Kossuth búcsúja versben és prózában

Amikor Kossuth Lajos kormányzóelnök 1849. augusztus 11-én a kora délutáni órákban Damjanich János tábornok lefüggönyözött hintóján elhagyta az aradi várat, már reménytelennek tartotta a további küzdelmet. E meggyőződésében megerősítette mindaz, amit rövidesen Lugoson a déli hadsereg táborában tapasztalt. Így aztán hiába próbálta meg őt visszatérésre bírni Bem József tábornok, Kossuth a lengyel és az olasz légió fedezete alatt folytatta útját Orsova, a legendássá vált, de vélhetően soha el nem hangzott búcsúszózatának helyszíne felé.

Az orsovai átkelő azonban meglehetősen bizonytalannak tűnt. A túlparton lévő Szerbiában mindenre számíthatott Kossuth, csak barátságos fogadtatásra nem. Nem véletlen tehát, hogy – ellentétben a köztudatban élő képpel – nem a Dunán kelt át, hanem a világosi fegyverletétel hírének megérkezte után, augusztus 17-én kíséretével a havasalföldi határt jelző kis patakon átívelő hídon áthajtatva lépett török felségterületre. Innen kísérték másnap a határállomásra, Turnu Severinbe. Itt kereste fel őt a krajovai pasa, a kerület parancsnoka, s az ő közbenjárásának köszönhetően Kossuth és kísérői másnap folytathatták útjukat Vidinbe.
Maga Kossuth így emlékezett meg orsovai tartózkodásáról és átkeléséről az Irataim az emigrációból című munkája, 1880-ban megjelent I. kötetében: „Kifejezhetlen érzelemvihar dúlta lelkemet, midőn a világosi fegyverletétel hontalanná tett. Nincs szó, mely arról fogalmat adhatna. Leborultam hazám földjére, mielőtt határán átlépnék; – zokogva nyomtam reá a fiúi szeretet búcsúcsókját; – egy csipetnyi port vettem belőle magamhoz; – még egy lépés, és – – – úgy valék, mint a tört hajó roncsa, melyet a szélvész kidob a homokra egy sivatagon. Egy török főtiszt, »Alláh«-t említve, üdvözölt barátságosan; –

Részletek

2012-07-23