PERJÉS Géza: Az európai hadszervezet

A felszabadító háború egyik legszembetűnőbb jelensége a török seregek sorozatos csatavesztése. Mivel fegyverzetét és felszerelését tekintve a török hadsereg semmivel sem maradt el az európaiaktól, ugyanakkor létszáma jelentősen nagyobb volt, a jelenség érthetetlennek tűnhet és magyarázatra szorul.

Itt csupán a harccal szorosan összefüggő három tevékenységet: a taktikát, a stratégiát és a logisztikát vizsgáljuk. Taktikán a harc megvívását értjük, stratégián a csapatoknak a hadszíntéren való mozgatását, a csata előkészítését és eredményének kihasználását, míg a logisztika a hadsereg anyagi szükségleteinek biztosítását jelenti. Taktika A 15. század végétől a 17. század végéig terjedő időszakban válnak a tűzfegyverek komoly harci eszközökké, kialakul és a harcmező ura lesz az újkori gyalogság, a lovagokat pedig felváltja a lovasság.

Első pillantásra úgy tűnhet, hogy mindezen változások oka egyedül a lőfegyver. Bizonyos, méghozzá nagyon is konkrét fejlemények azonban mást bizonyítanak: 1302-ben Courtrai-nél a flamand gyalogosok legyőzik a lovagi seregeket, pedig még nem rendelkeznek – nem rendelkezhetnek – lőfegyverrel, majd a 15. században a pikával, alabárddal és karddal felszerelt svájci gyalogság sorozatos győzelmeket arat a lovagokon. Új, a középkor évszázadaiban jórészt ismeretlen tényező munkált itt: a zárt tömegben fellépő gyalogság lökőereje és védekezőképessége. A lovagi harcmód fölényének tehát nem egyedül a lőfegyver vetett véget. Sőt, kezdésben a lőfegyver szinte több bajt okozott, min hasznot, mert megzavarta és lazította a megszületőben lévő új gyalogság masszív tömegének rendjét és zártságát. A lőfegyver hatása azonban jelentősebb volt annál, mintsem hogy le lehessen róla mondani. A kor által feltett kérdés – hogy ti. miként lehet egyesíteni a lőfegyverek tűzhatását a tömeg ellenálló- és lökőerejével – azonos a taktika máig is sarkalatos kérdésével, a tűz és a mozgás koordinálásával. Hogy ez mekkora fejtörést okozott a szakembereknek, azt a 16. századból fennmaradt számtalan feljegyzés és vaskos hadtudományi mű mutatja. Egyszerű katonák, nagy gyakorlati tapasztalattal rendelkező szakemberek és a stratégiához, sőt a politikához is értő hadvezérek cserélik ki tapasztalataikat és alakítják ki az új harcrendet. Sőt, még az ókori klasszikusokat is tanulmányozzák, tőlük akarván megtudni, miként oldották meg e problémát a görögök és a rómaiak. Ez a folyamat alapozza meg az újkori taktika gyakorlatát, s ugyanakkor kialakítja annak tudományát is.

A harci formációk és eljárások ezután már nem ösztönösen jönnek létre – mint pl. a flamand vagy a svájci gyalogság esetében –, hanem racionális megfontolások, valamint a gyakorlatot és az elméletet egyesítő kutató- és kísérletező munka révén. Kezdetben a lövészek és a pikások egymástól elkülönítve vagy eléggé otromba négyzet és téglalap alakú formációkban álltak fel, húsz-harminc ember mélységben. Az együttműködés a két fegyvernem között úgy jött létre, hogy a lövészek tüzükkel megritkították az ellenség sorait, míg a roham végrehajtása a pikásokra maradt, de ők védték meg a lövészeket az ellenség pikásainak és lovasainak támadásával szemben is. Nehézkes, a harci helyzetekhez és a terephez rosszul alkalmazkodó harcrend volt ez, a lovagoknak azonban ezzel szemben már semmi esélyük sem volt. Nagy változásokon ment át ez a csatarend a 16. század végén Hollandiában. Orániai Vilmos (1533–1584) újításai révén a négyszögeket kisebb egységekre bontották és mélységüket nyolc-tíz sorra csökkentették. Folyamatossá tették a tüzelést azzal, hogy mindig csak az első sor lőtt, majd hátrafutott fegyverét újratölteni, helyet adva így a következő sornak a tüzelésre. De nagyobbá is vált a tűzhatás: az alakzatok mélységének csökkentésével növelni lehetett azok szélességét, így egyszerre többen tüzelhettek.

A bonyolult, ugyanakkor minuciózus pontosságot megkívánó fogások és mozdulatok végrehajtásához természetesen igen alapos kiképzé és fegyelem kellett. A 17. század első évtizedeinek fegyvertechnikai újításai – többek között a lőfegyver (muskéta) súlyának csökkentése és a feltámasztására szolgáló villa elhagyása – gyökeres változást ugyan nem idéztek elő, de gyorsították a fejlődést. A harmincéves háború (1618–1648) tapasztalatai nyomán Gusztáv Adolf (1611–1632) taktikája mintává vált egész Európában. A század hetvenes éveiben kezd elterjedni a kovás-záras puska. Nagyobb tűzgyorsasága lehetővé teszi az alakzatok mélységének további csökkentését, így kialakul a lapos, vonalszerű csatarend. A nyolcvanas években pedig megjelenik a szurony, feleslegessé téve a pikát. Létrejön tehát az egységes, egyformán felszerelt gyalogság. A gyalogság kialakulásával egy időben az egyedi harcot vívó lovagságot felváltja a zárt tömegben fellépő lovasság.

A 16. század második felében a lovasságot is tűzfegyverrel szerelik fel. Ennek következtében klasszikus feladatát, a szálfegyverrel végrehajtott rohamot nem tudja teljesíteni. Az átmeneti zavar után azonban Cromwell és Gusztáv Adolf lovassága is visszatér a lovasság eredeti feladatához. Jelentős változásokon megy át a tüzérség is. Seregnyi, önmagában nem túlságosan jelentős, de együttes hatásukban már számottevő újítás folytán a tüzérség hatása és mozgékonysága megnövekszik. Így az eddig inkább csak a várak ostrománál használt harci eszköz elnyeri helyét a harcmezőn is. Kialakul a három fegyvernem szoros együttműködése, és most már a fegyvernemek között valósul meg a tűz és a mozgás koordinációja. A taktika vázolt fejlődése három nagy eredményt hozott: 1. Olyan csatarend és harci eljárás alakult ki, mely lehetővé tette a fegyverek hatásának maximális kihasználását. A szinte már geometriai szabályossággal, erődítésre emlékeztető módon kialakított csatarend teljesen zárt tűzrendszer megszervezését tette lehetővé. Montecuccoli írja: „Ezt a csatarendet akár mozgó bástyának is nevezhetnők, mivel folyamatos tűz alatt tudja tartani az ellenséget, támadjon az elölről, oldalról vagy hátulról.” De lehetőséget adott a manőverre és a részek együttes és megosztott alkalmazására is. 2.

Viselkedési minták alakultak ki és rögzültek rutinná azzal, hogy a csatarendben minden katonának és résznek pontosan körülhatárolt feladata volt, hogy az egész felállás áttekinthetővé vált és jól működő automatizmusok épültek be a harci eljárásokba. Mindez megkönnyítette a háborúkra oly jellemző bizonytalanság leküzdését, a sűrűn és drasztikusan változó helyzetekhez való alkalmazkodást. Azaz vezetők és vezetettek számára megteremtette a racionális döntés és viselkedés alapjait. 3. Szilárd lélektani támaszt is nyújtott ez a csatarend. Egyrészt biztonságérzettel töltötte el a katonákat: bármilyen fordulatot hozott is a harc, a felállás rendje és a többi katonához való térbeli és funkcionális viszony megmaradt, vagy ha meg is zavarodott, minden előfeltétel megvolt helyreállításához. Másrészt a vezényszóra végrehajtott fogások és mozdulatok megfeszített figyelmet követeltek, aminek következtében a harc félelmet kiváltó stimulusai – erős fény- és hanghatás, sebesültek hörgése, megcsonkított halottak látványa stb. – nem, vagy csak tompítottan érkeztek a katona tudatába, azaz mintegy immunissá vált a félelemmel szemben. Végül megszilárdította a fegyelmet és növelte az egységek kohézióját az a körülmény, hogy a katona állandóan parancsnokai ellenőrzése alatt állt.

A török taktika a fejlődésnek nem ezt az útját követte. A török gyalogságnak, a janicsároknak már a 15. században volt ugyan lőfegyvere, de nem volt pikája. Így a tűz és a mozgás koordinációja nem a gyalogságon belül, hanem a fegyvernemek között valósult meg: a tüzet a gyalogság képviselte, a mozgást a lovasság. A török hadseregnek tehát nem kellett megbirkóznia a lövészek és a pikások együttműködésének problémájával. Ugyanakkor ez a taktika támadásra és védelemre egyaránt alkalmas volt: a hevesen és nagy lendülettel támadó lovasság mindent elsöpört útjából, a zárt tömegben felálló janicsárság pedig szilárd szikláként állt helyt a harc forgatagában. A 16–17. század fordulóján azonban egyre szaporodtak annak a jelei, hogy valami baj van ezzel a taktikával. A szentgotthárdi csata (1664) tapasztalatai alapján Montecuccoli már nyugodtan írhatta: „A törökök pikával fel nem szerelt gyalogságát támadjuk meg vérteseinkkel és tartsuk fel muskétásainkkal, lovasságát vegyük tűz alá… Mindez azért szükséges, mivel pika nélküli gyalogsága nem tud ellenállni gyalogságunk vagy lovasságunk rohamának, szpáhi lovassága pedig vérteseinknek és muskétásainknak.” Montecuccoli igen nagy jelentőséget tulajdonított annak, hogy a török gyalogságnak nem volt pikája – mintha ez lett volna a török taktika gyengeségének kizárólagos oka. Láttuk viszont, hogy a felszabadító háború idején már a császári gyalogságnak sem volt pikája, mégis mindig győzelmet aratott.

Ha azonban alaposabban megnézzük a szöveget, látjuk, szó van a tökéletes szervezettségről, a fegyvernemek együttműködéséről is. Mint láttuk, ez a szervezettség a szakértők több nemzedéken át tartó elméleti és gyakorlati munkája révén alakult ki az európai hadseregekben. Minden jel szerint ez teljességgel ismeretlen volt a török hadseregben. Felmerül persze, hogy mi volt ennek az oka? E kérdés megválaszolásához ki kell terjesztenünk a vizsgálatot a probléma társadalomtörténeti vonatkozásaira is: Az európai taktika vázolt fejlődése nem mehetett volna végbe az államigazgatás, a pénzügyek és a hadviselés központosítása nélkül. Mint ismeretes, mindez a feudális széttagoltságot megszüntető abszolút monarchiák keretei között ment végbe. Kialakultak a csak az uralkodóktól függő és általuk fizetett állandó hadseregek, melyekben a vezetést, a kiképzést és fegyelmezést a katonai mesterséget egyedüli hivatásának tekintő tisztikar végezte: Az európai hadviselésből tehát teljesen kiszorultak a feudális elemek és intézmények. A török hadsereg éppen e szempontból különbözött alapvetően az európaitól. Voltak ugyan állandóan fegyverben tartott és a kincstár által fizetett csapatai, a hadsereg nagyobb részét azonban a feudális szpáhi lovasság alkotta, akik, egyaránt voltak feudális földbirtokosok és katonák. Így a szpáhikat nem lehetett központi kiképzés alá vonni, következésképp lehetetlen volt kimunkálni egy, a megváltozott viszonyokhoz alkalmazkodó és az európaihoz hasonló taktikát. A török taktikának ez a szervezetlensége magyarázza, hogy ugyanazoknak a fegyvereknek miért volt sokkal kisebb hatásuk a török katonák kezében, mint ellenfeleiknél. Nélkülözte a török katonaság a szervezettség nyújtotta lélektani támaszt is: a laza harcrend és a turbulens, szervezetlen harcmód nemcsak hogy nem segíthette elő a félelmi reakciók leküzdését, de annak a bizonyos „mozgó bástyának” gépszerű működése és feltartóztathatatlan előnyomulása felettébb ijesztő is volt.

Erről tanúskodnak a szentgotthárdi csatában részt vevő török krónikás, Evlia Cselebi sorai: „Ekkor erős támadást kezdtek [a keresztény csapatok]… s mintha egymáshoz lettek volna láncolva, sűrű csapatokban… hét irányból olyan ágyú- és puskagolyó-záport hullatva, hogy a nagyvezír szaridzseinek felénél több mindjárt a csata kezdetén vértanú lett. A többi hitharcosok sem állhatták ki a tüzet, s meghátráltak. A ravasz hitetlenek nem tétováztak, hanem azt mondván »bien, bien«, seregünknek nyomában voltak.” Montecuccoli még csak jelezhette, hogy a taktikai fölény a keresztények oldalára tolódott, Marsigli olasz hadmérnök azonban a felszabadító háború tapasztalatai alapján már befejezett tényként közölhette: „A császáriak és a törökök csatáiból láthatjuk, hogy az utóbbiak milyen rendetlenségben álltak fel a harchoz, és hogy milyen összhang nélkül és mily meggondolatlan hevességgel támadtak. Soha nem vonultak vissza rendezetten, hanem szégyenteljes futásban. Ily módon az a generális, aki keresztény csapatokat vezényel, – mindig szerencsés lesz velük szemben, még akkor is, ha hadserege csak fele akkora, mint az övék.” Logisztikai és stratégiai tekintetben már korántsem volt ekkora különbség az európai és a török hadsereg között, sőt nem egy szempontból az utóbbi volt fölényben.

Logisztika

A hadseregek élelemmel és hadianyaggal való ellátását csak az az állam tudta biztosítani, mely kellő erőforrásokkal – elsősorban pénzzel – rendelkezett, és államigazgatási apparátusa az erőforrásokat a háború érdekében hatásosan tudta felhasználni. A despotikusan kormányzott és pénzügyileg is nagyon erős oszmán birodalom logisztikai szervezete a birodalom fénykorában felülmúlta az európai államokét, de még hanyatlása idején, a 17. század végén is egyenrangú volt velük. Mint ismeretes, egy hadsereg hatósugara döntően a logisztikától függ.** A török hadsereg hatósugara jó másfél évszázadon át Konstantinápolytól Budáig nyúlt, a császári hadseregé viszont Bécstől csak nagy nehézségek árán ért el eddig. Stratégia Clausewitz nyomán a hadtudomány kétfajta háborút különböztet meg: a megsemmisítőt és a korlátolt célút. Attól kezdve, hogy a mohácsi csatában a török hadsereg megsemmisítő csapást mért a magyar seregekre, majd azt követően Budát is elfoglalta, Magyarországon korlátolt céllal folytak a háborúk. Különös sajátosságot kölcsönzött azonban folyó harcoknak a török hadsereg felettébb ingatag stratégiai helyzete. Ennek oka az az irdatlan nagy távolság volt, mely a hódítások megtartása szempontjából kulcsfontosságú Budát a birodalom központjától, Kis-Ázsiától elválasztotta. Emiatt ugyanis a török sereg augusztus–szeptember előtt nemigen érhetett Buda alá, így ha azt a Habsburg hadak már kora nyáron ostrom alá fogják, a felmentés elkésik, és a vár elesik. Buda visszafoglalása tehát azon a látszólagos „kicsiségen” múlt, hogy a császáriak jó korán elkezdjék az ostromot.

Buda sikertelen ostromai azonban azt bizonyítják, hogy ez egyáltalán nem volt könnyű. A katonai szakértők előtt ugyan teljesen világos volt, hogy a siker előfeltétele az ostrom korai megkezdése, Buda hét ostroma közül hathoz mégis csak októberben fogtak, s csak az 1684. évit kezdték júliusban. A késedelem oka úgy tűnik – döntően az abszolút központosításban elmaradt Habsburg állam politikai vezetésének gyengesége és az állami adminisztráció működésének igen alacsony hatásfoka volt. Még olyan esetekben sem tudott az ostromló had tavasszal elindulni, amikor idegen segélyek révén pénz, katona és hadianyag is rendelkezésre állt. Csak 1686-ra változott meg a helyzet annyira, hogy az ostromot már júniusban elkezdhették. Így sem tudták a várat a török felmentő sereg megérkezése előtt bevenni, és – az ostromot felfüggesztve – szembe kellett fordulni azzal. A felmentő sereg vezére azonban a két sereg taktikájának minőségi különbsége miatt – biztos lévén a vereségben – nem mert csatát vívni, és elvonulva Buda alól, sorsukra hagyta a vár védőit.

Több: Tankönyvtár