Magyar-török légiforgalom

A törököket és Törökországot a magyar sajtótörténelem korábbi időszakában megjelent cikkek alapján bemutató sorozatunk alábbi részében dr. Miklós Elemér „Magyar-török légiforgalom” című írását olvashatjuk, az eredeti helyesírással.

A cikk az 1906–1919 és 1926–1944 között megjelent Közgazdasági Értesítő című lap 1930. augusztus 16-i számában jelent meg; a lap feladata az ipari, bel- és külkereskedelmi, közúti, hajózási és postaügyekkel kapcsolatos kérdések közlése volt.

A cikket író dr. Miklós Elemér annak írásakor a Magyar Légiforgalmi Rt. igazgatója volt. Az első világháborús vereséget követően egy rövid ideig, 1920 és 1922 között a győztes hatalmak teljes repülési és repülőgép-építési tilalmat rendeltek el Magyarországon, mely egyúttal az első önálló magyar légiforgalmi vállalat, az 1920 elején alapított Magyar Aeroforgalmi Részvénytársaság végét is jelentette. Miután 1922 végén a repülési tilalomnak vége szakadt, állami támogatással megalakult a Magyar Légiforgalmi Rt.; a cég gépei ekkoriban – a budaörsi repülőtér 1937-es megnyitásáig – a mátyásföldi repülőteret használták nemzetközi viszonylatban.

Dr. Miklós Elemér alábbi írásában egy Budapest és Isztambul közötti, 1930-as repülőútjáról számol be, melyet kiegészít isztambuli helyszíni tapasztalataival. Dr. Miklós Elemér nem csupán a Magyar Légiforgalmi Rt. igazgatója volt ekkor, de ő volt az 1928-ban megalakult Országos Magyar Idegenforgalmi Tanács elnöke is.

A magyar légiforgalom mellett a magyar idegenforgalomra is nagyon kedvezőtlen időszak köszöntött be az első világháború után: egészen 1928-ig kellett várni, amikor is országos szinten megalakult az Országos Magyar Idegenforgalmi Tanács évi 50 ezer pengő állami hozzájárulással – mely összeg 1930-ban a duplájára nőtt.

A légi- és idegenforgalom elkötelezett híveként írja tehát dr. Miklós Elemér 1930-ban az alábbiakat:

„Kevés város van, amely annyi vágyódást keltene minden müvelt ember lelkében, mint a Boszporusz büszke királynéja, a hajdani Bizánc, a szultánok ősrégi vára: Konstantinápoly, a mai Sztambul, az álmok és emlékek városa. Kelet Kapuja, az Arany Szarv öble, azé a misztikus, legendás Keleté, amley ellen évszázadokon át védelmeztük egész Nyugat-Európát. Most évszázados viszályok után barátságosan nyujtja egymás felé becsületes harcokban megedzett kezét két egyaránt sokat próbált, egyaránt megcsonkitott nagymultu, szomoru jelenü, szebb jövőt érdemlő nemzet: török és magyar.

Az Alliance Internationale de Tourisme idei közgyülését a török kormány meghivására Konstantinápolyban tartotta s a Magyar Országos Idegenforgalmi Tanács nevében örömmel tettem eleget e meghivásnak. A kongresszusnak egész Európában összegyült tagjai nagyobbrészt Budapesten át utaztak Konstancáig vasuton és onnan hajón Konstantinápolyba. Mint a Magyar Légiforgalmi r.-t. kötelékébe tartozó passzionátus repülő, természetesen ezen a modern közlekedési eszközön alig 8 órai repüléssel tettem meg az egyébként több mint 40 óráig tartó utat. Éppen ekkor nyilt meg a legujabb nagy európai légiösszeköttetés, amely egynapi közelségbe hozza Párist a Boszporusszal.

Felejthetetlen élmény volt Budapest–Belgrád–Bukaresten át a Nemzetközi Légiforgalmi R.-t. vonalán Konstantinápolyig repülni. Ragyogó napsütésben értünk át a magyar rónán, Kecskemét–Szeged–Zimony felé! A légi turista felemelő, tisztult érzéseivel tekintettünk le az 1500 méteres magasból a munka, szenvedés és küzdelem ekéivel megszántott magyar földre. Milyen kicsinyesnek tünik fel innen felülről, hogy emberi önzés, ravaszság, rosszindulat mesterséges határokat állapit meg a nagy, kerek égbolt mindensége alatt egyformán szenvedő, küzdő embermilliók között.

Amig egyenletesen zakatolnak a motorok, biztos kézzel vezetnek a pilóták s fenn a magasban is összeköt az alattunk lévő világgal a rádió. Gyümölcsfák, bokrok tarka szinharmóniája váltakozik, a fiatal nyulak gondtalanul száguldanak a réteken keresztül, csak a napi munkáját végző földmives tekint megszokott közönnyel a repülőgép után.

Szemünk rá sem ér megpihenni az egyes részletképeken és a leggyönyörübb mozgófénykép pereg le előttünk: a termést érlelő természet, a földet gondozó ember harmónikus együttműködésében.

Velünk együtt repül a kultura. Emberek sietnek Nyugatról Keletre egyéni érdekeik után. Csomagok, levelek százai kereseik a legrövidebb utat a mindenségen keresztül s a párisi éjszakában papirra vetett szó, – anya üdvözlése gyermekének, üzleti utasitás, gyász- vagy örömhir – száll-száll velünk a levegőben és valahol még ma este bekopogtat Sztambulban a légiposta a 3000 kilométernyi távolságból küldött üzenettel.

Jóformán percnyi pontossággal érjük el az egyes állomásokat. A Vaskapu csodás panorámája tünik fel először előttünk. Ott van Orsova. Az a kis sziget, Ada Kale, a Senki szigete, Noémi paradicsoma. Sötét erdők felett vezet az ut. Egyszer csak egy hatalmas kondorkeselyü száll gépünk felé, árnyéka látszik a napsütésben, felénk tart, de hirtelen büszke gőggel fordul el tőlünk, a gépmadártól s méltóságteljesen hasitja keresztül a levegőt, az ő birodalmát.

Bukarest. Párpercnyi megállás, tankol a repülőgép. Szófiából átszálló utasok, csomagok, postazsákok jönnek. Beszállni. Indulni kell tovább. S már is repülünk utunk végcélja, Sztambul felé.”

A fentebb említett, Orsova melletti kis sziget, Ada Kaleh 1972-ben, a Vaskapu-szorosban megépített vízierőmű megépítése során került a felduzzasztott Duna mai vízszintje alá; egyesek szerint e sziget volt a minta a Jókai által Az arany ember című regényében ábrázolt Senki szigetének.

Dr. Miklós Elemér így folytatja:

„Előbb kopár juhlegelők felett száll a gép, – ilyen ázsiai fensikról jöhettek őseink a Duna-Tisza termékeny sikságaira – majd kizöldülnek a rétek, kissé kinyitom az ablakot, frissen tolul be a tengeri szellő, a Boszporusz első üdvözlete. Nemsokára kibontakozik előttünk a világ egyik legszebb panorámája. Ezüstös csik: a Márvány-tenger. Majd közelebb érve, az Arany Szarv, a Boszporusz mecsetektől, minaretektől megkoszoruzva. Az alkonyba vesző nap utolsó sugarai érintik az Aja Sofia kupoláit, talán éppen most száll kelet felé az Allah, il Allah megrázó éneke. Odaát a tulsó parton Ázsia Scutari, majd tovább befelé Angora, a Ghazi székhelye, az ifju Törökország fővárosa.

A motor berregése megszünt. A pilóta simán ereszkedik le a városon kivül fekvő uj repülőtérre. Hallgatag, komolyarcu török szolgák, vámtiszt, rendőrtisztviselő. Amig ez az utlevéllel van elfoglalva, behozat egy csésze zamatos törökkávét és megkinál vele. Pár perc mulva robog az autóbusz a mesék városa, a kalifák utódainak kincsesháza, Sztambul felé. Nyüzsgő élet az utcákon. Faházak előtt ülő ünneplő lakosság. Péntek este van a mohamedánok ünnepe. Sötétbőrü, feketeszemü, ivelt homloku asszonyok és lányok, komoly, csendes férfiak, nevető, játszó gyermekek. A török óvárosrészeken vezet keresztül az ut Pérába, az európai negyedbe. Beérünk a Pera Palace szállodába. A hallban mosolyogva üdvözöl a török portás, a budapesti Dunapalota hires volt kávéfőzője. Milyen kedves házigazdák a törökök. Megnyilnak előttünk a padisah kincses termei. Pénzben ki nem fejezhető érték, amelyhez talán csak az angol koronázási kincsek hasonlithatók. A magyar szem annyi ismerős tárgyat talál közöttük: görbekard, kösöntyü, forgó, diszruha, boglár mind a török-magyar rokonságot hirdeti. A nagy szultánkok diszruhái, fegyverzetük csendben várják a muzeumi látogatókat. Rövid ájtatos óra a mecsetek királynőjében, a Sofia-mecsetben. Hajókirándulás a Prinkipora. Közben szakszerü idegenforgalmi tanácskozások különböző nemzetek komoly kiküldöttei között, akiket mind csak egy cél vezet, az emberiség nagy ideáljainak, a békés munkának, megértésnek szolgálata.

Csodaszép hajnalon visszaindulok repülőgéppel Budapestre. Ez a Fleche d’Orient utja. A már ismerős tájakon keresztül pár perccel dél után, felehthetetlen ut emlékével gazdagabban szállunk le a mátyásföldi repülőtéren.”

A fentebb említett Prinkipo a Herceg-szigetek legnagyobbikának (Büyükada) görög nevének átírása; dr. Miklós Elemér látogatásakor a sziget talán leghíresebb lakója Lev Trockij volt, aki éppen 1929 és 1933 között töltötte itt száműzetését.

A dr. Miklós Elemér által 1930-ban a Közgazdasági Értesítőben megjelent írása némileg átdolgozott változatban megjelent a szerző 1934-ben kiadott Az utazás művészete című kötetében is.

Ebben a kötetében dr. Miklós Elemér a kötet megjelenését megelőző mintegy negyedszázad során összegyűlt írásait, előadásait rendezte össze egységes kötetben – saját bevallása szerint összegyűjtött írásai a magyar idegenforgalom fellendítése érdekében végzett munkásságának egyes állomasai. Érdemes talán a kötet egy idézetét is napjaink olvasóinak figyelmébe ajánlanunk; ebben a szerző az utazás művészetéről így értekezik:

„Minél több akadályt gördít a mindennapi élet az utazás főeleme, a szabad mozgási lehetőség elé, annál elemibb erővel szakad fel az emberi lélekből a vágy, hogy ezeket az akadályokat ledönthessük, a gondoknak reánk nehezedő ködtengerét keresztültörjük s a nagy világ ezer és ezer szépségét zavartalanul élvezzük. Utazni, újat látni s valami igazán szépet újra látni, egyik legbecsesebb ajándéka az emberi életnek. Nagyon sokan közülünk szeretnének elutazni valahová, kevesebben vannak azok, akik el is tudnak utazni s még ezek között is kevesen akadnak, akik tudnak is utazni a szó nemesebb, magasabb értelmében. […]
Nem hiába mondják, hogy az élet olyan, mint egy nagy utazás, melynek főállomásai a velünk történő fontosabb események, utitársaink a különböző emberek, akikkel összehoz a jó- vagy balszerencse. Nagy életművészet kell hozzá, hogy a mindennapi érintkezés során az egyes emberek lelkületének valódi értékeit megismerve, ezek szerint és ne csak külsőségek szerint értékeljük társaságukat. Ugyanez vonatkozik az utazásra is, amikor nem szabad elfelejtenünk, hogy az egyes vidékeknek, városoknak, országoknak épp úgy megvan sajátságos egyéniségük, mint az egyes embereknek. Minden nagy város egy-egy emberi arcra emlékeztet. Nemcsak a jelent tükrözi vissza, hanem legtöbbször a multat is. Külső színe alatt lakosainak sok százados viszontagságai vannak elrejtve; tiszta örömök, mély fájdalmak tükröződnek benne vissza, melyek nyomot hagynak ezen a városon, vagy meghatározzák, átalakítják annak jellegét. 
Az európai nagy fővárosok nemcsak földrajzi és népességi, de szellemi központok is. Ezt az egyéniséget, ezt a lelket kell keresni annak, aki igazán akarja élvezni az utazás nemesebb értékeit. Ez a lélek különbözteti meg jellemben, természetben, erkölcsi értékben az egyes nemzeteket; ez a lélek mult idők nagyságait hirdetve, még a romok között is örök dicsőséget sugároz s nem engedi, hogy pillanatnyi jólét vagy balszerencse elkápráztassa vagy elhomályosítsa az örök nemzeti és emberi értékeket. Ennek a léleknek keresése és megtalálása vezet el minket az utazás igazi művészetéhez!”

S hogy milyen előnyei vannak még a külföldön – így Isztambulban – tett utazásoknak? Dr. Miklós Elemér, a magyarországi idegenforgalom és légiközlekedés elkötelezett híve 1934-es kötetében egyebek közt így ír:

„Nemzeti önérzetünk ne nagyhangú hivalkodásban, üres dicsekvésben álljon, s magyarságunkat ne csak abban fitogtassuk, hogy erőnkön felül igyekszünk uraknak látszani. A magunk hivatása körében áradjon ki belőlünk az a nemzeti öntudat, melyet a magunk műveltségén kívül egyetemes kultúrértékeink ismerete és megbecsülése éppen a külföldön válthat ki joggal belőlünk, akkor, amikor alkalmunk van tárgyilagos összehasonlítások megtételére.”

A magyar-török légiforgalom kezdeteit felidéző cikke mellett bátran ajánljuk dr. Miklós Elemér Az utazás művészete című kötetét is minden, az utazás – és nem csupán az Isztambulba irányuló utazás – iránt lelkesedő embernek.

Horváth Krisztián – Türkinfo