Két “téves” mondat egy korszakos beszédben – kutathatók-e az oszmán levéltárak?

Talán a török belpolitikai naptár meglódulása ellenére sem felesleges beavatni az olvasót egy nemrégiben kipattant politikai-tudományos vitába, amely a többihez viszonyítva mindenképpen nyugodtabb és tárgyilagosabb hangvételű. Az előzmények jobb megértéséhez azonban érdemes idézni a török kormányfő nagy visszhangot keltő, híressé vált beszédéből. Abból, amelyben 2014. április 23-án tolmácsolta hazája együttérzését az 1915-ben legyilkolt örmény százezrek unokáinak. Egy nappal az örmények gyász- és emléknapja előtt. Az őszinte kiengesztelésnek ilyen szándékával korábban még soha nem fordult az örmény áldozatok hátramaradottjaihoz vezető török politikus, még kevésbé miniszterelnök.

Íme az idézet: “A korszellem megköveteli, hogy nézeteltéréseink ellenére is párbeszédet folytassunk, hogy a másik felet meghallgatva megértést tanúsítsuk iránta, hogy felkutassuk a kompromisszum lehetőségeit, elutasítsuk a gyűlöletet, s tiszteletre és toleranciára intsünk. A Török Köztársaság nevében e felfogásunknak megfelelően szorgalmaztuk egy közös történelmi bizottság létrehozását (2009-ben). Ez a testület lenne arra hivatott, hogy tudományos alapossággal tanulmányozza 1915 eseményeit. E felhívás változatlanul érvényben van. 1915 megvilágítása és a történtek pontos értelmezése szempontjából fontos lenne, ha török, örmény és nemzetközi történészek együtt végeznének tudományos kutatást. E felfogásunk alapján nyitottuk meg levéltárainkat minden kutató előtt. Ma levéltárainkban százerszámra bocsátunk okmányokat kutatók rendelkezésére…”

Éppen ez az utolsó két mondat váltotta ki a jelzett vitát, s arra késztetett otthon és külföldön élő tekintélyes török történészeket, hogy ellentmondjanak Recep Tayyip Erdoğan miniszterelnök állításának.

Legelőször is az Agos (Barázda) című kétnyelvű örmény hetilap állította csatasorba a török történettudomány jeles képviselőit. Az örményül és törökül megjelenő lapban történészek értelmezik a levéltárak “nyitottságát”. “A levéltárakra vonatkozott Erdoğan áprilisi részvétnyilvánításának egyik leghangsúlyosabb része” – olvasható az újságban, amelyet Hrant Dink kiadó és publicista alapított. A törökországi örmények mártírja 2007-ben török nacionalista fanatikusok orgyilkos kezétől halt meg. De vajon valóban olyan a levéltári helyzet, ahogy azt a miniszterelnök lefestette? Törökország állami levéltáraiban a történészek tényleg elhatározott (eredeti) szándékaiknak megfelelően kutathatnak? – teszik fel a kérdést a szerkesztők, majd megállapítják, hogy az oszmán korszak okmányait rejtő levéltárak ügye a kormányfői üzenet elhangzása után nyomban ismét napirendre került. A bíráló történész szaktekintélyek sorát az Agos lapjain nyilatkozatával Oktay Özel, az ankarai Bilkent Egyetem professzora nyitotta meg, aki erről már korábban is kifejtette véleményét a Radikal című ellenzéki-baloldali napilapban. Néhány éve még a Harvard közel-keleti intézetében is kutatott. 2009-ben egy amerikai előadásában felidézte diákéveiben, az 1980-as törökországi katonai puccs korszakában szerzett személyes tapasztalait arról, hogy milyen kockázattal, szerencsés esetben csak bizalmas figyelmeztetéssel járt, ha valaki, mint például ő is, megpróbálta beleásni magát az örmények elűzetésének és elpusztításának történetébe.

Özel professzor történelmi szempontból jelentősnek nevezi a világ örményeinyeihez intézett török részvétüzenetet, mert szerinte ez azt mutatja, hogy lényeges változás következett be az 1915-ös eseményekhez való hivatalos török állami hozzállásban. Az üzenetből ő kiérzi azt a törekvést, hogy a felek térjenek át a kérdések higgadt megvitatására, a szabad véleménycserére, “a gyűlölködés nyelvének használatáról a másik helyzetébe való belelésnek és az értelem nyelvének az uralmára.” E szöveget minden bizonnyal a török külügyminisztérium vezetésével csapatmunkában fogalmazták meg. Ezért méginkább méltánylandó a szerzők 1915-tel kapcsolatos megállapítása, amely szerint mindaz, ami akkor történt, “közös fájdalmunk”. Az üzenetben továbbá az az utalás is fontos, hogy “történelmünk e fájdalmas fejezetét, az áttelepítés, a ‘tehcir’ embertelen következményeit a “tisztességes megemlékezés távlatából emberi és tudományos felelősséggel kell szemlélnünk”. Mint Özel megállapítja, a török társadalom az üzenetet általában kétségtelenül kedvezően fogadta, leszámítva a közvélemény “nemzetvédő”-nacionalista-ultranacionalista elemeit.

Ám a professzor határozottan cáfolja a levéltárak általános nyitottságáról és hozzáférhetőségéről szóló kormányfői állítást. Kiváltképp vonatkozik ez az ankarai Vezérkari Főnökség Hadtörténeti és Stratégiai Tanulmányok Intézetének Igazgatóságára (ATESE), amelynek dokumentumgyűjteménye – mint írta – főképpen az “áttelepítés és népirtás kutatása szempontjából az egyik legfontosabb lelőhely lehetne”, de amely a látszat ellenére lényegében zárva van a kutatók előtt.” Ezért véleménye szerint képtelenség teljes nyitottságról és szabad hozzáférésről beszélni. Saját tapasztalatai szerint az ATESE archívumában az ügyeletes levéltáros szabja meg, ő “határoz” arról, hogy kutatott támájában az érdeklődő történésznek “milyen dokumentumokra lehet szüksége.” Amikor például tanulmányozni kívánta, hogy az első világháború alatt a központi kormány által toborzott milíciák vagy a különböző paramilitáris alakulatok, bandák milyen tevékenységet fejtettek ki, a katalógusban talált egy erre vonatkozó címet, amely 100 okmányt tüntetett fel. Amidőn azonban kikérte ezeket a dokumentumokat, elutasítás volt a válasz. Mégpedig azzal az indoklással, hogy “majd mi tekintjük meg, hogy az ön által kutatott témának hány dokumentum felel meg. Dönteni majd ennek alapján fogunk!” Néhány nap elteltével valóban a történész elé tettek 5-10 dokumentumot. “És a többi kilencven hol van? “- kérdezte. “Azoknak nincs közük az ön témájához!” – volt a válasz. “Tehát erről az én nevemben, helyettem ez a hivatalnok döntött “- foglalja össze az eset tanulságát a történész.

Mások szerint is lényegében a levéltári tisztviselők kizárólagos belátására van bízva a dokumentumok kiadása. Ha valaki másolatot kér, akkor azt mondják neki, hogy előbb fejezze be a kutatást, s aztán majd eldöntik a kérés teljesítését. Az ATESE-ban való kutatás emellett különleges engedélyezéshez kötött, amelyet biztonsági ellenőrzésnek és átvilágításnak kell megelőznie. Részletes kérdőív kitöltése is szükséges. Ebben előfordulhat olyan kérdés, hogy nincs-e bűnöző a családban. Úgy tudni, hogy a fenti rideg szabályzatokon változtatni készülnek.

A kellemetlen fenti tapasztalatokat megerősíti Ayhan Aktar pofesszor, az isztambuli Boğazici (Boszporusz) Egyetem tanára, az ismert szociológus, író és újságíró is, akinek egyik kutatási területe az örménykérdésben elfoglalt hivatalos török álláspont kialakulásának története. Aktar szerint is abszurdum általában nyitottnak minősíteni a török levéltárakat. A külügyi levéltár például teljesen zárt, a fent említett ATESE pedig csak papíron nyitott, gyakorlatilag zárt. Van előzetes ellenőrzés is. Az ilyesmi aztán végkép nem nevezhető levéltártudománynak. Például ott vannak az örmények 1915-ös elhurcolására, deportálására vonatkozó okmányok, de ezek nem kiadhatók. Erről már a török sajtó is írt. Akkoriban ugyanis a deportált örmények névsorát Anatólia minden városában átadták az elhurcoltak meneteit kísérő csendőröknek. Tudjuk, hogy ezek a dokumentumok léteznek, de nem férhetünk hozzájuk – mondta Aktar.

Az Agos szintén megszólaltatta Taner Akçam professzort, az egyesült államokbeli Clark Egyetem örmény genocídiumtanulmányok programjának vezetőjét, aki egyben nyilatkozott a CIVILNET örmény internettévé műsorában is. Szerinte áldásos cselekedet lett volna, ha a miniszterelnök 1915-re vonatkozó jelentős nyilatkozata előtt megnyittatja a hatáskörébe tartozó levéltárakat. A hazájában hivatalosan sokáig “fekete bárányként” kezelt történész, aki emigrációba kényszerült, de akinek az örmény népirtásról szóló művei ma már Törökországban is kiadóra találnak, elismerte, hogy az Igazságosság és Fejlődés Pártja (AKP) több, mint egy évtizede tartó kormányzása alatt fokozatos javulás tapasztalható a levéltárak ügyében. “Meg kell mondanom – mivel ezt sokan nem is tudják – hogy a Miniszterelnökség Oszmán Levéltára Isztambulban jobb, mint bármely német, amerikai vagy brit levéltár, legalábbis ami a katalógusokat, a levéltár strúktúráját és azt a kutatási könnyítést illeti, hogy dokumentumokról összefoglalókat is készítenek – mondta Akçam. “2002 óta jól érzékelhető az a törekvés is, hogy minél több kutatható anyagot bocsássanak a történészek rendelkezésére. Ez is azonban csak egy töredéke a nyilvánvalóan meglévő levéltári anyagnak.” Számára is lehetővé vált, hogy Az Ifjútörökök bűncselekményei az emberiség ellen című munkájában bemutasson 600 olyan dokumentumot, mely az oszmán belügyminisztériumból származott, s amelynek tartalma egybecsengett a Nyugaton ismert tényekkel. Mindamellett neki is az a véleménye, hogy a vezérkar ankarai hadtörténeti levéltárát valóban csakis zártnak lehet minősíteni, ezért mielőbb szükség lenne arra, hogy a miniszterelnöki levéltárnak rendeljék alá, és ahhoz hasonló rendszerben szolgálhassa a kutatókat. Ez a levéltár ugyanis nyitott, s működése a fent idézett török történészek által általánosan elismert.

Az Agos szerkesztőinek és az örmény internettévé műsorvezetőjének arra a kérdésére, amely szerint “nem lehetséges-e, hogy a törökországi örmény népirtásra vonatkozóan nagyon sok levéltári anyagot egyszerűen megsemmisítettek”, Akçam professzor kijelentette: “Nemhogy lehetséges, hanem ez egyértelmű tény. 1918 után a levéltárakban “nagytakarítás” folyt, amit 1918 novemberétől kezdve megalakult oszmán kormányok miniszterei később maguk ismertek el. Konstantinápolyban ugyanis perek kezdődtek az Egység és Haladás Bizottságának ifjútörök tisztségviselői és az első világháborús török kormánytagok ellen, akiket azzal vádoltak, hogy felelősség terheli őket az örmények elhurcolásáért, száműzéséért és elpusztításáért. Például a posta- és távíróügyi miniszter 1919-es vallomásából is tudjuk, hogy a háború alatt kormányhatározat alapján megsemmisítették a hadügyminisztériumra vonatkozó okmányokat. A miniszernek másokkal együtt az irateltüntetésekről is számot kellett adnia a bíróság előtt. Az államügyész által ismertetett vádiratban olvasható, hogy más okmányokkal együtt a belügyminsztériumból elvitték, és “felszámolták” az úgynevezett különleges szervezet, a teşkilât-ı mahsusa tevékenységére utaló dokumentumokat is. Ez az eredetileg a lázongó nemzetiségek féken tartására, front mögötti titkos katonai bevetésekre és hírszerzésre szakosított titkos oszmán szervezet közreműködött az örmények deportálásában és elpuszításában. Az “okmánykiseprés” főként a belügyminisztériumban dívott. De az oszmán levéltárban is nagyon sok dokumentum jutott hasonló sorsra. “Mindez nem feltételezés, hanem tény, amiben biztosak lehetünk.” – jelenette ki Akçam. A professzor Az örmény probléma eltüntetése című könyvében ezekről a levéltári “tisztogatásokról” adatokat is közöl.

Ezek a “nagytakarítások” egyáltalán nem szűntek meg 1918-1919 után sem. Akçam emlékeztet arra, hogy az 1980-as katonai puccs után “iratfelszámolást” rendeztek az ATESE hadtörténeti archívumában, és számos okmányt “jelöltek ki megsemmisítésre”.

A professzornak ezt egy olyan történész árulta el, aki annak idején “levéltár-kitakarítási” szolgálatot teljesített. A Miniszterelnökség Oszmán Levéltárának helyzetéről szólva Akçam megállapítja. hogy az intézmény kifogástalan rendszere és magas szintű szakmaisága ellenére az örmény kutatási területtel kapcsolatban a kutatónak ott sem bocsátanak és nem is bocsáthatnak rendelkezésére minden dokumentumot.

Annak idején nem minden okmányt tudtak megsemmisíteni, mert hiszen a népirtás egy egész államgépezet műve volt – hangsúlyozza Akçam. Magát a közmondásos “füstülgő fegyvert” nem találjuk, mert azt eltüntették. De megvannak a közvetett bizonyítékok, s még százezerszámra maradtak dokumentumok, amelyek várják a történészeket, kutatókat. Ezek az iratok világosan mutatják, hogy nagyfokú megfelelés van az akkori eseményekre vonatkozó nyugati és az oszmán források között – mondta a professzor.

2014-06-18
Flesch István – Türkinfo