Serhat és én: Egy törökországi látogatás története

2013 nyarán úgy döntöttem, hogy az egyetemen Erasmus mentorként segítek a külföldi hallgatóknak. Soha életemben nem vágytam erre, de valami változást akartam, akármennyire is féltem a dologtól, mivel nem mertem igazán angolul beszélni. Egy török fiút osztottak be mellém.

Mivel én menet közben elköltöztem, a török fiúval, Serhattal, nem túl sok időt töltöttünk együtt, de azért igyekeztünk és próbáltam a legjobbat nyújtani nem csak neki, hanem a többi sorstársának is, aki odaérkezett. Nagyon kellemes kis török társaságban vehettem részt, és rendkívül befogadóak voltak, többször említették is, hogy úgy nézek ki mint egy török lány, amit nem tudok kétségbe vonni, mert tényleg egy kicsit így van. Talán ezért is voltak velem nyitottabbak. Serhattal azóta is tartom a kapcsolatot, de tavaly november vége óta nem láttam. Nyár közepe táján, amikor végleg visszautazott Isztambulba, felkeresett (mint ahogy korábban is, igaz nem napi szinten) és elmondta, hogy ő többet érez, mint egyszerű barátság. Bepánikoltam, elutasítottam, persze igyekeztem a lehető legfinomabb lenni, egyrészt mert tényleg kedvelem, másfelől pedig nem akartam, hogy ezzel a barátság is megszakadjon. Azóta is többször váltottunk rövid levelet, de mindig ott van egy kis utalás, hogy „különleges” vagyok számára. Hívott már magához, oda a családjához többször is, de mindig közbejött valami. Végül sikerült összehozni az utat, és én a családjához készülődtem…

Tíz napot töltöttem Isztambulban, január 6-án zártam ezt a csodás látogatást, majd hazatértem.

Már az indulásom előtt átestünk családiasan egy skype-os hosszas beszélgetésen. Serhat már a reptéren várt, ahogy megígérte, megöleltük egymást hosszasan, mivel kicsit több mint egy éve nem találkoztunk. Láttam, hogy zavarban volt egy kicsit, izgult is, mert ilyenkor mindig jár a keze lába az embernek, ha épp nem is használja őket. Én is kicsit zavarban voltam, hiszen alig ismertük egymást. Hosszas utazás után, a házhoz érve már jobban látszott rajta, hogy izgul, mert a kulcslyukat is nehezebben találta el, ami számomra kicsit mulattató is volt. Sőt az oda úton tanította, hogyan kell üdvözölni majd őket. „Selamünaleyküm”…

A szülei már az ajtóban vártak az emeleten, anyukája úgy megölelgetett, megszorongatott, puszilt, hogy alig jutottam el apukájához. Ő kicsit szolidabban, de szintén megölelt, megpuszilt. Anyukája rettentően örült nekem. Jött a nagybácsi, nagynéni is, aki ugyanabban az épületben lakott alattuk, és az első estét így töltöttük. Rengeteg fotót készítettek már akkor magyar és török zászlóval a kezünkben. Mindenki nagyon szeretgetett, nagyon kellemesen telt el ez a 10 nap. Igaz kommunikálni csak Serhat segítségével tudtam a többiekkel, de kézzel lábbal is mindent megoldottunk. Rengeteget nevettünk, fergetegesen jópofa, humoros család, egy percig nem feszengtem, nagyon el tudtam engedni magam, ahogy ők is. Imádták, ahogy nevetek, mert sokszor már csak azon kacagtak, ahogy én nevetek.

Segíteni nem nagyon engedtek, de azért igyekeztem. A kávé felszolgálást átvállaltam már az első estén, ott kaptam a férfi családtagoktól valami ujjongásszerűt (nőágon is volt valami hasonló), amit konkrétan nem értettem miért, nem ismerem a kultúrát, de gondolom jelentett akkor valamit.

Folyton pléddel takartak, etettek megállás nélkül, anyukája még a lábam is melengette a hosszas séta után, ami nekem furcsa volt, mert nem vagyok ehhez hozzászokva, de hiába mondtam, nem kell, ragaszkodott hozzá.

Apukája is sokszor már viccelődött, bár ő az elején visszafogottabb volt, csak úgy mint Serhat. Eleinte csak mosolygott, többnyire tartott egy távolságot, bár néha vállon veregetett. Éreztem, hogy tartja magát, nem úgy, mint amikor Magyarországon volt. Sokat hagyott a rokonság tagjaival, had szeretgessenek, és fordított nekünk.

Második nap már a nagypapát mentünk meglátogatni, aki sajnos a kórházban volt, de előtte is elmondta szépen Serhat, hogy nekem ugyan nem kell mert külföldi vagyok, de hogy biztosan örülne a nagypapa, nagymama, ha én is a kézcsókkal üdvözölném, ahogy náluk szokás, mikor az unokák találkoznak velük. Természetesen így is tettem, nagyon szépen megköszönte a nagypapa is, ő tud németül valamennyit, én is. Ott még a másik nagynénivel is találkoztam. Ott is készültek közös képek. Szimpatizált velem a nagypapa is, majd a kórházi látogatás után elmentünk a nagynénihez, ahol a nagymamával is találkoztam, ő is szimpatizált velem. Mindenkinek az tetszett a legjobban, hogy folyton mosolygok.

Szilveszter este, egy nagy családi összejövetelnél még több rokonnal találkoztam, unokatesók, nagybácsik és nénik a nagyszülők körében. Említették, hogy töröknek nézek ki, hát ezt már otthoni környezetben is hallottam. Nagybácsi már török lánynak hívott egyszer, de mondtam, hogy nem-nem, magyar vagyok, de már lassan bárhol tudok élni. Láttam Serhaton az egyet értést. Szóval a család nagyon elfogadó volt és kedves hozzám. Tényleg önmagam lehettem közöttük. Igazából nem éreztem a különbséget, hogy most otthon vagyok, vagy egy másik nemzet tagjaival. Minden este szépen együtt voltunk, olykor az alattuk lakó nagybácsiékkal, akik még vacsorára is hívtak 3 alkalommal. Nagyon tetszett ez a családias légkör náluk.

Egyik este török zenét tettek be és megmutatták hogyan kell táncolni, szóval mulattunk egyet a lakásba 4-en. Nekem kicsit furcsa volt, de a bénázásaimon nagyon jókat nevettünk. Mutatták videókon hogy milyen is egy esküvő ott, és kaptunk családostól meghívást egyre nyáron, hogy nézzük meg milyen. Oké egyszer anyukája lekapta a gyűrűjét, gyors végig nézte az ujjaimon mire reagálni is tudtam volna.

Elmentünk a szüleivel nagybácsiékkal egy vidámparkba este, ami nem üzemelt, de nagyon jókat nevettünk ott is. Kergetőztek, illetve a játszótéren hintáztak, stb. Nagyon mulatságosak voltak. Egyszerű dolgoknak nagyon tudnak örülni és ezt jó volt látni! Itt Serhat már előttük is kézen fogva sétált velem.

Serhat pedig a napokban vitt magával a városba, nem engedett semmit sem fizetni, eleinte csak egymás mellett sétáltunk, kezdtem úgy érezni, hogy az érdeklődése mégis csak baráti, majd már átölelt, talán így a 4. nap, amikor az úton mentünk át, elkapta a kezem és úgy vitt, hogy most mehetek és utána nem engedte el, ahogy én sem. Később össze is kulcsoltuk és a következő napokban többször is így közlekedtünk, rengeteget nevettünk, kezdett ő is feloldódni és már közel sem volt olyan távolságtartó, sőt, már csipkelődtünk, olykor a szülei társaságában is. Viszont nem tudtam eldönteni, hogy akkor most mi történik, de érezhetően ő sem, egyikünk sem mert beszélni. Nagyon jókat nevettünk, volt humor, de sokszor maradtunk csendben egymás mellett, ami az én szemszögemből nem volt kínos. Néha már ahogy átölelt séta közben, az államhoz, arcomhoz ért, nem mondom hogy simogatott, talán néha, mert ilyen szempontból még mindig visszafogott volt. Egyszer említette, hogy tetszik neki a parfümöm és egy másik alkalommal, hogy az orrom. Amit egyértelmű bóknak szánt.

Hozott nekem családi fotó albumokat is, amiket végig néztem, kaptam tőle fényképet. Beszélgettünk, arról hogy mik történtek a távollét alatt, milyen volt neki Magyarországon lenni és utazgatni. Könyvekről, zenéről is beszélgettünk, mutogattuk egymásnak ki mit szeret, illetve filmeket. Néha azt mondta megleptem, mert nem gondolta volna, hogy az érdeklődési köröm a rock zene és sci-fi filmek irányába is elvezet. Illetve a gyerekkori csínytevések, amiket meséltem, itt azt éreztem, hogy nem szimpatizál annyira velem, de nincs mit tenni én akkor is ilyen vagyok. Ismerkedtünk, ismerkedünk!

Utolsó nap sétálás közben találtunk egy nagyon szuper kis graffitis falat, ahol bohóckodva fényképet kezdett készíteni rólunk, majd egyszer csak a nóziját az enyémhez érintette és így is készültek képek, de itt meglepődtem a hirtelen közeledése miatt, viszont láttam már valamit a szemében, másképp nézett és igen hosszas kép sorozat után (szerintem itt gyűjthette a bátorságát), de megpuszilt, hátra lépett, majd visszahajolt és elcsattant első közös csókunk, amit soha nem felejtek. Éreztem, ahogy a szíve majd kiugrik, de az enyém is! Utána bocsánatot kért, de először nem értettem miért, majd egy padot találva beszélgettünk, elmondta, hogy már korábban is szeretett volna megcsókolni, de tudta, hogy elmegyek, nem akarta se nekem, se magának a rossz érzést ezzel, de ott akkor már nem bírta tovább. Az első kérdése az volt, hogy most akkor mi lesz velünk? Én őszintén válaszoltam, hogy nem tudom, mivel messze vagyunk egymástól és ő most vonul be a katonaságba is, így megállapodtunk abban, hogy majd meglátjuk. Beszélgettünk arról, hogy Serhat beadja a jelentkezését egy magyar céghez és meglátja, hogy mi fog történni, sikerrel jár-e, de nem is haladtunk előre, mert senki semmit nem tud még magáról, hogy mi fog történni, mit is akarunk karrier terén. Én konkrétan még a helyet sem tudom, melyik ország.

Ezen az estén újra a nagybácsiék csatlakoztak, volt egy skype-olás az otthoniakkal, és anyuék mindent nagyon szépen megköszöntek nekik, amit fordítottunk Serhattal. Ők is megköszönték anyuéknak, hogy elmehettem oda, valamit a nyári meghívást továbbra is fenntartották, ahogy mi is a miénket, bár nekik bonyolultabb eljönni, de remélem sikerül majd. Az otthoniak már látták rajtunk, hogy valami történt, illetve ahogy Serhat rám nézett. Mondogatták, hogy nem gond nem gond elfogadjuk!

Mindenki korábban elvonult aludni, mint az a többi napon megszokott volt tőlük, és így kettesben hagytak Serhattal az utolsó estén. Akkor már a visszafogottságát elhagyta és nagyon szeretni akart, a hormonok dolgoztak, de látta rajtam, hogy nagyon gondolkodok, kérlelt, hogy beszéljek, mondta, hogy bízzak benne, bízhatok benne, de nehezemre esett megszólalni, majd nekikezdtem.

Elmondtam, hogy nagyon szeretnék bízni benne, de nem tudom, nem tudhatom, hogy lehet-e, hogy tudok-e. Ekkor azt mondta, hogy jó oké, az ő célja nem „az”, hanem ő engem szeretne, és az addig lekerült ruhaneműt szépen visszaadta rám, amit én még az életem során szintén nem tapasztaltam. Biztos nem volt neki könnyű, de úgy érzem ezzel mutatott valamit, tiszteletben tartott, nem ért hozzám és ezért én is tisztelem! Öleltük egymást, végül beszökött hozzám és egymás mellett aludtunk, majd korábban elment, mielőtt apukája felkelt.

Kaptam rengeteg kis ajándékot a családtagoktól. Egyik unokatesótól egy nyakláncot, amit akkor éppen viselt, édességek, anyukájától egy pizsama nacit, zoknit a nagymamától, hűtőmágneseket a nagynénitől, kávét, Serhat az indulás előtt a kedvenc focicsapatának a mezét adta oda, hogy vigyem magammal. Kikísért a reptérre, fáradtan, de elbúcsúztunk, azóta pedig tartjuk napi szinten a kapcsolatot.

Meséli, hogy a képek alapján a barátainak is szimpatikus vagyok, hogy hiányolnak a családtagok. Vannak közös ismerősök (török), akik közül az egyik írt rám, és amikor kérdezte, hogy milyen volt Isztambul (facebook képeket látva), írtam, hogy a családja milyen kedves volt, hát ott láttam, hogy jobban nevet, mert tudta nagyon jól, hogy Serhat hogy érez, gondolom azért mert, ha már bemutat a családnak az fontos.

Néha már írja, hogy „my sweet, my love” én még ezt nem tudom, de éreztetem én is vele, hogy az érzés, hogy nagyon kedvelem, az én oldalamról is fenn áll. Meglátjuk, mi lesz!

Beküldte: Edina

2015-01-18