Orhan Pamuk: Isztambul

Nem kétséges, városregénnyel van dolgunk, mégpedig a legizgalmasabb fajtából. Egyszerre figyelemre méltó kultúr­történeti munka, a szerző hangulati szűrőin megrostált sze­mé­lyes vallomás, érdekfeszítő memoár, ugyanakkor saját­ságos nemzeti mű, az idő és a kor foglalata, okos fejezetekre bontva.

Orhan Pamuk azonban mintha a Nyugatnak írta volna. Annak a Nyugatnak, amely legalább olyan fontos vonat­kozási pont volt a huszadik században Isztambulnak, mint írója és önéletrajzi fogantatású regénye számára. Hiszen Isztambul helyzete különleges: Kelet és Nyugat határán áll magányosan, s egyfajta modernizációs skizofréniában szenved. Szeretne Európához tartozni, de valahol titkon érzi, hogy ez a vágya nem teljesülhet. Megpróbáltam belehelyezkedni egy török olvasó befogadói tudatába. Igyekeztem elképzelni, hogy ebben a saját hazáját kívülről, tárgyként is vizsgálgató modorban, mondjuk, egy Budapest-könyvhöz vajon hogyan viszonyulnának Magyarország polgárai. A kísérlet sikerült. Ráébredtem: ezt a könyvet Orhan Pamuk legfeljebb annak a török nemzetnek szánta, amely álmaiban Európa része és képes elfogulatlanul szembesülni saját múltjával, sorsával. De lényegében mégis a Nyugatnak írta, meg akarja mutatni a világnak Isztambult, amely a kötet végére egylényegűvé válik a szerző tudatállapotával.

Részletek