„Szerelmes lettem ebbe az országba.”

Tulu Içözü török operaénekesnőt először a komolyzene iránti elköteleződése hozta Magyarországra egy workshop alkalmával, 2002-ben. Később a budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémia hallgatója lett, ahol 2007-ben fejezte be zenei tanulmányait. Az itt eltöltött évek alatt megszerette Magyarországot, ahol közel 13 éve él. Tulu Içözüvel beszélgettünk a Bartók Béla és Ahmed Adnan Saygun találkozását feldolgozó koncertjéről, valamint magyarországi mindennapjairól.

Bartók Béla és Ahmed Adnan Saygun

Bartók Béla 1936-ban utazott Törökországba, ahol az Ankarában eltöltött napok után tíznapos népdalgyűjtő útra indult Osmaniyébe. A gyűjtés során az ankarai konzervatórium két zeneszerző tanára, Necil Kâzim bej és Ulvi Cemal bej kísérte, valamint Ahmed Adnan Saygun – aki a török népzene komolyzenében történő alkalmazásával tűnt ki és vált a világ egyik legelismertebb török zeneszerzőjévé.
Bartók Béla és Ahmed Adnan Saygun a sikeres kutatómunkát – összesen 14 faluban 27 énekest és hangszerjátékost sikerült felvenni, így a teljes anyag 87 dallam – követően is baráti kapcsolatot ápoltak. Mindketten a népzenei alapokon nyugvó komolyzene megteremtésén és népszerűsítésén dolgoztak. Érdekesség, hogy Saygun felesége is magyar volt, így a szakmai szálakon túl érzelmi kötelék is fűzte Magyarországhoz.

A művészet átível az időn

Tulu Içözüvel beszélgetni olyan, mintha kilépnénk a sokszor emlegetett depresszív magyar valóságból, és belépnénk egy kiegyensúlyozottabb és szeretettelibb másik világba. Miközben a zenéről, művészetről és a népek közti barátság ápolásáról beszél, lelkesedése azt az érzetet kelti, hogy minden lehetséges és elérhető az életben, amire tiszta szívből vágyunk és mások számára is értéket képviselhet.

Találkozásunk apropója a Bartók Béla emlékházban 2015. május 22-én megrendezésre kerülő Bartók és Saygun találkozások / 1 című koncert, melyen a két neves zeneszerző művei mellett Cemal Reşit Rey, Aydın Karlıbel szerzeményei is felcsendülnek majd. Az est érdekessége, hogy Király Csaba, Bartók stílusában életre hívott zongora improvizációját követően, Tulu Içözü és Király Csaba közösen improvizálnak majd egy török témára.

Içözü a beszélgetésünk során többször kiemelte a múlt eredményeinek jelentőségét és hatását a jelenre. „Ha Bartók és Saygun nem alkottak volna a múltban, akkor mi most nem beszélgetnénk itt a jelenben. Egy ember nem hiába él, hanem célja van. Nem jó ezt elfelejteni, mert ha elfelejtjük, akkor egy ág megszűnik.”- fejtette ki, amikor arról beszélgettünk, hogyan alkot egyetlen végtelen ívet minden korábban megkezdett munka, eredmény, újítás vagy éppen maga a művészet.

„A Bartók és Saygun találkozások sok mindenről szól, nem csupán egy koncert. Olyan mintha a hátam mögött két nagy hegy állna, az egyik Bartók, a másik Saygun”- mesél a koncerthez fűződő érzéseiről. Fontos kiemelnünk, hogy a Bartók és Saygun találkozások / 1 elsősorban Tulu Içözü kitartásának köszönhetően valósulhat meg. A koncert ötletét éveken át gondozta magában mindaddig, míg valósággá nem vált.

„Nagyon harcoltam, hogy művész legyek.”

Tulu Içözü a zene iránti rajongása már gyerekként megmutatkozott. Ötévesen saját zongorát szeretett volna, miközben gyakran hallgatta szülei Beethoven szimfóniák lemezét. A szülei nem ellenezték, hogy művésszé váljon, de csak tíz éves korában, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a vizsgák és a zene nélküli tantárgyak nem kötik le az érdeklődését, tették fel neki komolyan a kérdést: „még mindig zenész szeretnél lenni?”. „Igen-igen.” – hangzott a válasz. Az akkori mosoly még mindig ott bujkál az arcán, miközben meséli történetét. Az elhangzott „igen” után egyenes út vezetett a Zeneakadémiára és a művészet világába.

„Szerelmes lettem ebbe az országba”

Az elmúlt több mint tíz év során kiválóan megtanult magyarul. Időnként elgondolkodik egy-egy kifejezésen, de gazdag szókinccsel fejezi ki magát. Az interjú végéhez közeledve szóba került Magyarország, az ittlét, az identitás és a kultúrák közti párbeszéd indításának igénye.

Amikor először Magyarországra érkezett nem gondolta, hogy sokáig fog maradni. „Nem akartam olyan országban élni, ahol nincs tenger.”- meséli viccelődve a kezdetekről. Magyarország mégis belopta magát a szívébe az itt eltöltött tanulmányi ideje alatt, és végül a maradás mellett döntött: „Én szerelmes lettem ebbe az országba, de tanulnom kellett. Magyarország olyan, mint egy kincstartó doboz, amiben a kincs benne van, de kívülről nem látszik. Ki kell nyitni, hogy láthatóvá váljon. Tudom, hogy más országból és más kultúrából származom, ezért nekem más kulcsom van. De a doboz ismer engem és én is ismerem őt. Közeledünk egymáshoz és ő megmutatja, milyen jó részei vannak és milyen más részei vannak. Meg kellett tanulnom a kultúrát – én beleadtam az én részeimet, ő is az övét, kölcsönösen tiszteljük egymást.”

Içözü szerint az emberek egymás iránti nyitottságát a művészet könnyen felszínre hozza. A művészet közvetítésével politikától és előítéletektől mentesen, tiszta lélekkel közeledhetnek egymás felé az emberek, függetlenül attól, milyen kultúrából jöttek. Saját szavaival így foglalta össze a művészet spirituális szerepét az életünkben: „Az országok emberekből állnak, akik lélekkel rendelkeznek. Számomra a művészet az élet lelke. Úgy tekintek a kultúrákra, mintha más-más lelkek lennének. Mindegyikhez úgy állok hozzá, hogy van bennem tisztelet és szeretet irántuk, és ezt várom el tőlük vissza, így kezdődik a kulturális kapcsolat, amihez hozzájön még egy művészeti kapcsolat is. Én a művészetben fejezem ki magam, amiben folyamatosan képezem és képezni fogom magamat. Amikor a művészetről indulunk, akkor tisztán lélekből indulunk egymás felé, ez egy igazi lelki kapcsolat, ezért szeretném a művészeti kapcsolatokat erősíteni.”

Kristóf Ágota – Türkinfo