Miért olvasom a Koránt?

A Koránról Európában többnyire politikai, vallási vagy kulturális viták keretében esik szó. Ritkábban merül fel az a kérdés, hogy mi történik akkor, ha ezt a szöveget nem hitvita tárgyaként, nem ideológiai állásfoglalásként, hanem olvasmányként közelítjük meg — olyan szövegként, amely évszázadok óta alakítja milliók gondolkodását, figyelmét és nyelvhasználatát. Ez az írás ebből a nézőpontból indul ki.

Nem vallási állásfoglalást kívánok megfogalmazni, és nem is a hit kérdései érdekelnek elsősorban. Az foglalkoztat, miként működik a Korán mint szöveg: hogyan szólít meg, hogyan szervezi a figyelmet, és miért ellenálló azzal a modern olvasói elvárással szemben, amely gyors megértést, világos magyarázatokat és egyértelmű tanulságokat keres.

Mielőtt írni kezdenék, fontos egy előzetes pontosítás. Germanus Gyula figyelmeztetését szem előtt tartva hangsúlyozom: nem a hitet relativizálom, hanem a szöveg működésmódját vizsgálom. Nem teológiai, hanem poétikai és figyelmi szempontból közelítek.

Olvasási módszerem  – s éppen ez benne a szokatlan – nem azonnali értelmezést igényel, hanem jelenlétet. Nem azért térek vissza hozzá, mert kész válaszokat adna, hanem mert a kérdés feszültségében tart: lassítja a jelentésalkotás reflexét, és fegyelemre inti az olvasói figyelmet. A Koránt nem hívőként olvasom, hanem figyelőként. Fontos hangsúlyoznom ezt a különbséget, mert így az olvasás nem a hit igazolásáról vagy a vallási előírások követéséről szól, hanem a szöveg súlyának és ritmusának vállalásáról. Figyelőként képes vagyok jelen lenni a szavakban, érzékelni a meghívást, amit a szöveg kínál, anélkül, hogy el kellene köteleződnöm mellette. Ez a távolság szabadságot ad a megértéshez és a befogadáshoz, ugyanakkor lehetővé teszi, hogy a szöveg hatása ténylegesen érvényesüljön.

Természetesen tudatában vagyok annak, hogy a Koránt elsősorban hívők olvassák, mégpedig olyan szövegként, amely nem pusztán kijelentéseket közöl, hanem életgyakorlatot formál. A poétikai olvasat, amit itt alkalmazok nem ennek alternatívája, és nem is kívülről jövő kritika. Abból indul ki, hogy a kinyilatkoztatás ereje nemcsak abban rejlik, mit mond a szöveg, hanem abban is, hogyan szólít meg bennünket. A poétikai figyelem ezért nem eltávolít a szövegtől, hanem közelít hozzá: nem a hit tartalmát bontja fel, hanem az olvasó megszólításának módját követi.

A Korán szemléletmódjából az is világosan kitűnik, hogy nem tekinti magát költészetnek, és határozottan elhatárolódik az emberi alkotásként értett lírától. Ennek ellenére poétikailag olvasható, ha a poétikát nem esztétikai minőségként, hanem az olvasó megszólítási rendjeként értjük. Ebben az értelemben a Korán poétikája nem az önkifejezés terepe, hanem a mérték kijelölésének módja. Nem kitár, hanem határokat húz; nem felold, hanem megtart.

A koráni szöveg ereje nem lineáris érvelésből fakad. Alapvetően mellérendelő szerkesztése, ismétlései és hangzásbeli fegyelme olyan figyelmi teret hoznak létre, amelyben a jelentés nem előzheti meg a tapasztalatot. A visszatérő képek – idő, mérleg (mīzān), út, fény, víz – nem díszítő metaforák, hanem lényegében tapasztalati keretek: nem megmagyarázzák az emberi helyzetet, hanem érzékeltetik annak súlyát.

Mielőtt a konkrét koráni szövegrészletekre rátérnék, fontos jelezni: ezek a példák nem illusztrációk, és nem is „idézetek” a szó hagyományos értelmében. Nem azt szolgálják, hogy egy előre megfogalmazott állítást igazoljanak, hanem azt, hogy megmutassák, miként működik a szöveg figyelmi szerkezete olvasás közben. A Korán rövid egységei — a szúrák — nem narratívák és nem érvelések: sűrített megszólítások. Akkor hatnak, ha az olvasó nem megfejteni akarja őket, hanem engedi, hogy ritmusuk, ismétlésük és hangsúlyuk előbb hasson, mint a jelentés keresése.

Fontos szempont, hogy a Korán olvasásakor felbukkanó megértési nehézségek nem feltétlenül a kudarc jelei, hanem átmeneti állapotok. Sok esetben ugyanis nem hiányos megértésről van szó, hanem arról, hogy a szöveg nem engedi azonnal birtokba venni a jelentést. Az első olvasás a legtöbbször nem „megértést”, hanem elakadást hoz — és ez nem hiba, hanem a megszólítás “módszertanának” a része. A szöveg így lassítja le az olvasót: nem engedi, hogy az értelmezés megelőzze a tapasztalatot.

Ez a működés különösen tisztán látható az Al-‘Aszr (103) rövid szúrájában. A nyitó eskü – „Az időre!” – nem magyarázat, hanem tapasztalati nyomás: nem értelmezni hív, hanem belehelyez egy sűrű jelenbe. Az idő itt nem kronológia, hanem sűrűség: az elmúlás és a jelenlét egyszerre. Az a kijelentés, hogy „az ember veszteségben van”, nem morális ítéletként, hanem állapotleírásként hat. Nem dramatizál és nem vigasztal, hanem leszűkíti az értelmezés mozgásterét. A hit, a cselekvés és az egymásra irányuló figyelem mellérendelése nem feloldást kínál, hanem tartást ad.

Hasonló fegyelem figyelhető meg az An-Núr (24), „A fény” szúrájának képiségében is. A fény itt nem misztikus eksztázis, hanem orientáció. Nem elragad, hanem láthatóvá tesz. A metafora nem birtokolja a jelentést: megmutat, majd visszalép. A fény nem érzelmi állapot, hanem megkülönböztető képesség. Vagyis: a „fény” nem valami emelkedett érzést jelöl, hanem azt a képességet, hogy különbséget tudjunk tenni — helyzetek, irányok, tettek között. Nem elragad, hanem kijózanít.

Ez az olvasási mód számomra szorosan összefügg azzal a poétikai etikával, amely Nemes Nagy Ágnes lírájában is felismerhető. A személyesség visszafogása, a kép fegyelme, a beszéd tartózkodása nem hiányként, hanem tudatos döntésként jelenik meg. Az én nem uralja a tapasztalatot, hanem teret enged neki. A Korán olvasójának megszólítása is hasonló logika szerint működik: nem érzelmi azonosulást kér, nem ígér vigaszt ott, ahol inkább tartásra van szükség, hanem jelenlétet és mértéket állít.

A Koránt ezért nem vallási dokumentumként olvasom, hanem egyfajta megszólító rendként: egy olyan belső iránytűként, amely megszabja a figyelem ritmusát, és meghív az olvasás aktusára. Olyan szövegként, amely nem birtokolni akarja az olvasót, hanem megtartani. Nem kitágítja a figyelmet, hanem pontosítja. Nem megnyugtat, hanem helyet készít annak, ami még nem oldható fel.
                A Koránt értően olvasni számomra annyit jelent: vállalni a figyelmet a maga súlyával. Nem engedni, nem menekülni – csak figyelni.

Kovács Gábor