Kiszely István: Ősi magyar népi hangszerek eredete és párhuzamai

Az ázsiai hangszerek Európába jutását a tudomány „arab közvetítéssel” hozza kapcsolatba, holott az arabok európai megjelenése viszonylag kései (Kr.u. 711 táji), a „keleti” hangszerek jelentős része ekkor már régen Európában van. Jóval előttük az ázsiai nagyállattartó lovas népek hozták magukkal e hangszereket. A magyarság zeneszerszámainak zömét őseink „hozták magukkal” és nem „vették át”. A magyarság nagy hangszer-arzenállal rendelkezett. A keleti népek gyakran cserélgetnek egymással hangszereket, így nehéz bizonyítani, hogy melyik előzte meg a másikat. Régészeti leletekre sem támaszkodhatunk, hiszen a hangszerek jelentős része porladó anyagból készült és az évezredek során megsemmisült. Nagy segítséget jelentenek az eddig kellően fel nem használt néprajzi analógiák. A magyar ember zeneileg igen tehetséges. Hogy mégsem ismeri eléggé a világ a magyar népzenét, annak hagyományokban gyökerező etnikai okai vannak.

Európában a zenélés nem tartozott mindig a „tisztességes” foglalkozások közé. Arisztotelésznél olvassuk: „Szabad emberhez méltatlan a zenélés… Férfinek nem illik ilyesmit tenni, hacsak nem részeg vagy tréfál”. Európában, akik foglalkozásszerűen zenéltek, azok a társadalom perifériájáról kerültek ki, Belső-Ázsiában és Kínában viszont a zenélés az előkelők kiváltsága volt. – I. Hangkeltő hangszerek közül az elsők azok, amelyeken maga a hangszer teste a hangforrás (fa, fém, üveg, kő stb.). A doromb (dorombér, dorog vagy dongó) patkó alakú bambusz- vagy vaskeretből és vékony rugóból áll, a játszó fogai között tartja és a rugó szabad végeit ujjával pengeti, miközben halkan dudorászik. A rugó rezgésének és a szájüreg rezonanciájának következtében a dallam felhangjai is megszólalnak, ami sajátosan távoli, melankolikus hatást eredményez. E hangszer eredete Közép- és Belső-Ázsiába, a pusztai népekhez vezet; az Európába érkező lovas népek hozták magukkal.

A kolomp eredete a pusztai népek állattartó pásztorkultúrájában keresendő; hangjuk kiválasztása mindig zenei igény szerint történt. Kezdetben a házat védte a gonosz szellemektől, az állatok nyakába akasztva a könnyebb megtalálása mellett ekkor is gonosz-védő szerepe volt. A csörgő lazán összekapcsolt vagy edényhez kötött részei rázás segítségével szólalnak meg. Kozmopolita hangszer, mindenütt használták. A kereplők (kalapácsos, bordás, szekrényes és szélkereplő) őse a zúgófa vagy „üvöltő bika”. Az ősi népek őseik hangját vélték felfedezni benne. A láncosbot az ősi belső-ázsiai hitvilággal kapcsolatos és eszköze volt a kántálásnak és a regölésnek. A harangféle hangkeltő eszközök hangja keleten a házat védte a gonosz szellemi erőktől. A pergő belsejében egy kis fémdarab („mag”) található, amely, ha a pergő mozgásban van, belül szabadon gurul és a belső falnak ütődve igen kellemes csilingelő hangot ad. Avar és honfoglaló magyar sírokban egyaránt előfordul. Vadászmadarak lábára és lószerszámokra akasztva egyaránt használják. – II. Ütő-és ritmushangszerek közül elsőnek a dobokat kell megemlíteni, ahol a hangforrás a rezgő hártya. A dobok elődje a csónakszerűen kivájt fatörzs, amelyet üregével lefelé helyeznek a földre és „dobbantanak” rajta. Az üstdobok őshazája Kína, Tibet, majd a Kaukázus; itt nagara néven ismerték.

Az üst alakú dob igen fontos volt a hunoknál. A Kr.e. VI. századi kínai krónikákban olvassuk, hogy „a sereg szeme és füle a zászlókra és a dobra irányul”. Őseink harci cselekményeik előtt üstdobbal „elviselhetetlen fülsiketítő” ritmikus dobolással ajzották fel a harcosokat. Az üstdobokat őseink kétoldalt a ló hátára erősítették fel. Ősi üstdobjainknak utóda a csángó-magyaroknál használatban levő szitadob. A dobok mindenféle fajtáját – a sámándoboktól a kínai fadobig és az indiai páros dobig – felleljük Ázsiában. Amikor V. László magyar király követeket küldött Franciaországba Benoit atya így emlékezik meg a követjárásról: „Soha nem látott roppant nagy dobok, mint üstök a lovak oldalán fityegtek”. Európa sokáig ellenállt a „keleti doboknak”; Sebastian Virdung 1511-ben így írt az üstdobokról: „Zavarják a rendes öregembereket, a betegeket, a monostorok hívőit…maga az ördög találta ki ezeket”. Az ütőgardon (gardony, tekenyőgardon, csipisüti) olyan cselló- vagy teknőalakú négyhúros hangszer, amelyet ütővel (ütőpálcával vagy gardonpálcával) szólaltatnak meg és igen jellegzetes csattanó hangot ad. Ma már csak a gyimesi csángók és az ő zenéjüket játszó zenekarok használják. A húrok közül három mély alaphangú, a negyedik annak kvintje.

A köcsögduda (hüppögtető, hüppögő, köpü, huhogó döfü) fő része egy cserépköcsög, amelynek száját disznóhólyaggal kötik be és benne nádszálat húzogatnak. A moldvai csángók ősi hangszere a „bika”, dézsaszerű feneketlen edény, melynek membránja házilag kikészített és szőrtelenített juhbőr, és közepén lófarokszőr van befűzve. A zenész ezt a szőrcsomót húzogatja, mire a hangszer bikát utánzó mély hangot ad. A moldvai csángók újévi uráláshoz e hangszert használják csengőkkel, lánccsörgéssel és dobbal kísérve. Ugyancsak a moldvai csángók egyfenekű u n. szitadobot verve „hejegetnek” és ezzel a hátborzongató belső-ázsiai hitvilágot idézik fel.

A cintányér (pontosabban: réztányér, minthogy agyagának 80%-a réz) két egyforma méretű kerek fémlap, amelyet domborúra készítenek, hogy a két tányér csupán a szélén érintkezzen. „A világhírű ázsiai réztányér éppúgy török eredetű, mint európai rokonai. Európával a réztányért a hunok, az avarok és a magyarok ismertették meg” (Darvas Gábor). – III. A húros hangszercsalád (chordofon hangszerek családja) igen szerteágazó. A kínaiak a húros hangszereket selyemből készült húrjai miatt a selyemből készített hangszerek közé sorolták. Ide a pengetős és vonós hangszerek tartoznak. Az ilyen hangszereken való játszás a kínai iskolákban kötelező tantárgy volt. 1. Pengetős- és vonós hangszerek. A lantfélékre jellemző az ovális vagy kerekdedebb, félbevágott nagyobb méretű lopó- vagy kobaktökre emlékeztető hangszekrény. Első ilyen hangszerek tök-kobakból (nem amerikai növény!) készültek ezért ezt a formát sokáig megtartották. E belső- és kelet-ázsiai hangszerek mindegyike rendelkezett nyakrésszel, melyek fölött a húrok helyezkedtek el. Ezek Belső-Ázsiában sokhúrúak voltak, nyugat felé közeledve a húrok száma csökkent.

A tambura (primtambura, tambora, timbura, tamburica, tamburabőgő stb.) kis testű és hosszú nyakú pengetős hangszer belső-ázsiai – kelet-turkesztáni – eredetű. Valaha e hangszereket nemcsak pengették, hanem „verték” is; a hangszerjátékos tenyerével és ujjaival ritmuskíséretet adott az énekhez. Ilyen tambura-szerű 4 húros hangszerünk egészen a XIX. századig megmaradt tökcitera néven. Tamburaszerű hangszer az ujguroknál a tambur, a koboz és a dutár, a mongoloknál a sansian, a kazakoknál a dumbra és a tádzsikoknál a dombrata és a dumbrak. E változatból fejlődött ki az európai gitár, a mandolin, a buzuki és sok más hangszer. A lantféléket automatikusan „arab eredetűeknek” tartják, holott ők is a perzsáktól örökölték és átadták Európának. A koboz szó ősi török eredetű; névváltozásai sokféle hangszert jelölnek, így a moldvai csángók kobzáját, a kazakok kobizát, a kirgizek komuzát vagy akár az oszmán törökök kopuzát vagy kobuzát.

A kobozt Anonymus is említi a Gesta 46-ik fejezetében. Ősi változata a csángóknál maradt meg. Rövid nyakú változata a kínai bípa, amelyet már a Tang-kori ábrázolások ismernek. A bípa alakja szinte teljesen megegyezik a csángók ma is használt kobozával. A finnugor népeknél a török népektől átvett sankultapot találjuk. A kobozról Magyarországról már a XIV. századból is származik adat. Az 1326-os okmányok mér ismernek kobzos neveket („Johannes dictus Kobzus”), majd Tinódi Lantos Sebestyén (1505-1556) saját kezűleg rajzolt címerében egy kaukázusi hosszabbnyakú kobozféle látható. A tamburák és a kobozok húrjait kvintekre és kvartokra hangolják, amelyekkel a pentaton ének jól kísérhető. A hegedű szavunk lehetséges, hogy „hej” (hejgetős) indulatszavunkból származik; ebben a formában csak a XVI-XVII. századtól használják, addig a „hegedűs” szó leginkább énekmondót jelentett. Erdélyben a hegedűt mozsika vagy muzsika, a csángó-magyaroknál pedig cinige néven ismerték.

A hegedű legősibb formáját – a nyárshegedűt vagy rebabot (rebeket) a perzsa kultúrából ismerjük. Innen a török népek, majd jóval később az arabok vették át és terjesztették el. Belső-Ázsia ősi hosszú nyakú hegedűje a morin khur nevű térdhegedű, melynek hangszekrénye enyhén trapéz-alakú. A lófejes díszítés és a vonóval való játék Belső-Ázsiában alakult ki. A belső-ázsiai hegedű feltehetően szögletes formájú volt, amilyenek még ma is a belső-ázsiai hegedűk egy része, amelyen a térdre vagy a földre támasztva – csellószerűen – játszottak, ahogyan ezt a csángók még ma is teszik. A mai modern hegedűk a XVI. században érték el mai formájukat feltehetően olasz hangszerkészítők műhelyeiben. Az 1300-as évekből származik az a pécsi székesegyház kőtárában levő szobor, amely fidulát tartó aggastyánt ábrázol. Ettől kezdve az országban nyomon tudjuk követni a hegedű fejlődését és használatát. 1683-ban Freyburgban Ungarische Wahrheits-Geige (A magyar igazsághegedű) néven röpirat jelent meg, amelyben a szerző – mellesleg – 6,5 oldalon keresztül a magyar hegedűt és a magyar zenei életet részletezi.A hegedű-kategóriánkba tartozik a magyar gyermekek játékául használt nádi hegedű, a kukoricahegedű és a kóróhegedű, amely utóbbi a keleti nyárshegedűk kifejlődését megelőző egyik kezdetleges állapotot tükrözi.

A tekerőlant (tekerő, forgólant, tekerőhegedű, nyenyere, nyekerő vagy szentlélekmuzsika) feltehetően európai hangszer. A mai vonósok formáját utánzó hangszekrényben rejlő húrokat egy végtelenített vonó (egy gyantázott kerék) szólaltatja meg, a játszott hangokat billentyűzettel hozza létre a játékos, melyet a balkéz ujjaival működtet, míg jobbjával a körvonót tekeri. A tengeri trombita (tromba marina) neve félrevezető, mert ez valójában húros hangszer, amely vonó segítségével szólal meg. E hangszer közel azonos a kirgizek és más török népek tanbur nevű ősi hangszerével – a balalajka előfutárával.

2. A cimbalom és a citerák, valamint a húros hangszerek pengetős, illetve ütős változatai A cimbalom eredete Mezopotámiába a sumer kultúrához vezet; ilyen ábrázolásokat találtak a Kr.előtti Nimrúd városában. Bar Bahul 963-ban írt szír krónikája 10 húros trapéz alakú citerát ábrázol, Perzsiában 18 húros változatát ismerjük szantár (szantúr) néven. Föníciában e hangszernek több változata fejlődik ki; a későbbi időben megjelenik az araboknál mi’záf néven. Kínába Mezopotámiából került. Európába pszaltérium néven jut be a középkorban. A régi időkben a citerák és a cimbalmok játékstílus tekintetében gyakran összemosódtak, mert a cimbalom különböző fajtáit pengették is meg verővel is megszólaltatták. A feltehetően X. századból származó Lehel kürtjén levő egyik faragványon pszaltérium ábrázolását láthatjuk. Magyarországon a XV. századtól kezdve vannak adataink a cimbalomról és ebben a formában egyedül nálunk maradt meg e hangszer – természetesen láb nélkül. A lábat és a pedálokat és a kromatikus húrozatot 1874-ben Schunda József hangszergyártó készítette a hangszerhez; a régebbi magyar cimbalom ugyanis diatonikus hangolású volt. A verőnek kezdetben meghajlított fapálcát használtak. A mai modern cimbalom 4 oktávos, hangterjedelme D-a3. Magyarországon ismerték a facimbalmot, amely tulajdonképpen xilofon. Folytatása
2010-10-06