Közlekedés Törökországban

     Suhanó tákolmány, Diyarbakır

Sok bejegyzést olvastam már a fenti témában, az egyike azoknak, amely minden Törökországba látogatót vagy itt letelepedőt megihlet. Nem véletlen…

Rövid idő alatt viszonylag sok helyen megfordultam Törökország szerte, voltam Isztambulban, nyugaton és délkeleten is. Bátran állíthatom, hogy nyugatról kelet felé haladva óriási különbségek vannak a közlekedési morál terén, de valami mégis egységes: Törökországban vagyunk. Ahogy kutyából nem lesz szalonna, úgy az alapvető török vagy „déli” mentalitás sem fog soha megváltozni, sajátosságról van szó.

Emlékszem a legelső törökországi utamra, Isztambulban ért az első „sokk” egy taxiban ülve. Arra gondoltam, hogy kifogtunk egy őrült taxisofőrt, de amikor a második is hasonló stílusban vezetett és a buszsofőr esetében sem volt különbség, ráeszméltem a valóságra – a törökök őrültek az utakon. Káoszt láttam magam körül, átláthatatlan körforgalmakat, na és a legfontosabbról meg ne feledkezzem, állandóan nyomták a dudát. A gyalogosok halált megvető bátorsággal mászkáltak át az úton, az Égei-tenger menti városokban pedig széllelbélelt robogósok cikáztak az autók és a kocsisorok között, természetesen bukó nélkül. Minek is, hisz nyáron elég meleg cucc, egyébként meg kötelező viselni, ami itt relatív fogalom.

Ezek után érdemes említést tenni Önder első magyarországi látogatásáról. Nagyra becsülte, hogy a KRESZ-t viszonylag mindenki betartja, a forgalom rendezetten halad (kisebb kihágásokkal), senki nem dudál ész nélkül. A piros lámpa mindenkinek piros, a gyalogos pedig igyekszik a gyalogosátkelőhelyet igénybe venni. A budapesti tömegközlekedést kifejezetten jól szervezettnek látta és később elámult az autópályás pihenők minőségén és remek kávézóin. Mindezek ellenére a Pesten történő mászkálásaink során vadul szorítottam a kezét, mert állandóan át akart rohanni az úton, „még gyorsan átérünk” címmel, míg én megszokásból a jó öreg gyalogosátkelőhely felé tereltem. Nos azóta kénytelen voltam a szabályok betartásából lejjebb adni és megtanultam hogyan is lehet ép bőrrel átslisszanni két autó között. Tegyük hozzá, hogy azért még mindig én vagyok az, aki a „várj, majd a következő autó után” felkiáltásokat használja.

Az első látogatásaim alatt tapasztaltak számomra egy kicsit félelmetessé tették az ottani közlekedést. De akkor még fogalmam sem volt arról, hogy az élet keletebbre, Diyarbakırig sodor. Mert az igazi káosz az erre van…

Itt a lámpánál már akkor dudálnak mögötted, ha még piros, ne adj Isten sárga. Minden jelzés nélkül kanyarodnak, ha kell eléd vágnak vagy éppen keresztül vágnak előtted, nem számít, hogy ő milyen sávban van éppen. Bármikor hirtelen lefékezhet és megállhat előtted, mert meglátott valamit az útmenti trafikban, amit meg akar venni. Félrehúzódni? Ugyan már. A háromsávos út külső sávját parkolásra használják, a középsőben vészvillógóval (vagy anélkül) leparkolnak és előfordul az is, hogy a belsőben is megáll egy barom, mert az út túloldalán van dolga. Ilyenkor lehet szlalomozni vagy várni, amíg a kedves sofőr beszerzi a friss dinnyét a zöldségesnél. A piros lámpa olyannyira relatív, hogy amikor zöldet kapunk, még 5 autó átszáguld előttünk a piroson, tehát örök szabály, hogy ha zölded van, akkor is nézz bele a kereszteződésbe! Rosszabb a helyzet, ha éppen előttünk vált a lámpa pirosra, mert tuti, hogy a mögöttünk levő kocsi még tapossa a gázt, hogy átsuhanjon. Szerencsésebb nekünk is átsuhanni, ha nem akarjuk, hogy a kis Renault segítse be a kocsit a kereszteződésbe. Az oldalkocsis motorokon egy 10 fős család fele elfér úgy, hogy még 2 zsák táp is fel van kötve. Elképzelni nem tudjátok, hogy miket és hogyan! fel nem kötöznek azokra a járgányokra. A bukó errefelé egyenesen tabu, azt hiszem senkin nem láttam eddig. Elképesztő forgalmi helyzeteket képesek előidézni, ha valami miatt bedugul egy kereszteződés – mert hát várni azt nem tudnak. Akár a szembejövő sávban is próbálják kikerülni a dugót, nem számít. A gyalogosok pedig egyenesen őrültek. Itt még az a török szabály sem érvényesül, hogy ahol sok gyalogos kel át, ott ők lesznek az erősebbek és az autósok meghajolnak (by Cybermacs, Isztambul), itt mindenhol gyalogosok rohangálnak át és az autósok kerülgetik őket. Mert szét nem igazán néznek, nekem mindig az az érzésem, hogy halhatatlannak és sérthetetlennek hiszik magukat. A buszsofőrök és dolmuş (kisbusz) sofőrök pedig egyenesen a pokolból szálltak fel, hogy járművet vezessenek. Egyébként maguknak a törököknek is van egy olyan mondásuk, hogy a taxi-, busz- és dolmuş sofőrök számára nincsen hely a „mennyországban”. A mai napig, ha a városban vagyunk kocsival, az anyósülésen taposom a láthatatlan féket, mert egészen egyszerűen elképesztőek.

Mindezek után Ankara maga volt a megtestesült rendezettség és bizony még Isztambult is tök nyugisnak éreztem a forgalom szempontjából. Ahogy már említettem, kutyából nem lesz szalonna, de nyugaton legalább íratlan szabályok vannak – nos, keleten az egyetlen szabály, hogy nincs szabály…

TéDé