Hamza Péterné: Élet (és harc) a végtelen szerelemért

Szép fiatal Kemál! A gondos természet,

gyönyörű szépséggel mért áldott meg téged?

Ha te nem oly pompás díszkülsővel járnál,

s nem volnál őszintébb minden más férfinál”.

Ha bűvös körödből a lányok és Nihan

lábadhoz nem hullna, kéjtől esthajnalán.

Ellened az irigy féltékeny leányzó,……

Szép, kedves Kemál, nem lenne férjvadászó!

 

A jó Kemál ellen összeesküvének

másféle férfiak: szerelmes Emir(ek).

E pszicho teremtés egy nemzetség velünk!

És őtet’ emberi névvel nevezhetünk’?

És ő uralkodjék „szerelmén” kevélyen?

Segítsünk Kemálnak! – így zúgjuk az „éjben”!

 

E kemény harcokban, Emir és társai…….

Irigy mivoltukban a cél: Kemált bántani.

A szép, hosszú pedig, vonva, rábeszélve,

elegyült a gyászos összeesküvésbe.

A csoportból kettőt választván vezérnek,

Kemálra ők együtt haddal ütni készek.

 

Elcsendesült a föld, közel volt az éjfél,

egy szótalan’ tábor mozog a holdfénynél.

Féltékeny fejét az Emir fennen tartja,

kivonva még Asu utálatos „kardja”.

 

És így közelegnek, Kemál ellen, bátran……

Remegés van csak mindenki táborában.

A Kemálék hada, mint egy hószín fátyol,

melyet szerelem mozgat erősen, távol,

erős ökleivel hullámzik előre,

Nihanért mindent , és legtöbbet előre.

Kemál tiszta fénye és a hold világa,

bűvös fehér ködben olvadnak egymásba.

És jönnek Emirék, felbőszülve, bátrak,

mint egy szellemtábor, s farkasszemben állnak.

 

És Kemál csapata íme tettre készen,

Nihanért mindent, és legyen ő „kezében”.

Csendet, békét, ajánl, Nihanért, Emirnek.

Elmondván: mily szörnyű, hogy így ellenkednek’.

Megszállott lett Emir, s az ő nemzetsége,

sem szóval, sem tettel nem áll békülésre.

És ezek: „kard-ki-kard”! Nem is várják végig

a pár esküvőjét, – s a csata kezdődik.

 

Előre nyomul Emirünk (és a hada),

s erősen „vív”, de a szerencse megcsalja.

Mert aki most kemény rohanással támad

nagy zavartság között fordít gyorsan hátat.

S rendetlen léptekben bombának nyomatik,

hol a föld kupacba süllyedve hónaljig.

Föld és halál közül többé ki nem lábal,

s ott marad a vezér egész pszichójával.

 

És a másik csapat, az Asu (csapata),

magát a győzőnek kénytelen megadva.

Kedve ellen változott, zavart lett szegény,

s Kemálért, bárkiért, neki nincs több remény .

Rendőrnőnk is itt van, fegyvert ő nem is von,

hisz Kemalba régen szerelmes titkon.

Most megadja magát, sorsával kibékül:

édes az emlék is, a kedves kezétül’.

S már Kemál lábánál is vannak a bombák ,

végtelen szerelmest moccanni sem hagyják.

 

Robbanó látvány, Nihant már ez fogadja,

„Meghalt Kemál, értünk az életét adta!”

Szerelmed, életed, már az égben keresd!

Nagyon szeretted őt, soha el ne felejtsd!

 

Nem féltékenyek Nihanra már a férfiak,

Kemál a Végtelen, aki az is marad.

A szelleme bármikor szerető „szolgája”,

járván’ tisztelettel s angyalként utána.

A kislányukkal sétálva sokszor, sokat, …..

Emlékek, szerelmed, kislányunk – ez maradt.

„De hő keblemhez az én szerető Kemalom”,

Szerelemmel simul minden esthajnalon”.

A verset a szerző bocsátotta rendelkezésünkre.