Kultúra élesben: Öreg ember nem vénember

Starbucks. Este 7 óra. Itt ül velem szemben egy török bácsi. És ha még csak ülne! Asztalt váltottam, jött velem. Bedugtam a fülhallgatómat, nem ment el. Azt ígérte 10 percre elhallgat és hagy engem írni. Nem bírja ki. Ha én nem beszélhetek, szóljon hát nevemben a német altatódal! Félszegen laptopom mellé csúsztatja duruzsuló telefonját. Kalimpáló ujjaim megfagynak a billentyűn. Nem szeretem a német nyelvet. Nem baj, van másik! „Frank Sinatrát szereted? Na és az ABBA-t ismered?” You are the dancing queen láláláááá… „Zavar téged a zene?” Áhh, dehogy már-már élvezem, mint a Starbucks rádió háttérvokálját… „Van tollad?” Nincs. Kér a szomszéd asztaltól és elkezd verseket írni szalvétákra. Legalább csöndesen elfoglalja magát, ha már távozni nem hajlandó. Néha az orrom alá dug egy-egy teleírt szalvétát, én csak közömbösen bólogatok. „Angyal meredt rám…” Valahogy így kezdődött az egyik sor… Jézusom, remélem nem én vagyok az angyal.

Ezzel a török bácsival múltunk van. Negyedszer futottunk össze „nagyváros” Ankarában.

Első találkozás: február 17., robbantás, belvárosi kávézó. Egyedül ült a velünk szemben lévő asztalnál és átszólogatva kommentálta az eseményeket nekünk. Beözönlöttek a kiabáló emberek, ez a bácsi meg csak evett s evett. Elmondta, hogy ugyanazon az egyetemen végzett, ahol én tanulok. Mindenkitől kikérdezte, milyen szakon van. Jobbra nézek: sokkos állapotban lihegők, előre nézek: komótosan falatozó török bácsi.

Második találkozás: Bahçelievler utcáján sétálok. A túloldalról kiszúr a bácsi, utánam rohan. Azt állítja, a járásomról ismert meg. Érdekes, mert eddig életében egyszer látott, akkor is ülve… Egy másik bácsi a nyomában. 32 fogas villogó vigyorával, eltúlzott kézmozdulataival betölti az utcát. Mind a ketten gimnáziumi tanárok, magániskolában tanítanak, ami annyit jelent Törökországban, hogy sokat dolgoznak és keveset keresnek. Ekkor még rokonszenves. Visszafogott barátja tompítja harsányságát. Kiderült, elment az egyetememre, hogy megtaláljon. Próbált leírni a biztonságiaknak, de nem járt sikerrel. A testvére népdalénekes; gyakran ad elő a rádióban, örömmel látna barátaimat és engem egy felvételen. Adnak egy névjegykártyát. A bácsi barátja kártyájának hátuljára írja saját számát és nevét.

Harmadik találkozás: Bahçelievler kisbusz megálló. Ugyanazzal a barátnőmmel voltam, mint első alkalommal. Kezet fogunk és elmegy a bácsi.

Negyedik találkozás: maga a vég. Meglát engem a Starbucksban, bejön, leül mellém. Előttem a laptopom, összpontosítva gépelek valamit, de nem zavarja. Nagyon akar velem beszélni, csak nem tudja miről, ezért össze-vissza hadovál. Próbál viccelődni de csak erőltetett szócammogás lesz a vége. Telik-múlik az idő. Fél 7, fél 8…

Végigmutogatta telefonja összes képét. Az anyukáját, a nyaralójukat, az ankarai házukat. Nem talált olyan fotót, amin látszódott volna a mama kék szeme, nagyon elszomorodott. Az unokahúga, testvére, nyugdíjas anyuka nyugdíjas barátnője… Egyszer csak véget értek a képek. Mondom neki, hogy én most a török-török párkapcsolatokról írok. Mit gondol erről a témáról? Többet meg se szólaltam.

1995-ben virágot vett egy török lánynak. A lány földhöz vágta a csokrot, azt mondta „Elég legyen ebből a nyálas romantikából!” Hát nem érzéketlen? Ilyenek a török nők. Ezt gondolja a témáról.

Amit a két órás monológjából megtudtam: Németországban született és ott is élt egészen 13 éves koráig. Az anyja cserkesz származású, apja Gazientepből való, irtó jól főzött, különösen nagy kebabmester volt. De az anyuka is ügyes szakácsnő. (Mutatta ám a mama sütijeit is.) Azért települtek vissza Németországból, mert a szülei körbenéztek és azt látták, hogy minden gyerek iszik. Elzüllés a köbön ez a Németország. Még a teljes morális romlás előtt kimenekítették két fiukat. Lehalkítja a hangját, körbe-körbe tekintget. „De hát most mi van abban ha valaki iszik olykor? Vagy te nem így gondolod?” Bólogattam, de de így gondolom. Úgy érzem 50 valahány éves korára sem sikerült bűntudat nélkül lerendeznie az alkohol kérdést. (Eszembe jut hirtelen a fekete-tengeri 63 esztendős Ali bácsi, aki 90 éves apja elől rejtegeti a sörös dobozokat. Mert a legutóbb lekevert neki az öreg egy nyaklevest, mikor rajtakapta bűnén.)

Röplabdameccsre szeretett volna engem hívni, de hát nincs meg neki a számom. „Nézd csak, letöltöttem a török-magyar szótárt a telefonomra!” „Próbáltalak megtalálni a Facebookon, de egy férfit jelöltem be véletlenül, aztán nem mertem a Hi-ra válaszolni…”

Németországban nagyon boldog volt a bácsi, azóta is emlékszik Manfred barátjára… Egy évig nehezen tudott beilleszkedni Törökországban, de aztán csak megszokta. Utál magánórát tartani, nem értenek semmit a diákok, nehéz velük. Legutóbb sajttortát süttetett magának a tanulókkal, akik örömmel teljesítették kérését a jobb osztályzat reményében.

Nem szereti a Ferhat nevet. A nagymamája adta neki, mert mikor egyszer megbetegedett, a dzsámiban egy Ferhat nevű kisfiú vízzel kínálta.

Az utolsó órában jobbnak láttam elkezdenni telefonálni. Ferhat bácsi is így látta jónak. Felhívta hát az összes barátját és elmesélte nekik, hogy egy nagyon kedves magyar barátjával kávézik a Starbucksban. Én is felhívtam az összes barátomat és beszámoltam róla, hogy egy levakarhatatlan török bácsitól nem tudok megszabadulni a Starbucksban.

Fél 9-kor, mikor Ferhat bácsi nosztalgikus „Tudod, csak szép pillanataim vannak, de tényleg!” mondata után a helyzetet tarthatatlannak éreztem és felálltam. Mily meglepő, Ferhat bácsi is követte példámat. „Ha gondolod, először kimegyek én, aztán majd te később…” Aha. Úgy csináltam, mintha nem is hallanám mit beszél. Mentem amerre láttam.

A kollégiumba érve előadtam az esetet török barátnőimnek. „Bahçelievlerben még inkább légy résen, sok az öreg magányos arrafelé… Az egyetemista fiúk nem mernek odajönni, de ezek a bácsik… Mért nem küldted el a fenébe?” „Hát ööö… én egyértelműen kifejeztem, hogy nem érek rá és zavar! Most akkor nyersen bunkónak kell lenni?” „Hát naná! Welcome to Turkey!”

Kovács Dalma – Türkinfo