Sudár Balázs: Sokszor kísértetiesek a párhuzamok a törökök ellen küzdő magyarok akkori és az ukránok mostani helyzete között

A török hódoltság korát kutató történész és turkológus szerint ha minket nem támogatott volna egy sor európai ország a törökök ellen, mi sem húzzuk sokáig, de a hasonlóságok nem érnek itt véget: nem nehéz ugyanis meglátni a párhuzamot a jelenkori orosz és a koraújkori oszmán propaganda között sem.

A Nekünk Mohács kell című előadássorozat keretében beszélt arról, hogy a török kor fontos tanulságokkal szolgálhat a most zajló orosz–ukrán háborúra nézve. Mire gondolt pontosan?

Többek között arra, hogy a történelmi helyzet meglepően sok szempontból hasonló. Ennek van egy egészen nyilvánvaló része, hiszen amikor egy nagy állam megtámad egy kisebbet, akkor eléggé hasonló helyzetek tudnak kialakulni, mivel a lehetséges forgatókönyvek száma korlátozott. Talán éppen ezért különös, hogy nem reflektálunk ezekre a hasonlóságokra lényegében azonnal. A török kort valamilyen módon mindenki ismeri, akár csak az Egri csillagokból, hiszen ez a korszak a magyar történeti tudatnak egy nagyon fontos része. Nem nehéz meglátni a párhuzamosságokat.

Persze vannak kevésbé nyilvánvaló hasonlóságok is. A török korban hasonló helyzetben voltunk, mint most az ukránok. Korábban viszont a balkáni népek helyzete volt hasonló, Magyarország szerepe pedig olyan volt, mint most a Nyugaté, amibe mi is beletartozunk. Voltunk tehát az első vonalban, de a háttérben is. A Balkán török meghódítása idején, a 14–15. században a Magyar Királyság mint a térség legnagyobb és legerősebb hatalma próbálta támogatni a török ellen küzdő népeket: sem Nikápoly, sem Várna, sem Rigómező nem Magyarországon van. Az, hogy a magyar sereg 1444-ben elment Várnáig, nagy riadalmat okozott az oszmán vezetésben és pusztán annak a lehetőségét, hogy ez megismétlődhet, komoly fenyegetésként kezelték, ami önmagában jelentős védelmet biztosított, illetve reményt adott a balkáni népeknek. A szerb nemesség például valószínűleg csak a mohácsi csata után értette meg végérvényesen, hogy esélyük sincs a közeljövőben felszabadítaniuk az országukat.

A jelenre nézve is nagyon tanulságos, hogy mi történik egy szabadságáért harcoló néppel, amikor szembesül vele, hogy többé nem fog segítséget kapni.

Nagyon szépen követhető ez a délszláv hősi énekekben. Van az a csomag, amelyikben Jankula vajda (Hunyadi János), Szekula vajda (Székely János) és Dojcsin Petar (Dóczy Péter) szerepel, akik a 15. századi, Magyarországról indult hadjáratok szereplői. A 16–17. századi énekekben viszont már más hősöket találunk, például Szmajlagics Mihót, vagyis Iszmail aga fia Mehmedet, aki szintén nagy hős, csak már a másik oldalon harcol.

Folytatás

Forrás: hvg.hu