Kultúra élesben: Amiről nem beszélünk törökül

Törökországban szinte folyamatosan napirenden a testiség. Ez egy kínos kérdés. Itt van egyrészt az iszlám, másrészt meg annyi mindent nem illik errefelé, hogy nehéz észben tartani, úgyhogy inkább leírom. Sohasem gondoltam, hogy ilyen fontos lehet a szex. De bizony ha valami tabu, ugrásszerűen megnő az iránta való érdeklődés.

Lehet, hogy nem beszélnek róla a törökök, mert kellemetlen, bűn, megpislogtató és arcpirító, de itt lappang a levegőben, mint egy ki nem mondott közös titok.

Férfiak és nők másképp élik át a tabut.

A férfiak vágytól átforrósodott pillantással vetkőztetnek le minden csini csajt az utcán. A lányok legalább ugyanilyen tűzzel háborodnak fel a szemtelen pillantásokon, kurjongatásokon. Ez úgy beindítja a pasikat hogy csak na, meg ugye már amúgy is hozzászoktak, a visszakacsintás lehetősége még csak fel sem merül bennük.

A török lányok vesztig állítják, hogy a legtöbb török pasit nem érdekel más csak a szex. És ezzel azt is kifejezik, hogy őket bizony egy csöppet sem izgatja a kérdés, fujj még csak az kéne…

Azt normálisnak tartja a török társadalom, hogy férfi tagjai kocsonyás pillantással kajtatnak az utcán úgy felemészti őket a vágy, a nők viszont frigid módon elfintorodnak a témán és mind fizikai mind lelki érdektelenségben penészednek az esküvőig. Aztán a nagy napon felébred az addig doromboló kiscica és pik-pak vadmacska lesz belőle a hitvesi ágyban.

Rózsaszín felhőben gyermekekről és romantikáról álmodozó anyajelöltek az egyik oldalon, állatias ösztönöktől vezérelt farkak a másikon. Egyik nemre nézve sem a leghízelgőbb a skatulya.

Lányok és az érintés

A helyzet súlyosságát mi sem bizonyítja jobban, hogy még az a 24 éves kozmetikuslány is tőlem vár szexuális felvilágosítást, akit először láttam életemben. Először én képedtem el, mikor lábgyantázás közepette belevágott a témába, aztán a „Nem, a pornó nem igazán valósághű.” mondat után ő került sokkos állapotba. Ez, és ehhez hasonló derült égből villámcsapások, hajszálpontosan 100 nappal esküvője előtt érték. Úgy éreztem magam a kozmetikusnál, mint a magyar védőnő a felsőtagozatos lányok felvilágosításán.

A kozmetikuslánnyal lefolytatott intim beszélgetésem nem sokban különbözik török és közép-ázsiai barátnőimmel való bensőséges társalgásaimtól. Más a szüzesség, más a témában való teljes járatlanság. Ezek a fiatal nők nem ismerik a saját testüket és még csak eszükbe sem jut ismerkedni vele. Zavarba jönnek minden szexualitást érintő témától; vagy vihogni kezdenek vagy elvörösödnek. (Minél keletebbre megyünk annál kétségbeesettebben vihognak és annál inkább lángol az arcuk.)

Az egyik barátnőmet zuhanyzás előtt saját meztelen teste látványa ejti zavarba, éjjel-nappal melltartót hord, amilyen aggályosan méregeti a tükörben gömbölyű fenekét, olyan boldog kicsi mellével.

A múltkor vele és még egy tádzsik barátnőmmel, a tádzsik lány négy éves párkapcsolatáról beszéltünk és egyszer csak szóba került, hogy meddig mennek el Musztafával. „Egymáshoz érünk persze, hiszen szeretjük egymást!” Gömbölyű fenekű barátnőm tájékán megfagyott a levegő, aztán félig viccesen, félig felháborodva megjegyezte. „Na még mit nem, avass is be minket a részletekbe!” (Az „érintés” szó kimondásával besomfordáltunk a pirosan villogó tabuk világába.) Kapva kaptam az alkalmon és lecsaptam a labdát. „Pontosan mit csináltok Musztafával, csókolóztok?” (Na jó, nem nevezhető ez azért lecsapásnak, csak egy enyhe paskolásnak, de mégis azt éreztem, hogy rajtam kívül mindenki kényelmetlenül érzi magát.) Azóta sem tudom, hogy tádzsik baránőm mit művel Musztafával. Az „érintés” közép-ázsiai értelmezésben megmaradt misztikus fogalomnak és bájos-csábosan töri szegény európai fejemet.

Családi körben

A házasság kéz a kézben jár mindenféle legális intimitással. Férj és feleség – persze csak mértékkel – átölelheti, megpuszilhatja egymást anyósa-apósa társaságában. Házasság előtt a fiatal török párról senki meg nem mondaná, hogy gyengéd szál fűzi őket össze, legalábbis  családon belül. El lehet képzelni, hogy mennyire világosíthatják fel csemetéiket a török szülők.

Egy kedves török barátomnak, Buraknak, összesen három élménye van a témában. Az első, amikor 12 éves korában hívta anyját, hogy adjon neki vizet, majd mikor az nem jött, berontott a hálószobába és házaséletük kellős közepén pillantotta meg szüleit. „Sokk volt a számomra, anyámat apámon látni… Előtte fogalmam sem volt a témáról. Apám káromkodott, anyám meg kijött és adott nekem vizet.” Tehát a török nők még a legforróbb szeretkezést is hip-hop otthagyják, ha szomjazik a gyerekük. Arcpirító lenne ez a példa Magyarországon is, hát még Törökországban. Burak intimitással való kapcsolata ezzel a kínos incidenssel pár évre le is zárult.

A fiú felvilágosítása kamaszkora közepén kezdődött, ezúttal egy előre eltervezett hadművelettel. Apja szemlesütve kullogott oda hozzá, hogy figyelmeztesse, az iszlám szerint le kell borotválnia nemi szervét, ne feledkezzen meg róla. A kamasz azt felelte „Rendben Apa.”, majd mindenki fellélegezve elhagyta a tett színhelyét.

Ezzel a téma el is volt intézve, elvégre elméletben senki sem szexel esküvője megszentelt napjáig, akkor meg már olyan érett korban van az illető, hogy nem szorul felvilágosításra. (Vajon ezért akarnak a törökök annyira házasodni?)

Na jó, a török férfiaktól tényleg csak elméletben várják el a nagy napig való teljes önmegtartóztatást. A férfi az férfi, nincs mit tenni, igényei vannak, gondolja megértően a török társadalom és elnéző a kis légyottokkal szemben.

Pár perccel ezelőtt ismerkedtem meg egy török lánnyal, üzbég lakótársam barátnőjével. Nimet 23 éves, frissen diplomázott nemzetközi kapcsolatok szakon, minden vágya, hogy bekerüljön az állami szektorba és a saját lábára álljon. Egyelőre az apja támogatja, aki a pénzzel együtt lánya életútját is megszabja.

Nimet nagyon szeretett volna Erasmusszal külföldön tanulni, fejleszteni nyelvtudását, de ő nem a bátyja, így lánygyermekként vajmi keveset ficánkolhat. „Ne menj, nem tudnád ott az idegenben feltalálni magad, nehézségeid lennének!” – mondta az apa. Tapasztalatból beszélt, ő valóban nem tudta feltalálni magát Magyarországon, ahova üzleti útjai vitték és ahol törökös babfőzelékhez szokott gyomrának túl sok volt a gulyás leves. Nimet tehát az apja tapasztalt keserű szájíz elkerülése végett nem ment sehová. Elmondása alapján, addig nem is lesz több ficánkolás, amíg meg nem keresi a saját pénzét.

Az apa, aki meg tudta védeni lányát a gulyás levestől, nem tudta megvédeni a férfiaktól. Nimetnek egy éve van barátja, titkolja a családja elől, a fiú szülei viszont ismerik és szeretik őt.

„Nem néz rád rossz szemmel a fiú családja?”                     

„Nem, nem, hiszen ők is ebben a kultúrában nőttek fel és fiúgyermekük van. Normális, ha a fiúknak barátnője van.”

Szinte már elvárt, hogy Nimet családjának ne legyen normális a 23 éves lány párkapcsolata. Jóravaló, tisztességes család, kordában tartják a lányt! – szűri le a török nagyérdemű.

A kultúra szemet huny a tény felett, miszerint Nimet valakinek a lánya, a kultúra sosem gondolkozik a másik fejével, se érzelmi intelligenciája, se logikája. Titkolják hát a románcot a lányos család elől, mert nekik nincs társadalmilag megengedve, hogy „jó fej” szülők legyenek, a fiús család viszont részesül ebben a kegyben és nyíltan szerethetik a barátnőt, bele sem gondolva Nimet családjának helyzetébe, amibe ők maguk sosem szeretnének kerülni. Lányt szültetek, magatokra vessetek!

Közterületeken

A legutóbb az egyetemi könyvtár számítógépén dolgozva arra lettem figyelmes, hogy valaki engem néz a szemben lévő könyvespolc szűk résein át. A következő pillantásom egy alsóbb könyvespolci résre tévedt és megfagyott bennem a vér. Nyakig begombolkozva a monitort bámulva olyan vadító voltam, hogy az istenért se tudott nekem ellenállni egy török egyetemista, gondolta ott helyben könnyít magán. (Pedig néhány török az istenért azért ellenáll.) Megeshet ez a világ bármely pontján, de az biztos, hogy Törökországban túlteng az elfojtott szexualitás.

A pékségben, bankban, kisbuszon, piacon érdemes megfigyelni, hogyan viselkednek a török nők a török férfiakkal, és ellesni pár fogást. Kedvesek, de sokkal kimértebbek és nyersebbek. Még ha szépek is a szavaik, magatartásukban mindig ott rezeg az elutasítás. Két lépés távolságból beszélnek bárki emberfiával és ha valaki számukra nem tetszően fejezi ki magát, szemrebbenés nélkül szóvá teszik.

Úgyhogy Törökországban a „kedvesség” és „közvetlenség” egy egészen más értelmet nyer, ha pedig itt élünk és a gyengébbik nemhez tartozunk, saját érdekünkben muszáj átvennünk valamennyit a török nők stílusából.

Én próbálkozom, de még mindig nem vagyok elég radikális. Két napja az egyik barátnőmmel egy kis bisztróban falafelt rendeltünk, mikor is a pincér rákezdett: „Melyik országból jöttek?” „Mit csinálnak itt?” „Hol tanultak meg törökül?” „Nohát, tanul? Melyik egyetemen? Melyik szakon? Mikor diplomázik?” És csak özönlöttek az unalmas átlag kérdések, az én bárgyú mosolyomnak és vontatott válaszaimnak pedig nem volt elég ereje őket megállítani. Azt vártam, hogy vegye már észre magát a pincér, de Törökországban általában nem veszik magukat észre az emberek, rájuk kell szólni, nincs mese. Virágszál mentalitásomnak nehezére esik a kemény beszéd, így csak mosolygok bárgyún és várom a falafelt. „Ugye tudod Dalma, hogy a viselkedésed flörtölésnek minősül Törökországban?” mondja a barátnőm a pincér komótos távozása után. Mi?? Na ne már, én nem csináltam semmit! „Dehogynem! Mosolyogtál és minden kérdésére válaszoltál!” Mégis mit tehettem volna? Nem hallottad, milyen nehézkesen válaszoltam? „Az lényegtelen, ha mosolyogsz, mint a tejbetök! Például tüntetően elnézhettél volna a másik irányba!” Ja, hogy ez hogy nem jutott eszembe…

Én a magam részéről nem felháborodok, mint török nőtársaim, hanem inkább mélyen elszomorodom a török férfiszemek kiéhezett villanásaitól. Ezekben a szembogarakban a szexuális vágy fáklyája ég és bizony nem olthatja el ezt a tüzet semmilyen emberi szimpátia. Ez azt is jelenti, hogy barátságra alkalmas férfi ritka, mint a fehér holló. Azokon a kivételes alkalmakon, mikor nem nőként néznek rám és még a lángoló vágy tüze sem perzsel a másik oldalról, felébred bennem a hála és a rokonszenv. Azt akarom mondani az illetőnek: „Köszönöm, hogy nem húsként néztél rám, annyira üdítő élmény volt!” És ekkor tényleg felfrissülök, boldogan csacsogok, viccelődök, nevetek, mert tudom már, ha nincs fáklya a szemben, nem fogják félreérteni viselkedésemet.

Számomra az egyik legbosszantóbb dolog Törökországban, hogy menekülnöm kell a fáklyák elől és ez csak nemi megkülönböztetéssel lehetséges. Ha meg kell tudnom, hogy honnan indul a busz, nőktől kérdezem meg az irányt vagy esetleg idős bácsiktól, akikről azt feltételezem, hogy kialudt már a hajdan lángoló fáklya.

Gondolkozom, tehát Törökországban vagyok

Törökország gondolkozásra kényszerít, olyan témákban is, amik nekem semmit sem jelentenek és 19 évig eszembe nem jutottak. Lefoglalja az agyam egy sarkát az állandó éberség. Gondolatmintákat sajátítok el, de ami a törökországiaknak automatikusan eszébe jut, arra nekem minden nap emlékeztetnem kell magam.

Gondolkozom, hogy abba a kerületbe, ahova éppen tartok nem-e túl rövid a szoknyám, gondolkozom, hogy nő-e vagy férfi akitől épp kérdezni akarok valamit, még a hangnememen is gondolkozom. Mérlegelem, hogy ebben az időszakban, ebben a kerületben illik-e sört inni, hogy mennyire beszélhetek nyíltan vallásokról és a török kormányról alkotott véleményemről. Mit fejezhetek ki a testiséggel kapcsolatban, egyáltalán kivel miről beszélhetek… Ki nem fog rám meghökkenve nézni, ha olyan témákat hozok fel, amik igazán érdekelnek? Ha nem a szürke mindennapok történéseiről beszélek, hanem valami sokkal mélyebbről. Annál unalmasabb nincs, minthogy mindenki jól legyen, de Törökországban általában ez a helyzet. Mindenki egységesen nagyon jól van és eszük ágában sincs megosztani szexuális kielégítetlenségüket, apjuk iránt érzett elfojtott haragjukat, valódi vallási meggyőződésüket, boldogtalanságukat… Franc se tudja, mikor/kivel/hol háborodhatok fel azon, hogy az abdeszt ingyen van a dzsámiban, a mosdó viszont fizetős. Nem tudom, hogy elmondhatom-e, csatlakozom vizuális kultúra hodzsámhoz, akinek véleményén sokan felháborodnak Ankarában: először emberek vagyunk és mind járunk wc-re, az összes többi indentitásunk csak ezután jöhet.

Én ezekről a témákról először hallgatok Törökországban, aztán eldöntöm, hogy megszólaljak-e.

Ez az ország egyik legnagyobb leckéje: megtanított beszéd előtt gondolkozni.

Itt az embereknek súlyos identitásaik vannak, néhányan cipelik, mások örömmel görgetik maguk előtt, mert úgy érzik, megizmosodnak majd ettől lelkileg. És azt gondolom igazuk is van, errefelé az emberek lelkileg izmosabbak, mint otthon. De legyenek bármilyenek is ezek az identitások: teher vagy áldás, annyira erőteljesek és levetkőzhetetlenek, hogy nem lehet őket firtatni. Szeretnék én lelátni mindenki gyökeréig, de mivel az emberek általában öröktől fogva létező valóságként tekintenek arra, amik, – nem szocializálódásuk, anyjuk, apjuk, szomszédjuk, kultúrájuk, hajlamaik végtermékeként – így tilos a lejárat oda, ahol még ők sem néztek körül soha.

Kovács Dalma – Türkinfo