Törökország, 2002. július-augusztus 1 – Metell

Nagyon szerettünk volna még sötétedés előtt eljutni a bolgár-török határra.Ott már bármennyit várhat az ember, biztonságban van, és a másik oldalon biztosan talál szállást. Szóval a hajnali indulás mellett döntöttünk. Elõször irány Kecskemét, ahol Attilát vesszük fel, majd a szerb határ. Annáékkal út közben találkoztunk, már nem tudom, hogy ki kit ért utol. Kecskemét, sötét éjszaka. A volt szovjet katonai lakótelep itt is kellemes lakóparkká változott, ahol vasárnap hajnal lévén még helyenként tombolt a szombat esti diszkó. Nem okoztunk tehát rendkívüli lármát a gyors pakolással, aztán vokitoki csere és indulás. A határnál már virradt, és a jugoszláv oldalon váltottunk pénzt. Ilyenkor praktikus úgy számolni, hogy itthon mennyibe kerülne a megteendő út, és kb. annyit váltani át. Ha kevés, még pótolható, ha sok, akkor jó lesz visszafelé.

Állandóan sasolva a radarosokat tekertünk tovább. Most nem érdekeltek különösebben a tájak, amire kíváncsi voltam, az a számtalan elválasztó sávdarab. Azokból akartam most minél többet látni. Hát volt belõle bõven. Feljött a Nap, és beindult az irdatlan kánikula. Beindult a klíma is, majd hamarosan Marci jelezte, hogy valami tocsog, és kedvenc könyvei szétáztak. Megdöbbentem. Tán vagy három napja, amikor a kerékpártúrás cuccokat szállítottam haza, akkor is elöntötte a víz a mitfárerülés elõtti területet. Akkor azt hittem, hogy valami kiborult, de most riadalommal töltött el, hogy alig néhány órával az indulás után mûszaki hibával kell vacakolni. Megálltunk egy kútnál, és elkezdtünk hibát keresni. Zavarunkat látva teljesen barátságosan megpróbált segíteni egy szerb férfi, és amikor végképp nem találtunk semmit, felajánlotta, hogy az õ mûhelyében szívesen megjavítja az autót. Nem szeretek idegen helyen idegent engedni az autóm közelébe, így most is figyeltem, hogy az ipse tesz-e vele valami olyant, amitõl néhány kilométer múlva újabb hibám lehet. Timeo danaos… Végül is, mire eldöntöttük volna a kérdést, távirányítással a Mazda szervizbõl kapott instrukciók alapján megtaláltuk azt a rendkívül egyszerû kis gumicsövet, amelyet a mitfárerülésrõl lehet prímán lerúgni, és amely különben a klímával termelõdõ kondenzvizet vezetné az autón kívülre. Csövet visszadug, irány Edirne.

Útközben vidáman mûködött a kis PMR vokitoki, még akár egy kilométeres távolságból is. Érteni azonban nem mindig lehetett, úgyhogy az egész út során csak a legszükségesebbek közlésére tudtuk használni. Erre viszont gyakran sor került, úgyhogy egészen szép mobilszámlát sikerült megspórolni a használatával. Bulgáriához közeledve a táj egyre szebb lett, de én be voltam sózva Edirnére. A határon egyszerûen és gyorsan átjutottunk, majd a radarokra, és a sebességhatárokra koncentrálva robogtunk tovább. Útközben sávlezárás, terelés, autópálya építés, és rosszul kitáblázott terelõutak gazdagították a programunkat. A tájékozódásban sokat segített a GPS, és a jó térkép (Marci határozott felszólítására közlöm, hogy a jó navigátor is sokat segített. Hogy kire gondolt?). Szófiát erõsen kátyús úton északról kerültük, és hamarosan a már tavalyról ismert útépítések között rongyoltunk a határ felé. A török átkelés lassan ment, de biztosan, és barátságosan. Végül is már biztonságban voltunk.

Az egész utazásnak a Bulgáriai szakaszát tartottuk a legveszélyesebbnek, a hírek, információk alapján. Minket ugyan nem ért semmi atrocitás, de az útitervet úgy alakítottuk ki, hogy oda, és vissza is ezt a szakaszt nappal abszolváljuk. Annáék itt a határon váltottak vízumot, és természetesen nem maradhatott el a hivatalos igazolás az autókról. Ezt nem szabad elveszíteni, mert ezzel igazoljuk, hogy azt a romot amit bevittünk, ki is hozzuk. Sötét lett mire átértünk, és elkezdtünk kempinget keresni. Marci olvasott a Lonely Planet-ban (továbbiakban: lonli) valami Fifi kempingrõl, ami a város másik oldalán található. Már elhagytuk Edirnét, amikor úgy döntöttem, hogy az út szélén parkoló rendõröktõl megkérdezzük, hogy ismernek-e valami ilyesmit errefelé, úgyhogy az utolsó néhány száz métert már rendõri kísérettel tettük meg. A rendõri kíséret ellenére, vagy éppen azért, a kempingben (amely egyben motel és étterem is), nagyon szívélyesen fogadtak, és nagy, üres, kellemesen bekerített területen választhattunk ezután magunknak sátorhelyet. Ez egy igazi kemping volt, úszómedencével, rendes WC-vel, zuhannyal, főzésre és étkezésre alkalmas épületekkel ellátva.