzéki Demokrácia és Fellendülés Pártja, a DEVA elnöke legutóbb a földrengés sújtotta övezetben fekvő Adıyamanban a mostani Erdoǧannal szöges ellentétben kijelentette: „Igenis van kurdkérdés. Pontosan úgy, ahogy ezt a régi Erdoğan annak idején még felelősségteljesen évekig hajtogatta. Ennek megoldásához azonban jelenleg arra lenne szükség, hogy az állam megvesztegethetetlen őrzője legyen a polgári alapjogoknak és a szabadságjogoknak. S ugyanígy elismerje az emberi jogokat is. Igen, a kurdkérdés megoldása csakis az állampolgári jogegyenlőség helyes értelmezésének útján történhet…”

            Éppen az állampolgári jogegyenlőség elvének a 2016 és 2022 közötti idősávban kurdokkal szemben történt sorozatos megsértéséről tett közzé jól dokumentált összeállítást a közelmúltban Baskın Oran, a demokráciáért való kiállásáért többször meghurcolt tekintélyes török veterán publicista. Dolgozata az Agos (Barázda) című török és örmény nyelven megjelenő hetilapban jelent meg. Mi itt csak néhány felhozott példát ismertetünk a legkirívóbb esetek közül.

            – A kormány által terrorista szövetkezés vádjával önkényesen elcsapott kurd polgármester helyére kinevezett kajmakám, vagyis kerületi elöljáró, Muhammed Fatih Safitürk első dolga az volt, hogy letépette a háromnyelvű török, kurd és örmény feliratokat Mardin város Derik kerületében.

            – Azért, mert egy esküvőn a Çığlık (Kiáltás) Orkestra nevű együttes három tagja Tunceli tartomány Pertek helységében kurdul énekelt, őrizetbe vétettek „terrorszervezet javára kifejtett propagandáért”.

            – Adanában őrizetbe vettek és a terrorellenes ügyosztály őrszobáján előállítottak olyan személyeket, akik egy esküvői menetben sárga, vörös és zöld (kurd) színű kendőket lobogtattak.

            – A jogtalanul leváltott kurd városvezető helyébe ültetett új hivatalnok a főleg kurdok lakta Diyarbakırban bezáratta azt a hangoskönyvtárat, amely 2014 óta szolgálta a fogyatékkal élő gyermekeket, hogy hozzáférjenek anyanyelvükön rendelkezésükre álló forrásokhoz. Egyben hozzáférhetetlenné tették a könyvtár honlapjára feltöltött hangoskönyveket.

            – Şırnak elemi iskoláiban néhol megjelent az a felirat, hogy „nem fogok kurdul beszélni”. İsmet Yılmaz akkori közoktatási miniszter indoklása szerint „így akarták megakadályozni, hogy a gyermekek kurdul káromkodjanak”.

            – Ağrı városában egy Fikret Aydemir nevű katonát, mivel megszólalt kurdul, felettesei úgy megvertek, hogy kórházba kellett szállítani.

            – Cizrében „fegyveres terrorszervezeti tagság” vádjával letartóztattak egy orvost és három ápolónővért, amiért elláttak egy sebesült PKK-tagot.

            – 2021-ben összesen kilenc imámot tartóztattak le, mert kurdul prédikáltak.

            – A török nagy nemzetgyűlésben a házelnök megrótta Musa Farisoğulları képviselőt, mert „Öcalan úrról” beszélt.

            – Tavaly történt, hogy Hizan város korábbi kurd polgármesterét, İhsan Uğurt a börtönből vesebántalmai miatt csendőrségi kísérettel beszállították a diyarbakıri belgyógyászati klinikára. Itt a folyosón véletlenül összetalálkozott régi ismerősével, Mahmut Celadet Gaydalı bitlisi HDP-képviselővel, akit kurdul szívélyesen üvözölt. Emiatt azonban hazaküldték, anélkül, hogy megvizsgálták volna. Az esetet a parlament emberi jogi ellenőrző bizottságának napirendjére tűzték.

             Az ilyen jellegű, jobbára a délkelet-törökországi kurd vidékekre összpontosuló durva jogsértések megszüntetésének követelése mellett mind hangosabb, egyben országos és nemzetközi jelentőségű annak sürgetése is, hogy a kormány hagyjon fel a demokratikus kurd politikai mozgalom és integráns része, a Népek Demokratikus Pártja, a HDP törvénytelen és elfogadhatatlan kriminalizálásával, büntetőjogi üldözésével, nemkülönben a kizárólag terrorizmussal összefüggésben emlegetett PKK-val való összemosásával, sőt önkényes és primitív azonosításával.

            De vannak, akik a megszakadt kurd–török békefolyamat demokratikus újraindítása szempontjából a PKK „dekriminalizálását” is fontosnak tartanák, vagyis azt, hogy vegyék le a terrorszervezetek nemzetközi listájáról. Hiszen – mint mondják – maga a török kormány is évekig tárgyalt a „terrorista” PKK-val, hogy véget vethessenek ennek az elhúzódó fegyveres konfliktusnak. Arra is hivatkoznak, hogy ezt szorgalmazzák a német szövetségi gyűlésben a Baloldal pártja, a Die Linke képviselői is. Emlékeztetnek továbbá arra, hogy jogilag precedens értékű lehet a belgiumi legfelső bíróság 2020-as ítélete abban a perben, amelyben kurd politikusokat és újságírókat azzal vádoltak, hogy tagjai és támogatói a terrorista Kurdisztáni Munkáspártnak (PKK). Az ítéletben kimondták, hogy PKK nem sorolható be terrorszervezetek közé, hanem Törökországon belüli fegyveres konfliktusban részt vevő politikai szervezet, s a kurdok jogaiért küzd. Ezért ennek a pártnak belgiumi tagjaival és támogatóival szemben nem lehet büntetőjogilag eljárni a terrorellenes törvények értelmében.

            Mindez aligha fogja meghatni az ezzel ellentétes véleményen lévő török kormányt, valamint e véleményében osztozó Európai Uniót és az Egyesült Államokat. De Recep Tayyip Erdoǧan rugalmas, még ha néha – mint a fentiekből kiderülhetett – „túl rugalmas” politikus is. Az ellenben biztosra vehető, hogy hazája érdekeit szívén viselő államférfiként nem fog tétlenül megpihenni választási győzelmi babérjain. S számba véve és súlyozva a legsürgetőbben megoldandó feladatokat, nem hagyja figyelmen kívül a kurdkérdést. S így újra megpróbálkozik békés politikai megoldásával. Egy olyan fegyveres szembenállásban, amelynek kegyetlen részleteiről a világsajtó csak hébe-korba, a hollandiai központú kurd Eufrátesz Hírügynökség (ANF) ellenben több helyi és világnyelven folyamatosan beszámol – ha nem is részrehajlás nélkül. E sokak által remélt újabb kísérlet számára hamarosan méltó alkalom is kínálkozhatna: a Török Köztársaság kikiáltásának századik évfordulója ez év októberében. Ha addigra legalább a siker leghalványabb kilátásával felújíthatnák a korábban zátonyra futott „kurd nyitási és török–kurd megoldási folyamatokat”, a felek a közvélemény szemében minden bizonnyal már akkor bevonulnának az ország történetébe. Maga Recep Tayyip Erdoǧan pedig centenáriumi béketeremtő államfőként is, aki jövőre családja és népe körében megelégedetten ünnepelhetné kerek 70. születésnapját.

             Lehet, hogy mindez csak álom. De talán még így sem túlzó és megkésett álom…

Flesch István – Türkinfo