Reggeli az óvárosban

Egyik kedves ismerős a minap elhívott reggelizni az óvárosba, egy igazán gyönyörű, 500 éves egykori karaván-szerájba (Hasan Paşa Hanı).

Érdemes először néhány szót szólni a törökök reggelizési szokásairól. Teljesen más, mint a miénk. Talán helyesebb azt mondani, hogy nálunk olyannyira felgyorsult a „világ”, hogy nem szánunk rá elég időt és egyáltalán nem adjuk meg a módját a reggeli falatoknak. Hétközben rohanunk munkába, egyáltalán nem is reggelizünk, vagy ha mégis, mindössze valamilyen péksütit. Bizony ez igaz a hétvégékre is, pedig akkor talán több idő lenne rá…
A lényeg a lényeg, Önder szerint mi magyarok nem tudunk reggelizni. Vagy legalábbis nem úgy. Itt Törökországban rengeteg olyan hely van, ahol kifejezetten reggelit kínálnak, a törökök szeretnek hétvégente „elmenni reggelizni”. Természetesen nem mindig, de időnként igen. Tradicionális reggeli a tojás különböző formában, de kiemelkedik az ún. menemen, amit török lecsóként is emlegetnek. A paradicsomot és paprikát fűszerekkel sütik, majd azt tojással keverik. Bátran mondhatom, hogy ez a török reggeli központi mementója, a szíve-lelke. A törökös vonás pedig ezután következik. A menemen mellé szervírozzák a különböző ételeket kis tálkákban, abból mindenki kénye-kedve szerint válogathat: többféle sajt; friss paradicsom-paprika, saláta; különböző lekvárok, amelyek paradicsomból, paprikából, padlizsánból készülnek fűszerek hozzáadásával; roston sütött zöldségek – paprika, paradicsom, hagyma, padlizsán; többféle oliva; méz; gyümölcslekvár; joghurtos vagy mézes gyümölcs… Természetesen van kenyér is, vagy frissen sütött kenyérlángos, és a felsoroltak helyenként, illetve régiónként változnak.

Ezen a képen a Hasan Paşa Hanı tradicionális reggelijét látjátok, a tükörtojáshoz darált húst sütnek, borzasztó fűszeres és nehéz kaja. A szószok szintén nagyon fűszeresek – a keleti vidékre, Diyarbakir környékére azonban ez a jellemző. A tengerparti vidékeken sokkal könnyebbek a reggelik (és az ételek úgy általában), nem használnak mindenhez olyan sok fűszert. Ugyanakkor nagyon sok rokon vonás van a magyar és a török konyha között, ez alatt értem a hasonló ételeket, az ízeket, a fűszerezési módokat.

Számomra a legfurcsább a török reggelikben az, hogy képesek a tükörtojás falat után egy kis mézet vagy lekvárt enni, majd megint tojás, aztán egy falat sajt, zöldség, és így tovább. Még nézni is borzasztó. Magyarul szólva összezabálnak mindent. Ha másokkal reggelizünk együtt, furcsálják, hogy miért nem kóstolom meg az édes cuccokat – ilyenkor mosolyogva magyarázom, hogy én képtelen vagyok ezeket az ízeket összepárosítani. Nem értik miért. Ugyanakkor nagyon érdekes, de amikor Önder családja Magyarországon volt és vadast vacsoráztak, nem ízlett nekik az áfonyaszósz. Mert az nem jó hússal, mert a hús sós és a szósz édes. Hasonló volt a válasz az almaszósz-bundás kenyér kombinációra is, bár nem készítettem el nekik, csak felvázoltam, fenti okból kifolyólag nem nyerte meg a tetszésüket.

A törökök nem esznek gyorsan, szépen lassan falatoznak, közben szürcsölik az elmaradhatatlan teát, esetleg újságot olvasnak. Képesek akár órákat eltölteni az asztalnál, eszegetnek, beszélgetnek, teáznak, majd megint eszegetnek… Nem rohannak sehová, ki tudnak kapcsolni arra a pár órára és mindezt élvezettel teszik.

Visszatérve az ominózus reggelizésre, nagyon izgalmas volt. Az új ismerősöm valamikor a suliban tanult angolul, de azóta nem használta és így javarészt elfelejtette. Sok mindent megért, de a beszéd nehezen megy, azonban nem olyan fából faragták, hogy feladja! Egy igazi, tűzről pattant, déli vérmérsékletű hölgyeményről van szó, akit nagyon bírok, mert annyira aranyos és haláli. Képzeljetek el bennünket az ő alig angoljával és az én alig-alig-alig törökömmel, amint sokszor kézzel-lábbal, zsebszótárral kommunikálunk. Nagyokat röhögtünk és jól éreztük magunkat, hihetetlenül hangozhat, de megértettük egymást.
Megjelenésünkkel természetesen kivívtuk a pincérek kiemelt figyelmét – az ismerősöm keleti török szemmel extravagáns megjelenése és az én egyértelmű NEM VAGYOK TÖRÖK homlok feliratom kisebb „felbolydulást” keltett. Lassan kezdem megszokni, hogy kirívok a tömegből, hát itt bizony ritka a turista, mint a fehér holló, az is főleg nyáron jellemző. Rögtön a tea felszolgálása közben hallottam, amint a két pincér tanakodik, hogy milyen nemzetiségű lehetek, vajon német? Nem sejtették, hogy az országneveket már tanultam, így értettem a diskurzust. Utána kérdezték közvetlenül is, amire törökül válaszoltam, majd elkezdtek bombázni kérdésekkel, de hát hjaa, a tudásom még nagyon véges… Honnan jöttem, jól emlékeznek-e, hogy már kétszer voltam itt (egyszer voltam csak, de ők kötötték az ebet a karóhoz a kettővel, stb. Mindenáron szerették volna, hogy igyak török kávét a szeánsz végén, hiába nem kívántam. Az asztal leszedése közben a pincér pedig a gyorsaságával akart imponálni, azonban a mindenféle levek a padlón kötöttek ki és utána fel kellett mosni.
Tudom, sokat használom az aranyos szót, de ha tényleg azok. Érdeklődőek és barátságosak.

Tédé