Török áfium

Nincs már bennünk semmi harag a százötven évért (ami valójában inkább százhatvan volt), az elhurcolt, háremekben kikötő nőkért, janicsárrá nevelt fiainkért, a Csele-patakba fulladt Lajos királyért, a feldúlt falvakért, lerombolt oltárokért és darabokra tört szentképekért. Megbékéltünk, az idő begyógyította a mohácsi vész okozta sebeket, magyar-török már két jó barát, legalább annyira jó, mint a lengyel. Bizonyos szempontból jobb is, mert már társadalmi-politikai mintává lépett elő. Az európai uniós, demokratikus jogállamként működő Lengyelország barát, barát, de ott nincs mit másolni, nincs benne semmi különleges, izgalmas, ugyanolyan unalmas, mint a többi civilizált nyugati demokrácia.

Macerás, rugalmatlan világ ez az egykoron vágyva vágyott nyugati, amibe negyedszázad után kínkeservesen kezdtünk beleívódni, visszaintegrálódni. Arra(erre)felé nem értik az idők szavát, pedig Spengler már jó ideje megjósolta ugyebár a nyugat alkonyát. Hosszan tartott a halódás, de most végre beteljesülni látszik a jóslat, s bebizonyosodik, hogy a szavak akár ölni is tudnak – embert is persze, de mindenekelőtt eszméket s a rájuk épülő rendszereket. Az embereket meg majd az új rendszer, ha úgy adódik…

Részletek