Nyilatkozat négy hónapnyi Törökország után

Hihetetlen, hogy milyen gyorsan szalad az idő, lassan 4 hónapja élek idekint. Az utóbbi napokban sokat gondolkodtam azon, hogy mi változott bennem, mi az amit átvettem, megszoktam vagy éppen nem fér a bögyömbe.

Nagyon szeretem az itteni embereket, ez persze nem azt jelenti, hogy az otthoniakat nem. A törököknek egészen egyszerűen más a vérmérsékletük, sokkal nyitottabbak, az érzelmeiknek sokkal inkább folyást engednek. Ennek persze megvan a hátulütője is, könnyebben gerjednek haragra, ugyanakkor gyorsabban le is higgadnak. Neeem, nem Önderről beszélek, hanem az általános tapasztalatokról. Egyelőre főként testbeszédből igyekszem olvasni, hiszen a török nyelvtudásom eléggé hiányos, próbálom megérteni a gondolkodásukat, a reakcióikat – néha muris következtetésekre jutok. Legutóbb kedvesen fityiszt mutattam Öndernek, aki ledöbbenve nézett rám, kiderült, hogy itt az a középső ujj felmutatásával egyenértékű sértés. Szó mi szó, óvatosan kell bánni az ilyen dolgokkal, és minden egyes nap hoz valami újat.

Szinte lenyűgöző mennyi közös van bennünk magyarokban és a törökökben, és ezalatt nem csak azt a kb. 2000 közös eredetű szavunkat értem. Persze ez a szám is megdöbbentő annak, aki eddig nem hallotta, amin nincs is mit csodálkozni az utóbbi hosszú-hosszú időszak alatt propagált „hivatalos” eredettörténetünket figyelembe véve. De ez egy másik történet. A szavakon túl nagyon hasonló a konyhánk, a főzési eljárásaink, azt hinnénk, hogy a pörkölt vagy a jó kis bableves csak nálunk lelhető fel, pedig itt is ettem ilyen étkeket. Persze nem 100%-ban ugyanolyan volt, mint a miénk, de nagyon hasonló. Ők is szeretik a fűszereket, a csípőset és ők is előnyben részesítik a főtt ételeket a sültekkel szemben. A mi ősi konyhafilozófiánk harmóniára törekszik az édes-sós-savanyú-keserű-erős ízek között – ezt csupán a főzési eljárás teszi lehetővé, míg a nyugati világ által preferált sütés „csak” ehetővé teszi az ételt. Olvasataim szerint ez a pentaton (ahol az erős az 5. íz) ízvilág a belső-ázsiai népekre jellemző. Ugyanakkor az ország földrajzi adottságait, történelmét és méretét figyelembe véve minden egyes régiónak megvan a maga sajátos konyhája, ha tengerparti rész, akkor sokkal több tengeri herkentyű és saláta, ha Közép-Anatólia és kelet, több hús és kebab. Átlagban azonban sokkal több friss zöldséget fogyasztanak, mint mi, ez kifejezetten szimpatikus és elég gyorsan megszoktam. Összességében szeretem a konyhájukat, az egyetlen, amit sosem fogok megszokni, az a sós és édes ízek keverése a reggeli során. És a mértéktelen tea ivászat. 1-2 pohár tea elég, mindazonáltal az az 1-2 pohár kifejezetten jól esik. Természetesen tartom magam a régi szokásaimhoz is, a zöld tea és egyéb teakeverékek változatlanul fent vannak a polcon. Próbálom elsajátítani az itteni recepteket, hol Internetről, hol egy ismerőstől ellesve kísérletezek állandóan kisebb nagyobb sikerekkel. A legviccesebb sztori eddig az volt, hogy Szilveszter napján egy török recept alapján készítettem lencselevest, amiről kiderült, hogy Önder katonai akadémián töltött bentlakásos évei alatt az volt a rettegett (és utált) „fekete villám”, értve ez alatt a fizikai utóhatásokat.

Sikerélménynek számít, hogy egyre jobban megy a török nyelv, már mindig tudom követni, hogy mi egy beszélgetés fonala, mi a fő téma. Az elején borzasztó rosszul éreztem magam, hogy egy kukkot sem értettem magam körül, csak ha lefordították angolra. Ma már tudok érdeklődni a zöldségesnél, hogy melyik paprika a csípős fajta, meg tudom venni a húst a hentesnél és meg tudom kérdezni az újságárustól, hogy van-e már végre angol nyelvű Newsweek (eddig sosem jártam sikerrel, mert vagy elfogyott, vagy szimplán nem volt, és a bácsika mindig fűz hozzá valamilyen extra kommentárt, amit persze sosem értek. Van már egy csomó török nyelvkönyvem, tanárhoz járok, személyes korrepetítorom van, egyszer majdcsak megtanulom tán.

A beilleszkedés gyorsan ment, de ebben sokat segítettek az itteniek és Önder is. Kitartóan magyarázza az itteni szokásokat, látásmódot, hogy könnyebben megértsem a viselkedésüket. Vannak különbségek, amiket meg kell tanulnom, azaz meg kell szoknom. Van ami nehezebb, van ami könnyebb. Biztosan kíváncsiak vagytok, hogyan vagyunk meg egy párként, de különböző vallással. Önder muszlim, én katolikus – de eddig az ég világon semmilyen nehézségünk nem adódott ebből. Törökországban szabad vallásgyakorlás van, így senki nem akad fenn azon, hogy én katolikus vagyok. Tényként nyugtázzák és slussz. Rengeteg templom létezik országszerte a régi keresztényi időkből, amelyekben a mai napig tartanak vallásgyakorlatot, bármikor elmehetnék a misékre. Még valami azonban fontos szempont, ami lehetővé teszi a harmóniát köztünk – Törökország bár iszlám beállítottságú, lévén szekurális állam, az állam és az egyház különválik egymástól. Azaz a törökök akkor és úgy gyakorolják vallásukat, amikor és ahogyan akarják. Ez a többi iszlám országban nem így működik. Itt a törökök megihatják a maguk rakiját vagy bármilyen más alkoholt, ha úgy akarják (az iszlám egyébként tiltja), ha nem imádkoznak napi ötször, ahogy a Korán előírja, az sem gond. Ők döntik el saját belátásuk szerint, ahogyan mi is odahaza, mint keresztények. Mindez ránk vetítve azt jelenti, hogy volt Karácsonyunk, lesz Húsvétunk, ugyanakkor lesz Ramadánunk és Áldozati Ünnepünk is. Tiszteletben tartjuk egymás vallását és mindent, ami ehhez hozzátartozik. Ő nekem magyarázza el az adott vallási ünnep hátterét én pedig neki a miénket.

Az emberek, a légkör, a konyha, a nyelv, a vallás – ezekkel mind-mind jól elboldogulok. Ez persze nem jelenti azt, hogy nincs semmi olyan, ami hiányzik otthonról. A család és a barátok, mind oly messze vannak, sokkal ritkábban fogunk ezután találkozni. Ugyanakkor ha azt veszem figyelembe, hogy itt Törökországban a családok szétszélednek miután a gyerekek felnőnek, semmi különbség nincs. Lévén az ország nagy, a gyerek elmegy tanulni, munkát talál, megházasodik, és elképzelhető, hogy 1000 km-re sodródik a szülőotthontól. A testvérek, rokonok szanaszét az országban, évente nincs túl sok alkalom, amikor az egész család együtt lehet. Nem hagyhatom ki a 21. századi lét előnyeit, az Internetet! Az ingyenes videotelefonálás időszakában bármikor bárkivel szorosan tarthatom a kapcsolatot, ez mindent megkönnyít. Ha pedig hazalátogatok, igyekszem mindenkiből és mindenből feltöltődni a következő látogatásig.

De muszáj említenem a kézzel fogható hiányzó momentumokat is, a jó kis disznóhusit, disznótorost, na hát az nagyon hiányzik, következő hazalátogatásomkor fel is fogok pakolni belőle. És a tejföl (mert itt az sincs sajnos), meg a túró rudi. Meg a füstölt húsok, sajtok… jajj, hosszú listát tudnék írni.

Hogyan is vettem át az itteni ritmust? Nem kivitelezhetetlen megtartani a sajátot és alkalmazkodni az ittenihez. Csak meg kell találni az egyensúlyt. Kell valami, ami tartást ad, amire lehet építkezni. A tartóoszlopnak pedig nem szabad változnia, az mindig az, ahonnan jöttünk. Ezt tisztelni és ápolni kell, később erre lehet tenni egyéb dolgokat. Nekem ez a mottóm, a tartóoszlopomat nemcsak ápolom, de próbálom megismertetni másokkal is, felvillantom az ittenieknek a kultúrámat, a hagyományaimat, a tudásomat. Csak az vész el és alakul át, amit hagyunk…

TéDé