„Isztambulban találkoztam Stefan barátommal…”

Megint hazai pályán mozgok. Isztambulban találkoztam Stefan barátommal, hogy együtt fényképezzük végig az általunk kitalált dolgokat, nevezetesen a teheráni underground életet – erről később még lesz szó, most nem mennék bele.

Isztambulban mindig történik velem valami: kirabolnak, olyan helyre keveredek, ahova nem lenne szabad, spontán meghívásra italozásba fullad a kora reggel és hasonlók. Most is elég szürreális helyzettel kezdtem. Volt nálam egy rúd kolbász, amit megszimatoltak a kóbor kutyák. Mire feleszméltem, hat megtermett farkaskutya állt körülöttem, és nyomultak egyre közelebb. Amióta Transznyisztriában megharapott egy dög, kicsit bizalmatlan vagyok, most is rendesen beparáztam, mert ennél kevesebb állat is tépett szép már embert. De ezek békések voltak, a fülükben meg ott figyelt egy kicsi fém pecsét Isztambul címerével – ilyet sem láttam még, hivatalosan kóbor ebet. Bármerre mentem, falkában követtek. Hajnal volt, az a pár ember, aki az utcán lézengett, nagyon csodálkozott, miféle mágiám van nekem, hogy mint a patkányfogót, csoportban követnek. De negyed óra után már csak röhögtek, ahogy próbáltam lerázni a dögöket. Végül elunták a szívatást, és agresszió helyett leléptek.

Isztambul a szokásos: szépre kinyalt utcák, ahol egykor megszálltam, lerobbant, földutas utcácskákban az Aja Szófia mögött, most teljesen más világ fogadott: díszburkolat, kivétel nélkül felújított épületek, drága hostelek, millió turista – a hátizsákosok talán már el is tűntek innen, annyira drága és nemzetközi lett a légkör. De legalább szép, csak éppen a világon bárhol lehetne, leszámítva azokat a kiugró emeletes faházakat, amikből egykor Isztambul állt, és amiket évszázadok óta pusztítottak a tűzvészek és földrengések. Mivel volt még pár órám, kitaláltam, kipróbálok egy új trükköt, és összekötöm a kellemeset a hasznossal. A terv az volt, hogy ingyen megreggelizek és internetezek, és végül olyan jól sikerült a dolog, hogy inkább fizettem érte. Látszik, hogy öregszem. Bementem egy szimpatikus hotelbe, hogy netezni szeretnék. Először ki akartak vetetni szobát, de hamar világossá tettem, hogy csak egy óra böngészés kell, nem full extrás ellátás. Egy óra 3 líra, mondták, majd amikor kiderült, hogy saját gépről wifiznék, egyszerűen csak fölküldtek a tetőteraszon lévő étterembe. Kértem egy kávét, mondták, önkiszolgáló, és mi a szobaszámom. Az nincs feleltem, és rárontottam a kávéra. A komplett reggeli talán már pofátlanság lett volna, úgyhogy hagytam a fenébe, de legközelebb talán egy bundáskenyeret bevállalok. Neteztem, kávéztam, megmosakodtam, és annyira tetszett az ellátás, hogy végül ott hagytam a 3 lírát. A fószer csak nézett, nem értette mit akarok, de végül elfogadta. Így volt fair. Ezt legközelebb is megjátszom, kiváló reggeli program.

Stefannal az Aja Szófia főbejáratánál találkoztam, és azonnal elmentünk Lalelibe megvenni a buszjegyet. Először 2001-ben jártam itt, akkor 30 dollár volt az Isztambul-Teherán, és tavalyelőtt nagyon meglepett, hogy még mindig annyi. Benyitunk az irodába, a perzsa nagyot néz, mosolyog, köszön (2001 óta megtanult angolul), és kérdezi, hogy mára kell-e a buszjegy. Még mindig 30 dollár… Két óra múlva már indultunk is.

Soha ilyen könnyen nem pörgött el a 40 óra. A térdem és az előttem lévő ülés között harminc centi hely, rengeteg alvás, zenehallgatás, olvasás és sudoku végkimerülésig. A törökök még mindig nem képesek normálisan viselkedni a határnál. Bulgáriából befelé menet az egész busznak széttúrták a cuccait, engem meg kiemeltek a tömegből, és elküldtek hátizsákot szkennelni. Bekaphatják. A vízum ára viszont 15 euróra csökkent, de még mindig nem értem, ha az összes EU tagállamnak ingyen van, miért pont mi fizetünk, amikor minden török azzal jön, hogy mi testvérek vagyunk. Legalábbis szerintük, és minden második ember azzal fáraszt, hogy Attila. A történelemleckét megtartom magamnak, és örülök, hogy nem az jut eszükbe, mint mindenki másnak, hogy nálunk gyártják a Nokia telefonokat. Az iráni határnál sem stresszelték túl magukat a „testvérek”. Öt busznyi ember, egyetlen határőr. Aztán az iráni oldalon végre megint embernek érzem magam. Itt is mindenkinek széttúrják a cuccait, kivéve a turistákét, mert minket soron kívül átengednek mindenféle vizsgálat nélkül. Tényleg nem értem a törököket. Tény, hogy évente vagy ezer tonna drog megy át az országon Afganisztánból Európába (ennek talán egy százalékát, ha elkapják), és ez hatalmas feladat nekik, de hogy miért pont a hátizsákosokat baszogatják, az nem fér a fejembe.

A határnál közvéleménykutató kérdezget, és nehezen érti meg, amit mondok neki: összesen egy napot voltam az országban, 20 eurót költöttem (azt is buszjegyre), nem szálltam meg sehol, és jobban utána számolva tizennegyedszer vagyok itt. Még jó, hogy nem papíron átlagolnak, hanem ott a jó kis SPSS, ami fennakadás nélkül feldolgozza az ilyen válaszokat.

A buszon összebarátkozunk mindenkivel, főleg egy Behruz nevű arccal, akin egy napja röhögünk, mert a guggolós kakálás közben beleesett a csillivilli telefonja a lukba, és torz fejjel turkált benne egy nagy adag vécépapír segítségével. A telefon persze szaros, nem működik, de mire Teheránba érünk, megjavul. Kitalálja, hogy segít nekünk eligazodni, de ő lepődik meg jobban, amikor mutatom neki az irányt és az utcaneveket. Persze én is csak bámulok, mintha először lennék itt.

Azadi buszvégállomás. Aki járt itt, tudja: káosz a köbön. Most már nem. Fedett füstüveges buszmegállók, külön férfi-női szekcióval. Nem kell jegyet venni, hanem egy ellenőr szeme láttára pénzt kell dobni egy dobozba. Fizetni kell a buszozásért, ez is új – na jó, elvileg eddig is kellett, csak éppen olyan olcsó volt, hogy senki sem ellenőrizte. Most is olcsó, de most már ellenőrzik. Begördül a busz. Nem az oldschool rózsaszín Ikarusz, hanem alacsonypadlós, halk és fürge darab. A nők előre szállnak, nem hátra, de van, aki szó nélkül beszáll a férfiszakaszba. Külön elkerített buszsávon hasítunk végig az Enkeláb úton. Egész tavasszal esett az eső, a levegő meglepően tiszta, péntek kora reggel lévén alig van forgalom. Mintha egy másik városban lennék. Közben Behruzzal dumálunk. Női harisnyákkal bizniszel. Szexi darabok, Isztambulban megveszi két dolcsiért, Teheránban eladja ötért. Szerinte jó üzlet, bár nem nagyon értem hol a nagy kasza: két közepes méretű nejlonzacsi van nála, és ha jól számolom, húsz darabot kell eladnia, hogy visszajöjjön a buszjegy ára – összesen nyolcvan óra buszozás, közben kaja, pia, és hát Isztambul sem az az olcsó hely. De nagyon meséli, hogy mekkorákat boltol: Kínából mobiltelefont, Koreából dévédéket hoz. Legalábbis ezt mondja.

Mivel hulla fáradtak vagyunk, kiegyezünk egy jobb hotelben: drága, de nyugodt. De azért másnap reggel lelépünk egy olcsóba, az úttest túloldalára. A tulaj embercsempészetben érdekelt, egy kínai nagycsaláddal és pakisztáni bizniszmenekkel osztozunk a szálláson. A kínai család kedves, de nem dolgoznak, feltűnően nem is turisták, szinte biztos, hogy várnak valamire. A főnök nagyokat vetít, amikor erről kérdezzük. Stefan öt éve itt lakott, úgyhogy ismerősként érkezünk, és megkapjuk a legjobb szobát (kb. 4-5 négyzetméter, de legalább nem az utcára néz). A tetőteraszon konyha, lehet mosni, főzni, úgyhogy épp ideális egy kis pecózásra. Nem, egyáltalán nem szép…

Első nap fölmentünk a Tocsalra, a Teherán fölött lévő 4000 méter fölötti hegyre. Na jó, nem a tetejére. Amikor hulla fáradtan megérkeztünk (én három napig buszon aludtam, és ha belevesszük az Amszterdamból hazautat is, négy napja nem pihentem), úgy döntöttünk, kár lenne hagyni ezt a szép napot, és maximálisan kifárasztjuk magunkat. A Tocsalra a világ leghosszabb telekabinja visz föl, és mivel magasra visz, délután 1-kor indul az utolsó kabin. Eddig kétszer sikerült lekésnem az utóbbi években, kétszer gyalogoltam föl az első állomásig. Most is nagyon bukóra állt a dolog, de 13.00-kor még éppen beestünk, és fölmentünk a teteje előtti utolsó megállóig. Tovább már nem is engedtek.

Teherán fölé úgy magasodik a Tocsal, mintha rá akarna zuhanni. Ehhez képest egy órát kell utazni hozzá, ami ad némi betekintést a város és a hegy méreteibe. A távolság leküzdésének leghatékonyabb módja a metró.

Budapesti lakosként már korábban is lenyűgözött, hogy lehet pár év alatt hatalmas távolságot átívelő, gyönyörű és profi hálózatot kiépíteni. Két éve voltam utoljára, azóta hozzácsaptak öt megállót a meglévő hálózathoz, és egész magasra föl lehet már jutni vele a hegyre észak felé. Khomeini sírjától a Tadzsris térig bő egy óra az út a föld alatt. Esetleg másfél. A női kocsit – illetve női szakaszt, mivel a kombinónál lényegesen hosszabb egyterűről van szó – egyre kevésbé veszik szigorúan, a nők elsősorban azért szállnak oda, mert kisebb a tömeg. Ahogy az arabok, úgy a perzsák sem tudnak metrózni egyelőre. Ha mondjuk ki akar szállni 20 ember, és beszállni negyven (egy ajtón), akkor előbb beszáll a negyven, köztük kiszivárog három, a maradék tizenhét meg komoly rögbizés után valahogy kiverekszi magát, ezúttal szó szerint. A motivációt persze értem, annyian vannak ebben a városban, hogy ha európai (vagy inkább modern városi emberi) normák szerint kéne közlekedniük, alighanem mozdulni sem tudnának. Teherán éjjel 15 milliós, és minden áldott nap 7 millió ember utazik be az agglomerációból. A népesség közel felének el kéne költöznie, hogy élhető legyen, de ez erőszakkal nem megy, mivel a szabad lakhelyválasztás jogát az alkotmány garantálja.

Meglep egyébként a lazaság. Mindenki figyelmeztetett, hogy vigyázzak nagyon Iránban, legyek észnél, fokozott ellenőrzésekkel és esetleg némi radikalizálódással számoltam, de hiába. Már Dél-Teheránban is látni kézen fogva sétáló párokat… Közben egyre több nemzetközi cég jelenik meg, van Mango meg Benetton szalon, és márciusban a Porsche is betette ide a lábát. Jó döntés volt: egy hónap alatt 300 Chayenne-t adtak el darabonként 180 ezer dolláros áron, és annyi megrendelés érkezett, hogy a Porsche gyár nem tudja időben teljesíteni az igényeket. És igények vannak, a legtöbb embernek tetszik a kocsi, csak erősebb motort kérnek bele…

A cikk folytatása itt olvasható>>>