Kultúra élesben: Nyaralás Bayram idején

Végtelen utazás

A Samandıra buszpályaudvaron ülök egy padkán. Várom a buszom már egy órája. „Tisztelt Utasaink figyelmébe! Az ünnepek átlagon felüli forgalmából kifolyólag minden járatunk legalább 2 órát késik.” Nem üres szóbeszéd, hogy rossz ötlet a Ramadán szünnapokon 80 millió törökkel egy időben nyaralni menni. De hát mindenkinek egyszerre van szabadsága, mit tegyünk?

Megvettem a kerület utolsó Antalya buszjegyét. Az érkezés időpontja bizonytalan.

Este 9, Üsküdar, transzfer busz

El kéne hogy induljon a transzfer busz, ami kivisz a központi pályaudvarra. Nem indul. Aztán nagy nehezen befut egy minibusz. Alig bírja el az utasokat, a csomagokat meg mégúgy sem. Egy utas ki is fejezi aggodalmát. „Ugye nem fognak kiesni a csomagjaink?? Nyitva van hátul a busz!” Ugyan, dehogy! Nekem már nem jutott ülőhely, végigálltam az 1 órás utat. Sok volt a szabadidőm álldogálás közben, észrevettem egy három fős kis családot. Török az apuka, sötét hajú, sötét bőrű, a mama szőke, kék szemű. Van egy 4 éves forma kisfiuk, tiszta anyja. A papa törökös angolsággal beszél a kisfiához, de azért néha közbeszúr egy „Gel oğlum! Aferim benim küçük oğluma!” bevágást. A mama is angolul beszél a gyerekhez. Ők szerencsésebbek nálam, ülnek a transzferenen. „Sajnos Törökországban vagyunk, minden a feje tetején.” ecseteli az apuka. Nyilvánvalóan Nyugat-Európában él szőke feleségével, nehezére esik itthon lenni.

Leszállva a transzferről megérkezünk a felfordulások fellegvárába. Ennyi buszra váró embert ezelőtt még Törökországban sem láttam. Ez a rengeteg egy hónapja éhező török nagyon de nagyon szeretne nyaralni menni. Heverésznek a füvön, veszekednek, kiabálnak, kérdezősködnek, csomagok egymás hegyén-hátán. Gyerekek ugrálnak jobbra-balra, idősek cigarettáznak a peronon.

Megtudtam, hogy a háromtagú kis család is Antalyába tart, az ő járatuk az enyém után 20 perccel indul. Apuka kedvesen beszélget velem, elmeséli, hogy ők Angliában élnek, Törökország teljesen élhetetlen. Szemorvoshoz vitték itt a gyereket, gondolták akkor már elmennek nyaralni. Nem a legjobbkor, na mindegy. Mosolygok az anyukára, de ő nem mosolyog vissza. Kifejezéstelenül tekintget körbe-körbe.

Samandıra buszpályaudvar este 11 körül

Totál stresszben vagyok. Megtudtam, hogy minden buszjáratnak van egy hosszú kódja. Ez rajta van a jegyen. A hangosbemondóban bemondják az indulásra készen álló busz kódját és a célirányt. „Háromszáznegyvenkettő-huszonhat-zzZZzz” Recseg a vonal és sok a kiabálás. Nekem meg amúgy sem jó a viszonyom a török számokkal. Még mindig nagy rákészüléssel mondom bárhol a telefonszámom. Teljes a koncentráció. Nem, ez még mindig nem az enyém, ennek mintha kettő lenne a vége..

Megismerkedtem egy izmiri testvérpárral, mellettem ülnek a padkán. Egyértelműen hasznos az ismeretség, mert ők minden erőfeszítés nélkül értik az utolsó számjegyet. Az egyikük kölyökképű, korombelinek tűnik, de aztán kiderül, hogy ’89-es. A bátyjával hazafelé tart Izmirbe. Kérdezem őket, hogy mért ilyen lehetetlen időben tartanak haza? Azért, mert hagyomány… Minden éven tudják, mi vár rájuk. Velük beszélgetek, közben nagy erővel fülelek. Kiderült, ugyanabban a kerületben lakunk! De ők nem sok időt töltenek arrafelé, átjárnak a modernebb felfogású térségekbe. Együtt bérelnek egy lakást, máskülönben nehéz lenne fennmaradni Isztambulban. Élhetetlen a város, nem szeretik, nincs mit tenni. Magánszektorban dolgoznak. Megkérdeztem, a munkájukat szeretik-e. Azt mondták nem sok mindenki szereti a munkáját Isztambulban.

Az öccsel felkerekedtünk tudakolódni a járatunk után. Betolakodtunk az állomásépületbe, próbálunk az illetékes közelébe férkőzni, de nem egyszerű. Aki Törökországban erősebb, hangosabban kiabál, keményebben szól be és profin tolakszik, az győz. Nagyon határozottan sodródtam az információspult felé. A legtehetségesebb néni utas valahogy beférkőzött a pult mögé. „Itt vagyok az illetékes hölgy mellett, rögtön megtudom mikor indul…” Hát ő aztán ott volt az biztos, majd belemászott a hölgy fejébe, úgy rázta jegyét. Kiderült, hogy megváltozott a járatom hatszámjegyes kódja. Felírták az újat. Forrnak az indulatok a szomszéd pultnál. „Asszonyom, nem a mi hibánk a forgalom, mit tehetnénk?!” – üvölti az egyik nyakkendős. Mert ezek a buszalkalmazottak nagyon elegánsan, fehér ingben, nyakkendőben csitítgatják a lázadó népet.

Éjfél, Antalyába tartó busz

Megjött a buszom! De elindulni csak nem akar. Emeletes, van mosdója is. Itt is ingben van a személyzet, mindenkit hölgyemnek és uramnak szólítanak. Mellettem Neslişah ül. Előttünk Nazlişah (Neslişah húga) és unokatestvérük. Együtt fognak nyaralni Antalya mellett, Kemerben. Nagyon tetszik nekem a nevük. Nincs kavarodás belőle, mert Neslişah a szokásos „nővér”-nek szólítja testvérét. Nazlişah is közel lakik hozzám Isztambulban. Megörül, hogy magyar vagyok, azonnal előránt egy 500-ast Rákóczival meg a sárospataki várral. Kérdezi, én honnan származom Magyarországról, rámutatok a várra: „Pont innen 8 percre lakom.” Valamiért, minden külföldi, aki járt már Budapesten, rákérdez a pontos városra, és persze ha Budapest, nagyon örülnek. Ő már háromszor járt szép hazánkban, ott élő török barátainál. Erasmuson Lengyelországban volt és meglátogatott már más uniós országokat is, könnyen megadják neki a vízumot. Nazlişah látja, mennyire éhezem, nekem adja hát a kekszét. Örömmel elfogadna magának egy magyar férfit, nem rajong a törökökért.

00:46-kor elindultunk. Illetve kidöcögtünk az állomásról, mert már a startnál beállt a dugó. A buszra fellógott egy néni, aki nevetve újságolta mindenkinek, hogy lekéste a saját buszát, pedig már este 7 óta itt vár, felszállt hát erre. (Ő sem hallotta a hatszámjegyű kódot.) Legnagyobb szerencséjére még ülést is talált, ráadásul duplát!

Ezzel egyidőben kitört a jegybalhé is. Ugyanazazt a jegyet két embernek is eladták, nagy a kavarodás. úti élményTörökországban igyekszik mindenki azonnal felpattani járatára, mert mi van, ha valaki másnak is eladták a jegyünket? Ez a félelem örökké bennünk lappang. Neslişah elárulta nkem, hogy benne is benne volt, azért szállt fel rögtön.

Az első pár órában csak döcögünk. Nekem hányingerem van, ezért a személyzeti inges fiú beültet a saját helyére, rögtön a söfőr mellé, hogy lássam az utat. Én szabadkozom, hogy akkor ő mégis hol fog ülni, de inges fiú nagyon hatázotottan hadonászik: „Ugyan már nővér, ülj csak le, én bárhol elülök, nekem nem gond!” Hát jó. A sofőr lehúzza az ablakot, hogy kapjak levegőt, a személyzeti fiúcska mellettem ácsorogva körmöl valamit.

Nemsokára megkaptuk az első adag busz-kóstolót. Kanalas Algida fagyi! Aztán jöttek a gyümölcslevek, kávék, kekszek… Legjobb része a buszozásnak, a svédasztalos rágcsálnivaló.

Még mindig utazunk és még mindig… Három pihenőt tartottunk, leszállt a nap, felkelt a nap. Mi meg csak utazunk. A pár órás dugó után beindultak az utak, ezúttal száguldunk. Törökországban nincs aranyközépút, vagy állóvíz vagy halálos iram. (Híresek az ünnepi balesetek.)

Antalyához közeledve egyszer csak csodálatos lesz a természet. Dombok, ligetek, távolban azok a jellegzetes hegyvonulatok. Tenger egyelőre nincs a láthatáron, de innen már elhiszi az ember, hogy valahol a közelben van. A buszból kiszállva elállt a lélegzetem…

Folyt. köv.

Kovács Dalma – Türkinfo