Egy napon, Keloglan gazdája rengeteg vendéget hívott meg egy lakomára. Akkoriban az volt a szokás, hogy levették az ajtó előtt a cipőt, mielőtt beléptek a házba.
Ezeket a cipőket a küszöbön hagyták és az orruk a ház belseje felé mutatott.
Ugyancsak bevett szokás volt, hogy a cipőket megfordították, orral a
tornác felé, hogy a vendégek távoztukkor könnyebben fel tudják húzni
azokat. Röviddel a vendégek érkezte után, a házigazda odament
Keloglanhoz és azt mondta neki :
– Keloglan, menj és forgasd kifelé a vendégek cipőit, amíg mi vacsorázunk!
Keloglannak azonban fogalma sem volt ezekről a szokásokról és
elkezdte a cipők belsejét kifordítani. Bizony némelyiknél ez nagyon
fárasztó munka volt, mert a könnyű szövetcipőket egyszerű volt
kifordítani, de keménycipőket nem igazán lehetett és sokat kellet
kínlódni velük. Keloglan mindkét kezét és a fogait is használta, hogy
kifordítsa azokat, de nem sikerült, csak a kezét és a száját összevágni.
Amikor a gazda látta, hogy Keloglan túl sokáig marad távol,
eldöntötte, hogy megnézi mit csinál. Úgy találta ott Keloglant az ajtó
előtt, vérző szájjal és vérző kézzel, amint éppen egy cipőt tart a
szájában.
– Mit csinálsz itt annyi ideig és miért van cipő a szádban és miért vagy véres?
– Hát, próbálom kifordítani ezeket a cipőket, ahogy
megparancsoltad, jó uram, de nem tudtam még az összeset, csak a puhákat.
Mi ebből a tanulság? Ne keresd magadnak a bajt, úgyis megtalál egyszer!