Kirgizke utazásai (Törökország 2014/2015. – 1. nap)

December 20.

Ábi még édesdeden szuszogott álmában, amikor mi már kiugrottunk az ágyból, s az alig pitymalló hajnali félhomályban apósom átfuvarozott minket Székkutasra, ahonnan a buszunk indult Szegedre. Kicsit korán is érkeztünk, még vagy 20 percet ott topogtunk a buszmegállóban. Noha nem sokkal Karácsony előtt jártunk, szerencsére az időjárás nem volt túl hideg. A busz persze késett, de inkább csak kellemetlen volt kivárni, gondot a továbbiakban nem okozott. Nem sokkal nyolc után érkeztünk Szegedre, ahol gyors tájékozódás után konstatáltuk, hogy van még 2 óránk a szabadkai busz indulásáig. Kézenfekvő volt, hogy átballagjunk a Mars-téri piacra. A piacot egyetemista korom óta teljesen felújították, a korábbi lepattant balkáni jelleget – amit mi egyébként szerettünk – teljesen megszüntették, nagyon kulturált és tiszta minden. Az egyik csarnokból iszonyú jó illatok lengedeztek az orrunk alá, frissensültek és sültkolbász szagát szimatoltuk, s valóban nem tévedtünk. Be is neveztünk egy kör sültkolbászra savanyúsággal és sok mustárral, az ár is baráti volt. Reggelizés után még mindig volt időnk, azért elsétáltunk a közeli Árkád Bevásárló Központba pénzt váltani, hogy Szabadkán ezzel ne kelljen húzni az időt. A pénzváltóban váltottak is szerb dínárt, de az árfolyam se volt jó, ráadásul kezelési költséget is számoltak fel, ezért inkább mindenkinek azt ajánlom, ha Szerbiába készül, akkor inkább ott váltson, mintsem itthon.

A szabadkai busz 10 órakor indult, teltházzal. Az ünnepek előtt sok Szegeden tanuló diák utazott haza a Vajdaságba. A határ közelébe rövid időn belül elértünk, viszont a felgyülemlett autómennyiséget, és a kígyózó autósorokat tekintve hosszadalmas határátlépésre számíthattunk. A magyar határhoz elérve az utasoknak le kellett szállni a buszból, egyenként és személyesen a határőr elé járulni, majd vissza a buszba. A határőr az egyik utas kérdésére meg is jegyezte: „Őrület van ma.”

Tényleg az volt: rengeteg autó, kamion, busz, rengeteg sor, a sorok között emberek gyalogoltak, az úttest melletti senkiföldjén szemetet hordott a szél, itt-ott egy csoport ember, akik beszélgettek és cigarettáztak. Kissé kaotikus az összkép.

Visszaszállva a buszra tovább gurultunk a szerb oldalig, ahol szerencsére már nem kellett leszállni, itt a határőr jött fel. Közben valaki a buszról elment WC-re, még rá is kellett várni pár percet, de aztán röpke egy órás határátlépési procedúra után nekivághattunk Szerbiának.

A határ emez oldala szemmel láthatóan szegényebb, kietlenebb. A busz teljesen érthetetlen módon bekerült Horgosra, az első határ menti faluba, aztán vissza az autópályára, majd Palicson keresztül végre meg sem álltunk Szabadkáig. Mellettem pont egy szabadkai egyetemista srác ült, tőle tudtam meg, hogy Szabadkán résen kell lenni a buszpályaudvaron, mert ha az ember egyszer kimegy a peronról, és vissza szeretne menni, akkor peronjegyet kell vennie. Végül ezen információ birtokában sem sikerült megúszni a peronjegyet. A déli érkezés helyett már majdnem egy óra volt, de a srác nyugtatott minket, hogy az egyórási buszt biztos elérjük, ha mégsem, van vonat, olcsóbban – de lassabban. Így is történt, pár perccel egy előtt begördültünk a buszpályaudvarra, rohantunk az első buszra, ami Belgrádba indult, ez egy NisEkspres járat lett volna. Már a csomagokat is beraktuk, L. közben a felhajtóval elrobogott jegyet venni, majd kisvártatva csalódottan tért vissza, mert nem volt elég dínárunk a két buszjegyre, eurót meg nem fogadtak el, ráadásul a pénztárnál még a peronjegyet is legombolták róla. A buszjegy egyébként meglehetősen borsos áron lett volna, kb. 2200 dínár per fő, igaz, közvetlen járat Belgrádba. Bepróbálkoztunk még egy busztársaságnál, de ott sem jártunk sikerrel. Ahogy orrlógatva caplattunk a kijárat felé, a NisExpress felhajtója még tett egy kísérletet a beszervezésünkre, s kérdezte, hogy mennyi pénzünk van. Mondtuk, de addigra ugye már a peronjegy árával is rövidebbek voltunk. A felhajtó rákérdezett a sofőrnél, hogy ennyiért elvinne-e, de az nem állt kötélnek. Ennyit a balkáni rugalmasságról, ez most nem jött be. Így kénytelenek voltunk tovább állni, s L. közölte, hogy ő most már csakis vonattal hajlandó menni.

Folytatás >>>

Forrás: kirgizkeutazasai.blog.hu