Mit élt át Birgül Oğuz, ami még az apja halálánál is borzalmasabb? – interjú a politikailag érzékeny török írónővel

Megéreztem én ezt már akkor is, mikor a sorai fölött borzadoztam. Mert Birgül sorai borzasztják az embert, minden betűvel egy újabb mázsa nehezedett a vállamra. Úristen, ez a fiatal nő honnan szedte ezeket a mázsákat!? Sok ez, mégpedig annyira sok, hogy éreztem, túlmutat rajta.
Mit élt át Birgül, ami még az apja halálánál is borzalmasabb?

Néhány törökországi esemény 1980-1984-ig: 1 millió ember letartóztatása, 1 millió 683 ezer személy nyilvántartásba vétele, 230 ezer állampolgár börtönbüntetésre ítélése (közülük 100 ezer „szervezeti tag” volta miatt), 7000 halálbüntetésből 517 végrehajtása, a 17 éves Erdal Eren felakasztása, 14 ezer személy állampolgárságtól való megfosztása, 30 ezer dolgozó „kifogásolható” ürüggyel való elbocsátása, ugyanennyi személy disszidálása, hivatalos dokumentumok szerint 171 ember megkínzása majd meggyilkolása, és további több ezer hivatalos adatokban nem szereplő, névtelen halál, testi-lelki megnyomorítás, életfogytiglani börtönbüntetés… A Metris, Mamak, Diyarbakir típusú nagy börtönök új pszichológiai és fizikai kínzási módszerek alkalmazására szolgáltak. Cél, a politikai foglyok értéktelen, hitetlen, identitásnélküli, emberi korcsokká tétele. 14-en belehaltak a kínzások elleni éhségsztrájkba, több tucat fogoly – tiltakozásképp – élve felgyújtotta magát. 300 újságíró támadást szenvedett el, három pedig gyilkosság áldozata lett. 13 jelentős újság ellen 303 pert indítottak, az újságírókat összesen 3315 év 6 hónap börtönbüntetésre ítélték, továbbá 23667 szervezet működését betiltották. 49 tonna újság, magazin és könyv „kifogásolható” címkével megbélyegezve „megsemmisítődött”, 937 film a betiltottak listájára került és… megszületett Birgül Oğuz.

Halántékomra egy hosszú, szomorú puskacső mutat

Én csak az utóbbit tudtam, meg azt sejtettem Birgül könyvéből, hogy akkortájt voltak behúzva a függönyök és mászkáltak viperák, ezerlábúak fel-alá, és mindez „ezerkilencszáz szeptemberéhez” kötődik… ami… még mindig nem tudom, hogy mi, pedig már napok óta gondolkozom rajta, az ezerlábúak meg eszeveszetten rohangálnak a fejemben. Erős összpontosítással sem vagyok képes rájönni, hogy pontosan mi és mikor történt, csak abban vagyok biztos, hogy valami kimondhatatlanul iszonyú… Ez a megfoghatatlanság kitágította a teret és a meg nem nevezett borzalom lebegett felettem, bennem, körülöttem… de még mindig csak iszonyodni tudtam, szavaim nem voltak.
A kollektív gyász 23 évesen

Felhívtam Banut, mert ő az én „belső emberem”. Ő török, és bármikor készségesen felnyitja előttem országa kollektív memóriáját, enged benne tapicskolni, hüledezni, vérző sebeket feltépdesni…

A függönyök mindig behúzva, mert kinn viperák és ezerlábúak vannak.

– olvastam fel Banunak, amire ő azt felelte, hogy mindent ért, és elkezdett „emlékezni”… (Banu mindössze 23 éves.)

Szegény ház. Cserépkályhával fűtenek. Ciánkékek a falak. Sötét ház. Dívány biztos van benne. Óvatosan leskelődnek ki az ablakból. A függöny vastag anyagból készült. Abban az időben mindenki így élt. Igazából nem is szegény, akkor ez volt a megszokott. Birgül családja baloldali. Nincs vallási meggyőződésük. Állandóak az összecsapások. A szomorúság súlya nehezedik rá ezekre az otthonokra. Gyerekkoromban gyakran megfordultam ilyen házakban, mindig a múltat idézték. Mintha csak abból állna a világ. Ott értettem meg, hogy nem lehet ennyi az élet! Ezen kívül van más is, kell, hogy legyen! Türkizre mázolt falak, kapu… mintha árva lenne a ház… nem szeretem. Szegénység, múlt… Lehet, faluban éltek, vagy talán Isztambul külvárosában.

Akkoriban az embereknek semmijük sem volt, csak az ideológiájuk. Nem tudom, ezt hogyan fogalmazhatnám meg… „Gyere menjünk, ott nacionalisták vannak!”, „A baloldali diákok most mennek az egyetemre, siess!”. Nincs telefon, állandó a felfordulás. A sarkon találkoznak. Összezsúfolva, kicsi házakban élnek az emberek.

Minden pillanatban kitörhet a harc. Kijárási tilalom van. Az egyetemeken folyamatosak az atrocitások. A szülők rettegnek, nehogy gyermekeiket elragadja valamelyik ideológia. Úgy terjedt az akkoriban, mint a tűz. Nézd meg a Babam és Oğlum (Apám és fiam) című filmet! Ott egy állapotos nő a puccs estéjén szül. Férje lélekszakadva vonszolja végig az utcán vajúdó feleségét, de egy árva lelket sem talál. A nő az utcán szül, és életét veszti. Az apa nem képes felocsúdni a tragédiából, később a fiával falura költöznek, mindentől és mindenkitől távol. Az ez és ehhez hasonló sorsok észveszejtően fájdalmasak. Én a szívemben érzem. Ezekkel az emberekkel együtt élve te is érezheted.

A 2000-es évektől nyugodt nagyjából az ország. Most már arra törekszünk, hogy minden a lehető legmodernebb legyen. A puccs időszakát átvészeltek azt mondják, ha megkívánsz valamit, vedd meg, tessék, vidd a 10 lírát, ne vonj meg magadtól semmit. Sokat szenvedtek, nélkülöztek. Na, ezért legyintenek sokat a törökök… Nem akarnak most is így élni, a gyerekeiknek pedig végképp nem kívánják ezt. A ‘80-as években nagy dolog volt gyárban dolgozni, nem mindennapi lehetőség. Nyilván ma már szó sincs erről: kapitalizmus van. A mélyszegénység után úgy tűnik, mintha ragyogás következne. Persze, még mindig rengeteg a szegény. Elvégre a kapitalizmus elszegényít. De a régi szegénység már nincs. A „puccs-szegénység” elmúlt.

A puccsot megélt generáció teljesen más: szinte kivétel nélkül lelki sérültek. Birgülnek nehéz lehet feldolgozni az eseményeket. Az apámban is megvan ez… Annak ellenére is, hogy Trákia területe valamelyest el van szigetelve a külvilágtól. Az általános iskolai tanítómban is megvolt. „Két testvéremmel ugyanazt a cipőt viseltük felváltva. Annak ellenére, hogy hat lyuka volt, az elnyűvésig hordtuk” – mondta évekkel ezelőtt. Ez a hat lyuk nagyon bennem maradt. Nem egy világvégi faluban, hanem Isztambulban élték meg ezt az ínséges szegénységet.

Annyira súlyos, amiket Birgül ír! Ebben a nőben túlteng a baloldali ideológia. A baloldaliak sokkal meghurcoltabbak, elnyomottabbak. Nekik nehezebb. Nincs vallási meggyőződésük. Muszáj valamiben hinni.”
A kollektív gyász 41 évesen

1980-ban Dilek négy éves volt. Rendőr apját Batmanba helyezték a ’80-as években. Az akkori Batman terror sújtotta, falusias jellegű település. „A bérház tulajdonosa, ahol laktunk, igaz kurd hazafi volt.” – emlékezik Dilek. „Mindenki gyanakvóan közeledett a másikhoz, de magam sem értem miképp, valahogyan mégis egy népként védtük, segítettük egymást. Tisztán emlékszem arra, amikor a terroristák rálőttek a házunkra. Nem volt elterjedt a tévé. Minden este összegyűltünk egy szomszédnál és hosszan elbeszélgettünk. Mindenki tudta a másik búját-bánatát. A szomszédod a legjobb pszichológus alapon, képzeld, nem volt depresszió! Batmanban, és szinte minden kisebb településen gyenge volt az infrastruktúra. Emlékszem, ha egyszer belesüllyedt a csizmám a sárba, alig lehetett kiszabadítani.

Kurd vagy török? Igazából ennyire nehéz időkben teljesen mindegy. Egyszer robbantás történt egy olajfinomítóban és a mérges gázok elől mindenki próbált magasra menekülni. Apám dolgozott, anyám, Esra testvérem és én otthon voltunk. Egy idegen család fogadott be minket az otthonába. Így tudtunk összekovácsolódni a bajban. Az anyagiak szempontjából embert próbáló időszak volt: kenyérért, cukorért, olajért sorokban várakoztunk és az alapvető élelmiszerekhez is méregdrágán jutottunk csak hozzá.

Bizonyos értelemben a ’80-as években Törökország levetette páncélját. A TRT (Török Állami Rádió és Televízió) egyeduralma megszűntével különböző nézeteket hirdető, sokszor propaganda célú magánadók kezdtek adást sugározni. Lassacskán, a színes tévé megjelenésével és falvakba való betörésével megváltozott az emberek világképe. A ’80-as évek legviccesebb jelenségei a ruhák. Hála az égnek, én akkor gyerek voltam, így nem kellett azokat a maskarákat magamra öltenem! A legfontosabb történés persze a puccs. Annak ellenére, hogy egy katonai puccs minden országban csak visszafejlődést és negatív következményeket szül, Törökország egy része pozitívan állt hozzá a puccshoz. Úgy gondolták, bármi jobb annál, ami előtte volt. A jobb és baloldaliak véres összecsapásainál, a káosznál… Kiszámíthatatlan, hogy ki mire dühös, kinek mi az érzékeny pontja. Néhányan igazán mindannyiunkért, a hazáért küzdöttek, mások önző önérdekből vezérelten csak kihasználták az eseményeket és áttapostak rajtunk. Zsenge korú fiatalok vesztek oda, a legjobb barátok egyik pillanatról a másikra halálos ellenségekké váltak… Röviden összefoglalva, a nagyhatalmak embertelen tervei minden korszakban begyűrűznek Törökországba. Aztán ezzel szemben megfogalmazódik egy eszme, majd azzal szemben egy másik és így tovább…”

Folytatás

Forrás: librarius.hu