Szent Miklóstól a török Noel Babáig – egy ókori zsinati atya áldásos élete és öröksége

           

            “Szinte hihetetlen! Ennyire régen volt már!?!” Minden bizonnyal még a többségi muzulmán lélekszámú Törökországban is nem kevesen akadhattak – lehetett közöttük akár isztambuli lakos, akár ankarai járókelő –, akik így csodálkoztak rá arra az általuk aznap hallott-olvasott hírre, hogy már 1700 esztendeje annak, amiről mostanában emlékezett meg az emberiség nyugati és keleti keresztény hányada. Vagyis az egész keresztény világ és egyik szellemi központja, a katolikus Vatikán. Igen, valóban már ilyen réges-régen történt, pontosan az időszámításunk szerinti 325 májusában, hogy súlyos hitviták közepette kezdetét vette a keresztény egyház püspökeinek első egyetemes tanácskozása, zsinata.

            E nagyon fontos, következményeiben pedig mindenképpen világraszóló egykori esemény a nagy Római Birodalom keleti felének latin nevű Nicea városkájában ment végbe, amelyet az ott inkább használatos görög nyelven Nikaiának neveztek, s amelynek egykori helyén a mai Törökország művészi fajansztermékeiről híres İznik hangulatos kisvárosa fekszik. Ha ez a fenti meglepett képzeletbeli úr vagy hölgy történetesen művelt török muzulmán, akkor feltételezhetően most élt is a kínálkozó évfordulós alkalommal, hogy könyveiben otthon pontosabban utánanézzen a dolognak. Hogy miért?

Mert változatlanul megmaradt ifjonti érdeklődése a világ ügyei, még inkább szülőföldjének régmúltja, történelme iránt. Valamit persze az iskolában tanult a szóban forgó korról és annak eszmeáramlatairól is, de őt érthetően elsősorban saját hatalmas muszlim hitének tételeire, elemeire oktatták. S ezért valószínűleg merőben újdonság volt számára, hogy a törökség anatóliai megjelenése előtt már honos keresztények ama bizonyos első általános zsinatukon – épphogy csak túlélve kegyetlen üldöztetéseiket – olyan elvont fogalmakkal foglalkoztak, mint amilyen máig használatos hitvallásuk eredeti és maradandó megszövegezése, vagy azoknak az eretneknek bélyegzett hívőknek a kiközösítése, akik tagadták Jézus Krisztusnak az Atyával való egylényegűségét.

            Az általunk elképzelt kíváncsi török úr vagy hölgy azonban itt nem állt meg, s folytatta kutatásait. Rájött, hogy ezután más fontos zsinatok egész sora következett, közöttük az egykor a mai Izmir közelében épült pompázatos Epheszoszban, törökül Efesben tartott szinódus, amelyen kihirdették Mária Istenanyaságát, vagyis hogy Jézus anyját megilleti az Istenszülő, görögül Theotokosz név. A sok olvasás közben és új tudásának birtokában a mi török muzulmán barátunkat, barátnőnket – most már nevezhetjük így őket, hiszen viszonyunk immáron bensőséges és bizalmas – különös, de mindenképpen kellemes és megnyugtató érzés járta át. Tudatosodott bennük, hogy a szívüknek oly kedves Anatólia vagy Kis-Ázsia lett az egyik legfontosabb színtere a Jézus-vallás további diadalmas előretörésének, gyors elterjedésének. Ebben már nem éreznek semmi idegenszerűséget, már csak azért sem, mivel a muzulmánok is nagy tiszteletben tartják a keresztények megváltóját, akit egyik prófétájuknak el is fogadnak.

            Török barátainkat a történelmi múlt, a görög és a római világ mindmáig tartó hatása, örökre érvényes itteni lenyomata hazafiságukban, szülőföldjük szeretetében nem hogy nem zavarja vagy gyengíti. Hanem éppen ellenkezőleg: sok-sok török honfitársukkal egyetemben egyfajta büszkeség tölti el őket, hogy az, ahol most élnek, az az emberiség egyik eredeti ősi nagy civilizációs-kulturális területének része. S így ők, mostani törökök is mindennek mintegy közvetve letéteményesei és örökösei is egyben. S ezt az örökséget ápolják is. Ha szabad a hasonlatot megkockáztatni: kicsit úgy lehetnek vele, mint mi magyarok a római Pannóniával. Büszkék vagyunk rá, magunkénak is érezzük. Még Marcus Aurelius császárral együtt is, aki uralkodó, filozófus s író volt egy személyben, s aki egyszer a Garam partján Pannóniában táborozván és hadait vezetve éjszakánként sátrában virrasztva írta meg görög nyelvű sztoikus Elmélkedéseinek egyik fejezetét. Némely tudós úgy véli, hogy írásai tanúsága szerint szelíd lelkiségében már-már keresztény volt…

            És ha már a népek nemzeti-kulturális büszkeségének nemes érzésénél tartunk, ne pihenjünk meg. Kerekedjünk fel, s gondolatban szálljunk messze délre, de természetesen még mindig Törökországban és egyelőre az ókori világban is maradva: a Földközi-tenger partján fekvő Demre városába érkezve, rögtön tisztázzuk, hogy ez a festői török település sziklába vájt sírhelyeivel és színházával az ókori Myra utódvárosa. Teszünk is rögtön egy fontos felfedezést: rájövünk arra, hogy ama híres 325-ös első niceai keresztény általános püspöki tanácskozáson a zsinati atyák egyike éppen a messze délen fekvő Myra püspöke, Miklós volt. Helyben vagyunk! Miklósnak, akit később szentté avattak, hosszú, veszélyes és viszontagságos utat kellett megtennie északi célállomásáig. De ő hitéért vállalt minden fáradságot és áldozatot. Ez jelleméből, áldott természetéből következett. Bár életrajza meglehetősen hiányos, annyit már korán feljegyeztek róla, hogy egész fiatalon választották meg püspöknek, s Diocletianus császár idejében ő is elszenvedője volt keresztényüldözésnek, s hosszabb időre be is börtönözték.

            Szent Miklós híre-neve gyorsan terjedt, jótetteivel, adományaival, emberéletek megmentésével messze földön ismertté, valóságos legendává vált. Az alakjához fűződő legjellemzőbb legenda szegény leányok becsületének megmentéséről, általa történt „kiházasításukról” szólt. Eszerint egy tönkrement kereskedőnek volt három lánya. Még mielőtt azonban a kereskedő a legmélyebb nyomorba süllyedt volna, elhatározta, utcára küldi gyermekeit, hogy prostituáltként némi keresethez juttassák a családot. Erről valamiképpen értesülve Miklós közbelépett. Mielőtt még megtörtént volna a jóvátehetetlen, éjszaka felmászott a házuk tetejére, s a kéményben leeresztett három nagyobb darab aranyrögöt. Különös véletlen folytán az aranyak a leányok száradni kiakasztott harisnyáiba hullottak. Meg voltak mentve. Nem esett rajtuk szégyen, lett gazdag hozományuk, s becsületes kérőkhöz férjhez mehettek.

            Egy másik alkalommal a szent püspöknek sikerült megoltalmaznia Myra városát tengeri rablók okozta éhínségtől. Kalózok ugyanis hatalmukba kerítették azokat a hajókat, amelyek a város élelmezését biztosító gabonát szállították, és a pótolhatatlan szállítmányért követelték rabszolgának eladható gyermekek kiszolgáltatását. A lakosság kezdett pénzt gyűjteni, hogy váltságdíjat fizethessen, de a szükséges fizetőeszköz sehogysem gyűlt össze. Miklós ekkor a pénzéhes bűnözőknek felajánlotta templomának kincseit, s ezzel megmentette a kicsik életét. Már valamivel későbbről és nyugatról származott az a hátborzongató legenda, amelynek szintén ő volt ünnepelt hőse. Ebben a történetben egy gonosz és elfajzott bolttulajdonos kereskedő késsel végzett három kisgyermekkel. Majd felaprózta, hogy ecetes, sós lében áztatva eltegye őket savanyúságnak. Miklós már nem tudta lefogni a bűnös kezet, de haláluk után mindhárom gyermeket újra életre keltette…

            Szent Miklós eleinte főként a keleti kereszténység körében volt igen népszerű. Kultuszát azonban fokozatosan elterjesztették Nyugat-Európában is. Németországban egy bizánci hercegnő, Theophanu által, aki később II. Ottó német–római császár (973–983) hitvese lett. (Ez a császár fogadta Géza fejedelem követeit, és Magyarországra küldte hittérítő munkára a passaui püspököt) Angliában lassanként összesen 400 templomot szenteltek fel Szent Miklós emlékére. Nyugaton elsősorban a gyermekek védőszentjeként tisztelték, tudományos kutatók véleménye szerint közkedveltsége a gyermekekkel, mindenekelőtt a három nővérrel kapcsolatos Myra város környéki jócselekedetének hatására, messzire eljutó erős visszhangjára volt visszavezethető.

            A középkorban Németországban és Angliában már nagy népünnepélyen ülték meg Szent Miklós napját, december 6-át. Ebből az alkalomból egy kisfiút egy napra megválasztottak püspöknek, s felöltöztették-felruházták eme egyházi méltóság minden külső kellékével. Püspöksüveget tettek a fejére, pásztorbotot adtak a kezébe, s palástot borítottak a vállára. Az ideiglenes kis püspök ebben az öltözékben vidám ünnepi menet élén haladt végig a városon…

            Aztán Szent Miklós, azaz Nicholas egyszer csak “átkelt az óceánon”. Az Új-Világba gyorsan betelepülő hollandok – bár többségükben „szentektől” idegenkedő protestánsok voltak – valahogy mégis megkedveltél a nyelvükön Sinter-Klaasnak nevezett Szent Miklóst. Így ők voltak az elsők, akik Amerikában meghonosították a távoli Kis-Ázsia szülöttének tiszteletét. Telepeseik Új-Amsterdamban, vagyis a mai New Yorkban december 6-án minden évben Miklós-fesztivált rendeztek, s ettől kezdve vált hagyománnyá a gyermekek megajándékozásának szokása. Ezt a talpraesett ötletet felkarolták a még nagyobb számba érkező angolok is, s ily módon lett Sinter-Klaasból Santa Claus. Ő pedig aztán fokozatosan végleg elmaradhatatlan szereplőjévé vált a karácsonynak. Maguk az amerikaiak nemrégiben is gondosan számba vették, hogy már a 19. században melyik jeles írójuk vagy képzőművészük, karikaturistájuk melyik könyvben, újságban írta le, illetve rajzolta meg Santa Claus végleges alakját – a híres Washington Irving 1809-ben megjelent munkájától kezdve Thomas Nast 1863-os rajzáig, amely a Harper’s Illustrated Weeklyben látott napvilágot a polgárháború idején: főleg gyermekek szemében felejthetetlen jelenségként, joviálisan, kerek arccal, széles karimájú kalapban, rénszarvas vontatta szánon ülve, hosszú szárú pipáját szíva.

            Ezalatt az Óvilág sem tétlenkedett Miklós szent alakjának ápolásában, sőt kiszínezte, továbbfejlesztette legendáját. Néhol úgy is, hogy „visszavették” a már amerikai Santa Claust, mint például Angliában, Kanadában és Ausztráliában. Az eredeti ötletgazda dicsősége azonban természetesen mindörökre az öreg Európát illeti meg, hiszen ott sok helyütt az irgalmasságáról és jószívűségéről ismert Szent Miklós emlékére tudományosan igazolhatóan már a 4. századtól kezdték december 6-án megajándékozni a gyermekeket. Eközben az idő előrehaladtával különös folyamat ment végbe: december 6-ának megünneplése mintha kezdett volna egybecsúszni december 24-ével, karácsonnyal. Másként fogalmazva hiába volt Miklósé december 6-a, emlékezete a bensőséges családi ajándékosztással áttevődött a karácsonyi ünnepkörre. Mi minden nem lett Szent Miklósból!? Törökországban Noel Baba, azaz Karácsony Atya, rejtélyes módon a francia noel, karácsony szó átvételével. Az angoloknál Father Christmas, a németeknél Weihnachtsmann terjedt el. A cseheknél Mikulás, és tőlük átvéve – talán szlovák közvetítéssel – nálunk is. Az oroszoknál Gyed Moroz (kiejtése maróz) Fagy Apó vagy Télapó. Ám a nagyon távoli, valamint soknyelvű és vallású Indiában, ahol az egykori gyarmatosítók, angolok, portugálok és franciák révén erős a keresztény hagyomány is, érthetően sok elnevezése van, például Christmas Baba. De ebben a nagy országban talán legszebb a karácsony hindiül: Bada Din, Nagy Nap.

            A hitújító Luther Márton színre lépésével azonban változás következett. A nagy német reformátor helytelenítette a szentek túlzó kultuszát. Azt hirdette, hogy egyes személyek felmagasztalása helyett vissza kell térni a vallás alapjához, Jézus Krisztus személyéhez, az ő tanításaihoz. Ennek megfelelően 1530-ban először saját otthonában vezette be azt a gyakorlatot, hogy az ajándékozó a Szent Krisztus legyen, akinek nincs köze felszentelt püspökökhöz. Ő lett a kis Jézus, a német nyelvterületen ismert Christkind, akinek a gyermekek megajándékozásával összekapcsolt ünnepét december elejéről karácsonyra helyezték át.           

            Szent Miklóst püspöki templomában temették el Myrában, a mai Demrében. Mind a mai napig azonban nem tisztázott teljes mértékben, hogy ténylegesen hol nyugszanak földi maradványai. A tudomány jelenlegi álláspontja szerint szinte bizonyos, hogy egészükben nem egy helyen. Éppen személyének nagy közkedveltsége és mély nemzetközi tisztelete magyarázza, hogy a hosszú évszázadok során relikviái szétszóródtak szinte az egész világon. A velük való kereskedelem széles körben elterjedt a középkorban és a rá következő évszázadokban. A szent néhány állítólagos csontdarabjából – szilánkjaiból, fogmaradványaiból – többet féltve őriztek értékes kincstartókban, s ezekből aztán zarándokok, keresztes vitézek, kereskedők és papok számosat szétvitték szerte Európában. Akkoriban a hívők meg voltak győződve arról, hogy a szentek földi maradványai lelkierő és a földi élet utánra is kisugárzó áldás forrásai. Napjainkban is számos templom magának igényli a tekintélyt és dicsőséget, hogy valamely szent ereklyéinek birtokosa lehet.

            Ezek közül a San Nicola-bazilika a legfontosabb a délkelet-olaszországi Bariban. Apulia régió fővárosában minden év május 9-én háromnapos vidám felvonuláson emlékeznek meg arról, hogy 1087-ben ezen a napon érkeztek meg a tengeren a püspök feltételezett relikviái, amelyeket azóta is San Nicola altemplomában őriznek. Az esemény csúcspontja, amikor Szent Miklós életnagyságú alakmását ünnepélyes menetben először a kikötőbe kísérik, majd onnan kiviszik a tengerre. E különös és jelképes eseménysorozat valóságos előzményeként Bari város tehetős kereskedőinek fejébe egykor befészkelte magát az a gondolat, hogy Miklósnak sokkal jobb és főleg biztonságosabb végső nyughelye lenne Bariban, vagyis az ő szülővárosukban, mint a „szaracénoktól”, közöttük szeldzsuk törököktől veszélyeztetett Myrában. Ezért meglehetősen vakmerő tervet eszeltek ki a földi maradványok megszerzésére és „hazahozására”. Myra akkoriban egyik fontos állomása volt a Bariból a Kelet kapujának nevezett Antióchiába vezető tengeri úton.

            A helyi papság jóváhagyásával a bari kereskedelmi utazók cseles rajtaütés és rablás tervét dolgozták ki. Először előreküldték Jeruzsálemből származó két zarándok utastársukat, hogy derítsék fel a terepet. Aztán 47 emberükkel behatoltak a myrai templomba, leküzdötték a négy őr ellenállását, majd kalapáccsal feltörték a márvány sírt. Egy kortárs szemtanú beszámolója szerint a „rablók örvendezve vállukra emelték a szent holttestét, és Istent dicsérve visszaszálltak hajóikra”. Bár a „hullarablók” azt állították, hogy a szentet nemes indíttatásból „mohamedán hódítóktól” akarták megoltalmazni, tettükben legalább annyira gazdasági-üzleti szempontok érvényesültek. Barit, ezt a virágzó kereskedelmi metropolist addigi jelentőségének elvesztése fenyegette. A helybeliek azt remélték, hogy a szent relikviái erős vallási vonzerejükkel fellendíthetik a jól jövedelmező zarándoklatokat. Korábban Szent Miklós tisztelete elsősorban a keleti keresztények között volt elterjedve, akik közé Myra lakosai is tartoztak. Az ereklyék elrablása a szent csontjaival együtt a kultuszát is elhozta a nyugati kereszténységnek.

            A Myrához/Demréhez közeli Antalya városának archeológiai múzeumában őriznek egy dobozt, amely állítólag a püspök néhány csontdarabját tartalmazza. A törökök sürgetik a szent püspök becses földi maradványainak visszaszolgáltatását. Úgy tudni ugyanis, hogy a lelet a rablók zsákmányából származik. Mégpedig oly módon, hogy valahogy még a visszaúton vesztették el, hazafelé, Bariba tartva. A dobozba rejtett nagy értéket a törökök még 1920-ban, függetlenségi háborújuk idején fedezték fel véletlenül.

            Viszont török régészek 2017-ben nagy nemzetközi visszhangot keltő, szenzációsnak látszó tudományos eredményről is beszámoltak. Az egykor korai bizánci stílusban épült, ma már csak romjaiban álló demrei Miklós-templomban, ahová szakértők egyöntetű véleménye szerint a püspököt biztosan eltemették, feltártak egy eddig ismeretlen, érintetlenül hagyott sírkamrát az épület mozaikpadlózata alatt. Felmerült a kérdés, vajon megtalálhatók-e ott az eredeti temetkezési helyek. A kérdésre még nem lehet egyértelmű választ adni, mert a templomot az évszázadok során többször is kifosztották, átépítették és megrongálták. Döntő archeológia bizonyíték nincs arra, hogy ott megmaradt a püspök eredeti sírja, vagy – még bátrabb feltételezés – teljes csontváza. Történelmileg hihetőnek és jól dokumentáltnak egyelőre csak a földi maradványok elrablásuk után az itáliai Bariba történt átszállítása tartható. A bari bazilikában őrzött ereklyékből 2017-ben mindenesetre néhányat kiállítottak Moszkvában és Szentpétervárott. Összesen majdnem 2,5 millió ortodox keresztény és katolikus látogató zarándok csodálta meg e páratlan vallási kincseket.

Flesch István – Türkinfo