“Hasisszívók” és “dzsihádisták” – politikai szócsaták Törökországban

A török kormányfő egyik legutóbbi beszéde után az újságírók történészeket hívtak segítségül, hogy tisztázhassanak bizonyos fogalmakat. Recep Tayyip Erdoğan ugyanis, aki már muzulmán iskolázottsága révén is kiválóan tájékozódik vallásának minden hittételében és korszakában, most igencsak feladta a leckét. Politikai ellenfeleire olyan megjelölést aggatott, amelynek eredete az iszlám nagyon régi világára nyúlik vissza: egy 11. századi muzulmá bűnszervezet működéséhez hasonlította azoknak a hivatalos szerveknek az eljárását, amelyek korrupció, pénzmosás és megvesztegetés ügyében vizsgálatot folytatnak részben kormányzati tényezők, részben az ő gazdasági-politikai tábora és saját környezete ellen. A lapok szó szerint idézték szavait:

“ Évszázadokkal ezelőtt mi már láthattunk példát arra, hogy ámokfutó mákonyszívók titkos társasága miként próbálta rabigába hajtani az államot. Igen, ilyesmi már megesett a Nagyszeldzsuk Birodalom idején is.” Némely újság azonban nem állt meg itt, s folytatta az idézetet: “Ezek a hasisélvezők ha érdekük úgy kívánta, összefogtak még az ellenséggel is. Ám a Török Köztársaság útját állja és mindenkor útját is fogja állni ezeknek az álnok vírusoknak, amelyek fokozatosan beszivárogva tönkretehetik az államgépezetet.”

A hírmagyarázók többsége szerint mindez félreérthetetlen célzás volt a köznyelvben “Szolgálatként” (Hizmet) vagy “Cemaatként” (Közösség) ismert Fethullah Gülen-féle muzulmán mozgalomra, amelynek vezetője, a hocaefendi, magyarul a “tiszteletreméltó vallástanító” tavaly év vége óta az első számú közellenséggé lépett elő a kormányzó AKP vezetése szemében. Azzal vádolják a szervezetet és vezetőjét, hogy az “igazságügyben megbúvó” emberei kezdeményezték a vizsgálatot mondvacsinált korrupciós vádak alapján. Egy AKP-képviselő erélyesen cáfolta ugyan, hogy főnöke az egykori hasisélvezők emlegetésével Gülenékre célzott volna, de ezt aligha hiszi el bárki is. Sokan méltatlannak, sértőnek és igazságtalannak tartják, hogy a miniszterelnök egy “középkori síita terrorszervezettel” méri össze, hozza összefüggésbe a tekintélyes Gülen hocaefendi híveit.

Kétségtelen, hogy Erdoğan mákonyszívókat vagy hasisélvezőket emlegetett, akik mákból (Papever somniferum), mások szerint indiai kenderből készült kábítószert, hasist fogyasztottak. Ez a növény törökül haşhaş. Akik pedig ennek használatohoz élvezeti célból folyamodnak, vagy vele kábítják magukat, azok neve az arab nyelvből kölcsönözve haşşaşin vagy a kormányfő változatában haşhaşiler. Innen származtatják a hangzás hasonlósága miatt a nyugati nyelvekben meggyökeresedett és eredetileg egy mohamedán szektára vonatkoztatott “asszaszinok”, vagyis gyilkosok szót, amely valószínűleg a keresztesek közvetítésével került Európába.

Gyilkosok? Igen. Mert keletkezéstörténete valóba nagyon kegyetlen, s miniszterelnöki felvetése ezért is okozott oly nagy felháborodást ellenzéki és nem csak a kormánnyal szemben álló körökben.

Eredetnyomozásunk érdekében nagyon messzire kell visszaszállnunk az időben. Egészen a szeldzsuk törökökig, akiknek állama a Márvány-tengertől a közép-ázsiai Balhas-tóig, a Kaukázustól, valamint a Kaszpi-tengertől és az Aral-tótól India határáig, sőt az Arab-félszigeten egészen Jemenig terjedt. Hatalmas földrajzi kiterjedése alapján nevezték Nagyszeldzsuk Birodalomnak. A szeldzsuk szultánt, Tuğrul bejt 1057-ben fogadta a bagdadi kalifa, s a Világ Ura, más források szerint Kelet és Nyugat Uralkodója címet adományozta neki. Sajnos katonái rögtön ki is fosztották a mesés Bagdadot. A birodalom Malik sah uralkodása (1072-1092) alatt jutott delelőpontjára. De még mielőtt véget ért volna az évszázad, hanyatlani kezdett a seldzsukok csilllaga. A sah ekkor megkérdezte híres perzsa miniszterét, hogy ezt mivel magyarázza. A minisztert bölcsességének, államférfiúi és hadvezéri szolgálatainak elismeréseképpen Nizam al-Mulknak, törökül Nizamülmülknak, vagyis a “királyság kiváló berendezőjének” nevezték. A súlyos kérdésre adott válasza egy könyv megírása, az Államrend című munka volt. Ebben a szerző figyelmezteti uralkodóját egy fanatikus sííita szekta, az “asszaszinok” fenyegető veszélyére. S valóban, 75 éves korában ő maga is “asszaszinok” , vagyis a muzulmán ellenfeleik által rájuk ragasztott arab nevükön, a “hasisijja” merényletének áldozata lett. Hogy véres rajtaütéseik előtt kellőképpen “feldobódjanak”, az “asszaszinok” vagy ahogy Erdoğan törökül nevezte őket, a haşhaşiler drogot fogyasztottak. Ebben az elragadtatott állapotban szabadságharcosoknak, arabul fidájinoknak nevezték magukat. Az eredeti szintén arab fidáiból származó szó olyan személyt jelöl, aki az ügy érdekében kész feláldozni életét, s egyfajta gerilla harcmodorban igyekszik leszámolni ellenfeleivel. Ezek között is elsősorban a szunnita abászida kalifátus és védelmezője, a Nagyszeldzsuk Birodalom volt szemükben a leggyűlöletesebb, de le-lecsaptak keresztesekre és mongolokra is. Minthogy ellenségeik rendszerint számbeli fölényben voltak, nyíilt terepen ritkán ütköztek meg velük, szálláshelyüket főként rablólovagvárszerű hegyi erősségekben tartották – először Perzsiában, majd Szíriában a 11.századtól a 13. századig. Elsősorban istentagadónak tartott méltatatlan muzulmán trón- és egyéb jogcímbitorlókkal próbáltak végezni, sokszor sikerrel. Módszereiket jól mutatja az egyik gyilkosságukról fennmaradt leírás.

A moszuli nagymecsetbe dervisnek öltözve sikerült feltűnés nlkül bejutniuk a pénteki ima elvégzésére. Az ájtatoskodók között volt Moszul és Aleppó török emirje. A magas rangú méltóságot állig felfegyverzett testőrsége vette körül. Ezenfelül sűrű láncszemekből kovácsolt páncélinget viselt, amely kardnak és tőrnek egyaránt ellenállt. De ez sem mentette meg. A “dervisek” ugyanis váratlanul és villámsebesen cselekedtek: egy óvatlan pillanatban mérgezett késsel hirtelen átvágták a nagyúr torkát. A keletkezett pánikban a merénylők kereket oldhattak volna, de meg sem próbálták a menekülést. Tettük után nyugodtan, sőt örvendve néztek szembe a halállal. Az emír testőrei ott helyben apró darabokra szabdalták őket….

Bernard Lewis, a nagy angol-amerikai orientalista megemlíti, hogy miután az “asszaszinok”, azaz az eredeti fidájinok véglegesen vereséget szenvedtek és felszámolták őket a tizenharmadik században ,a nevük is kikopott a használatból. Török összeesküvőknek egy kisebb csoportja azonban az elnevezést rövid időre felújította a 19. század közepén. A szultánt meg akarták fosztani a trónjától, és talán az életétől is. A szervezkedőket leleplezték és bebörtönözték. Egy politikai-vallási ihletásű terrorista csoport Iránban is működött 1943 és 1955 között. Az “iszlám önfeláldozásra kész harcosai” nevű szervezet Teheránban több politikai gyilkosságot követett el. Miután 1955 októberében sikertelen merényletet kíséreltek meg a kormányfő ellen, letartóztatták, bíróság elé állították és elítélték őket. Vezetőiket kivégezték. A Palesztinai Felszabadítási Szervezet egyik harcos szárnya újra forgalomba hozta a fidájin nevet, amely aztán a hatvanas évektől kezdve a palesztin szervezetek terrorcselekményeinek végrehajtóit jelölte.

Lewis szerint az “asszaszinok” két tekintetben jelentősen különböztek jelenkori követőiktől: a fegyvereik és az áldozataik megválasztásában. Az áldozat mindig egyedi volt, egy magas rangú politikai, katonai vagy vallási vezető, akit a bajok forrásának tekintettek. Ezt a személyt megölték, de csak őt. Ez a cselekmény nem volt terrorizmus a szó mai értelmében, hanem olyasmi, aminek napjainkban célzott gyilkosság a neve. A fegyver is mindig ugyanaz volt: a tőr. Az “asszaszinok” megvetették a mérget, a számszeríjat, és minden más olyan eszközt és fegyvert, amelyet messziről lehetett bevetni. Nem számoltak azzal, hogy akciójukat túlélik, és a jelekből ítélve erre nem is vágytak, mert hitük szerint örök üdvösségüket remélték tőle. Öngyilkosságot azonban semmilyen körülmények között nem követtek el. Inkább meghaltak elfogóik kezétől. Az “asszaszinokat” végül katonai expedíciókkal győzték le, amelyek egyaránt lehetővé tették erősségeik és támaszpontjaik elfoglalását Perzsiában és Szíriában.

A fentiekből egyértelműen kiviláglik, hogy menniyre bántó, ha a török miniszterelnök

lényegében “leasszaszinozza” a Gülen-féle “közösséget”, amely szerinte a mozgalom híveivé szegődött közhivatalnokok segítségével “törvénytelen módon, politikai-igazságügyi államcsínyt” hajt végre ellene. Sőt a török diplomaták rendszeres évi értekezletén arra utasította a világ négy égtájáról érkezett művelt hallgatóságát, hogy a mostani otthoni belpolitikai fejleményeket ebben a szellemben, tehát az ő értelmezése szerint magyarázzák el külföldi állomáshelyükön. “Súlyos feladat nehezedik az önök vállára. Azt várjuk ugyanis, hogy még nagyobb erőfeszítéssel kárhoztassák vereségre a Törökország ellen forralt eme gyalázatos összeesküvést. Márpedig ezt oly módon tehetik meg, ha partnereiknek elmondják az igazságot. Kérem, hangsúlyozzák, hogy itt nem egy korrupcióellenes eljárás folyik, hanem puccsot szerveznek a kormány ellen” – ennyi szivárgott ki a kormányfő beszédéből.

Mustafa Akyol publicista a Hürriyet Daily News című napilapban azonban emlékeztet, hogy Erdoğan arra a Gülen-féle mozgalomra célzott, amely ezrével alapított iskolákat a világ öbb mint 130 országában. A kormányfő nemrégiben még dicséretekkel halmozta el ezeket a tanintézeteket, bárhol látogatta is meg őket. Na már most – írja – , ha a “Közösséget” közvetve “asszaszinok csoportjának” minősíti, és világszerte ennek az üzenetnek a terjesztésére buzdítja a nagyköveteket, akkor éppenséggel ezeket az iskolákat sodorja veszélybe.

A tekintélyes újságíró szerint az ilyesfajta otthoni politikai hadviselés bizonyíthatóan árt az ország nemzetközi tekintélyének. Ám bemutatja az ártalmas szónokiasság ellenpéldáját is. Egy általa meg nem nevezett újságíró, akiről csak annyit árult el, hogy Fethullah Gülen pártján áll, a twitteren azt a hírt terjesztette, hogy a miniszterelnököt rajongói valahol “éljen a dzsihádista!” kiáltásokkal köszöntötték. Akyol azonban egyértelműen kimutatja, hogy itt a mudzsahed, törökül a mücahit szó nem egyszerű félrefordításáról, hanem szándékos tartalmi meghamisításáról van szó. Törökországban ugyanis az istenfélő Erdoğant lelkes hívei gyakran valóban “mücahit!, mücahit!” kiáltással fogadják. Vagyis az “iszlám hős hitharcosának” nevezik. Ellenfelei viszont a “dzsihádista” jelzővel arra a gyakran hangoztatott vádra utalnak, hogy Ankara a szíriai szélsőséges dzsihádistákat támogatja. Mindez előítéletes szemlélet következménye. Mert ugyan igaz, hogy a török kormány félreismerte a szíriai események jellegét, és valóban hosszú ideig nem ismerte fel azt a veszélyt, ami az ellenzéken belüli fanatikusok oldaráról fenyeget. Mindamellett méltánytalanság lenne azt állítani, hogy olyan vad dzsihádistákat pártfogol, mint amilyen a többi között a hírhedt el-Nuszra.

“Tartózkodjatok a romboló török propagandától!” című írásában kimutatja, hogy a hazájában jelenleg folyó progandaháborúban a média, még inkább a közösségi média mindkét oldalon minden úton-módon a lehető leggonoszabb színben igyekszik feltünteti a másik felet. A két tábor kölcsönösen a Törökországban valaha is előfordult legócskább jelenségként ábrázolja egymást. Mindketten azzal érvelnek, hogy Törökország soha nem volt ilyen borzasztó, s ennek egyes-egyedül az az oka, hogy a másik fél álnok, őrült és rosszindulatú. Akyol ezért azt javasolja minden tárgyilagos megfigyelőnek, hogy óvatosan fogadja az ilyesfajta propagandát, és ne vegye túl komolyan szélsőséges megnyilvánulásait. Mert bármit mondanak is egymásról az ellenfelek, nagyszerűek azok az iskolák, amelyeket Gülen mozgalma nyitott meg világszerte, és tiszteletet parancsoló a legtöbbje annak, amit az AKP kormánya létrehozptt az utóbbi tizenegy esztendőben. Mert igaz az, hogy mi törökök nagyon gyakran és túl gyorsan tanúsítunk irracionális magatartást – írja Akyol.

Ehhez talán már csak annyit lehetne hozzáfüzni, hogy nem ártana, ha nálunk Magyarországon is több ilyen szellemiségű írás jelenne meg. l

Flesch István-Turkinfo

id.flesch.istvan@me.com

2014-01-20