
Vajon el lehet kapni egy szellemet? A török szerző, Ömer Seyfettin izgalmas prózája ifj. Laszlovszky András fordításában.
Szermet úr megfordult, és azt mondta a mögötte lévő mindenes ügyintézőnek:
– Van itt még egy üres ház…
Kis fenyőerdő előtt egy fehér, elegáns épület. Olyan szemkápráztatóan ragyogott, mintha márványból lett volna. A virágágyásait elborította a gaz. A kert vaskapuján nagy „kiadó” tábla függött. A mindenes megrázta a fejét.
– Menjen tovább, efendim[1], menjen tovább! Ne foglalkozzon vele.
– Jaj, dehát miért?
– Foglalja le azt a házat, amit az imént mutattam. Kicsi, de nagyon megéri kivenni. Aki oda költözik, annak fiúgyermeke születik.
– Hogy szorítsunk be tizenkét embert öt szobába?! Nézzük meg ezt, ezt… Épp nekünk való.
– Ide nem költözhetnek, efendim… – ismételte meg egy határozott intéssel kísérve.
Szermet úr nem tudta levenni a szemét a kúriáról. Minden oldalán széles erkélyei voltak. Olyan hatást keltettek, mintha az alapzat tartaná meg őket. Terpeszkedtek, mint egy fehér német kotlóstyúk. Amióta húsz évvel ezelőtt elérte, hogy saját családja legyen, mindig egy ilyen otthonról álmodott.
– Miért ne költözhetnénk ide? – kérdezte idegesen.
– Efendim, ebben a házban szellem van.
– Miféle szellem?
– Iszonyatos szellem! Éjjel jön elő. Nem hagyja nyugodni az itt lakókat.
Szermet úr nem volt azok közül való, akik hisznek annak, amit a szemükkel látnak és amit a fülükkel hallanak. Semminek a létezéséről nem bizonyosodott meg, amíg saját kezébe nem fogta. A szem és a fül csak hazugságok fészke. A hazugság és mindenféle más is ezen a négy kapun keresztül jut el hozzánk. De a kéz… De az érintés nem babra megy. Minden babona, minden alaptalan hiedelem a szemen és a fülön keresztül próbál támadást intézni az elménk ellen. Nevetett.
Forrás: 1749.hu